2017. június 14., szerda

Csak egy perc az egész, avagy miért baszakodsz az időmmel?!



Régóta figyelem, régóta "élvezem" ezt a számomra teljesen bizarr gondolkodásmódot, illetve annak mindenféle szituációkban tapasztalható áldását. Régóta gondolkodom is rajta, hogy lehet az, hogy másokat nem őrjít meg azonnal. Persze látom, hogy sokakat velem együtt idegesít, de valahogy mintha a magyarok nagy mennyiségben inkább azonosulnának ezzel a szörnyűséggel, mintsem kikérnék maguknak, és kategorikusan, minden élethelyzetben visszautasítanák.

De mi is ez a jelenség? Meglepő, de pontosan az, ami a poszt címe. Az egymás idejével történő baszakodás, amikor valaki boltban, utcán, parkolóban, moziban, színházban, vagy bárhol minden előzmény és egyeztetés nélkül hirtelen döntést hoz az én időmről, az időbeosztásomról, arról, hogy én most egy kicsit várakozni fogok, mert az ugyan sem nem értelmes, sem nem logikus, se nem etikus, sőt olykor nem is jogszerű, de neki így kényelmesebb, és az nem szempont, hogy én is itt vagyok, én ugyanis szükségszerű elszenvedője leszek az ignoráns taplóságnak, ha akarom, ha nem. Ez az egyik olyan dolog az életben, amit sem megérteni, sem elfogadni nem vagyok képes, viszont minden egyes alkalommal rácsodálkozom, és elképedek, hogy ezt hogyan találta ki, aki éppen csinálja. Amióta célzottan figyelek erre, kiderült, hogy az életünk megrázóan sok helyzetében fordul ez elő, éppen azért, mert a magyarok valamiért beletörődnek abba, hogy naponta 5-10-20 perc arra megy el, hogy valaki a saját kényelme, célja érdekében egész egyszerűen akadályozza a többieket.

Leggyakoribb típuspéldái a forgalomban figyelhetők meg. Amikor a taxis szűk utcában kiteszi a kettős indexet előtted, fizettet, utas kiszáll, te meg vársz. Az áruszállító fuvarozó, aki megáll az utcában, int neked, hogy csak egy perc, és levesznek 30 rekesz kólát, vagy két kanapét. És te megőrülsz. Amikor a múltkor a Sparban az előttem lévő néni ismerősként üdvözölte a pénztárost, miközben a szalagra tette a holmit, tudtam, mi következik. Neveltetésem miatt megvártam, hogy csak udvariassági hogy-vagy-Klárikám lesz, vagy csacsogni is kezdenek - a néni pedig nyilván habozás nélkül, mosolyogva és hosszan sztorizni kezdett úgy, hogy mindannyian 20 perce álltunk sorba. A hatodik mondatánál szóltam közbe, hogy bocsássanak meg, de ezt most itt ugye nem gondolják komolyan, miközben tizennégyen állunk sorban? A két idős hölgy pedig ahelyett, hogy elnézést kért volna, előbb meglepődött, majd legyilkolt engem a tekintetével, a pénztáros meg ezután (mert sokszor vásárolok ott) 3 hónapig láthatóan emlékezett rám, de ami a legdurvább, hogy láthatóan egyik sem értette, hogy mit vétettek.

Miért hisszük azt, hogy mások idejével jogunkban áll baszakodni? Miért hisszük azt, hogy a "csak 1 perc" az rajtunk kívül álló vadidegen emberek életébe ugyanúgy belefér, mint a miénkbe? Miért gondoljuk azt, hogy ha mi beterveztünk egy gyors megállást a forgalomban, akkor a körülöttünk haladó 4-5-50 autónak is bele kell, hogy férjen egy kis pauza? Miért rendelkezünk állandóan más idejével? Ki tudhatja, hogy én nem épp egy beteg rokonhoz, síró gyerekhez, ideges ügyfélhez rohanok? És ha sehova se rohanok, akkor is milyen alapon dönt úgy valaki, hogy én az ő puszta döntése miatt várakozni fogok, és kész? És legyen világos, nem arról szól, hogy 2-3 percet nem tudok várni. A döntés idegesít, hogy vad idegen emberek, akik magasról szarnak rám, azok ne rendelkezzenek az időmmel. Ahogy a pénzemmel sem, az eszközeimmel sem. Ez magától értetődő kellene, hogy legyen. Nekem speciel az, és az általam jólnevelt kultúrembereknek tartott kisebbségnek ez valamiért szintén az.

Miért int nekem az ügyfélszolgálaton a kisasszony, miután kivártam a sorszámmal a sorom és ott ülök előtte, hogy még egy kis plusz türelmet kér, hogy a hallhatóan privát telefont kényelmesen végigmondja, aztán befejezze? Mi a szar közöm van hozzá, hogy te árut hoztál ebbe a boltba, barátom, és EZ ok számodra, hogy szabálytalanul megállj, feltarts engem, és mindenkit? Vagy a szálloda előtt a külső sávban megállj a mikrobusszal, hogy leszálljon 14 ember? Miért nem lehet Magyarországon elintézni, hogy erőszakos telefonos értékesítők, akiknek nem adtál engedélyt, akiket megkértél, utasítottál, felszólítottál ötvenszer, hogy hagyjanak már békén, azok ne hívogassanak kéthetente? Hogy lehet még 2017-ben is az a napi gyakorlat, hogy 3 pénztár van nyitva egyenként 25 emberrel a sorban, 9 pénztár meg zárva? Egyáltalán hogy van az, hogy mindenkinek van egy pillanatnyilag kurva fontos oka arra, hogy ott és akkor az írott és íratlan szabályokat felrúgja, és a körülötte lévők idejét egyoldalú döntéssel kicsit használja? Miért kell nekem tökéletesen idegen, rendszerint barátságtalan emberekhez alkalmazkodnom olyan szituációban, amikor bizarr módon maga a szituáció is úgy alakult ki, hogy ő éppen nem alkalmazkodik sem hozzám, sem a szabályokhoz, sem az illemhez, sem senkihez és semmihez?

Mi az, hogy valaki elállja az utat bevásárlókocsival, közben telefonál, és fel van háborodva, ha kocsistul-gyerekestül udvariasan odébb teszem 1 métert? Mi az, hogy a kapum elé parkol a postás a retkes furgonnal, és integet, hogy "csak bedobja ezt a 4 dobozt és már megy is", csak egy pillanat? Hogyhogy az egész városban kivétel nélkül minden építkezésen betonkeverők és dömperek kettős indexelnek a külső sávban, és ők várakozhatnak ott akár órákat is, hatalmas és teljesen indokolatlan dugókat okozva úgy, hogy én 3 percre sem állhatok meg, mert basztatni kezd a rendőr? Miért gazdálkodik valaki az én időmmel, és én miért nem csinálok ilyet másokkal? Én miért tudok civilizáltan parkolni? Én miért gondolom természetesnek, hogy inkább sétálok egy dobozzal 200-400-600 métert a kis utcából, minthogy a Körút külső sávját leállítsam 1 percre (amitől azonnal dugó alakul ki), csak azért, hogy a célállomás előtt kiugorhassak a cuccommal? Én miért tudom arrébb vinni a boltban a vásárolt holmimat, hogy ameddig csomagolok, más már fizethessen, és nem kényszerítek rá mindenkit, hogy végignézze a zacskózást, mert nekem úgy kényelmesebb? Vagy ha zacskózok, nagyon sietek, és elkészülök időben? Én miért nem csacsogok a mozi büfénél, miután fizettem, meg dobálom a hajam, vagy mondok még egy csöcsös poént a kislánynak, hanem megyek onnan, mert sor van mögöttem? Miért van ennyi ignoráns pöcs ebben a városban, és miért nem veszik észre az emberek, hogy napi 15 perc az havonta 6-7 óra, évente pedig 3 teljes nap (!) nettó idő, amit magunk/szeretteink helyett arra fordítunk, hogy bunkó idegenek parasztságára várakozunk teljesen feleslegesen?

Számomra megdöbbentő ez a szellemi mélység. És ez ezer helyen megfigyelhető. Más helyeken azért van dugó, mert az úthálózathoz képest sok a kocsi. Itt azért van dugó, mert minden nagy kereszteződésben bent áll keresztben a paraszt, és mutogat neked, aki a zöld lámpánál sem tudsz menni miatta. Pedig felfestették sárgával, már sok helyen rendőr is van, de a magyar az nem képes. Az akkor sem enged be maga elé, ha utána 14 méterrel indexel jobbra, és leparkol. És ahelyett, hogy maga elé engedett volna, neked végig kell várni a parkolást, mert ő magyar. Itthon teljesen természetes, hogy a zsákutcánkban csatornát cserél a Vízművek, 1 hónapot késik persze a munkával, a melósok meg egyik reggel leborítanak mintegy 6 tonna kavicsot az úttest teljes szélességében, elzárva 30 kocsit a külvilágtól, és akkor várunk. Mindjárt elvisszük, uram. Mondom maga eszénél van, ember? A fuxos művezető nyilván egy luxusdzsippel jön, a kapum elé áll, amikor indulnék dolgozni, bocsánat, elmenne ezzel, uram? Persze, csak egy perc. Mondom nem egy perc, hanem most azonnal. De barátságtalan az úr. Mondom egyáltalán nem vagyok barátságtalan, csak megmondaná, maga pontosan ki a búbánatos úristen, hogy egyáltalán a kapum elé áll, és aztán még én, és az ügyfelem várakozzunk magára? Megyek uram. És ez napi szinten megy a városban. Magamon kívül 10.000 esetből talán kétszer láttam olyat, hogy valaki plafonig lakott bevásárlókocsival maga elé engedett egy kölyköt, akinél egy sportszelet meg egy víz volt, pedig nem kell agykutatónak lenni, hogy rájöjjön valaki, hogy az úgy logikus. A magyarnak nem az. Vársz bazmeg, én pedig leszarom. A magyarok nagy részének ez a gondolatmenet a természetes. Az teljesen mindegy, hogy mindenki számára ésszerűbb, logikusabb, kellemesebb és főleg barátságosabb módon is lehetne együtt közlekedni, vásárolni, moziba menni, étteremben, vagy szórakozóhelyen létezni, és egyáltalán, együtt élni - no, az nem érdekel senkit. Sőt, ahogy a magyarokról szóló hízelgő állítás mondja, a magyarok jelentős része isten bizony tényleg boldog, ha a másiknak rossz. Ha nem fér fel a buszra, de én még igen, ha már nem engedik be, de engem még igen, ha ő nyomorog, de nekem nagy helyem van, ha én még le tudok parkolni, de úgy, hogy a másik már ne férjen el, akkor úgy fogok parkolni. Nem egyszer fordult elő, hogy parkolóban kértem egy embert, hogy odaadom a százast, és adja nekem a bevásárlókocsit. Tízből nyolcan odaadják, de volt, aki megrázta a fejét, visszatolta a kocsit a helyére, kivette a százasát, én meg álltam, hogy ez biztos kandi kamera bazmeg.

Félreértés ne essék, nem idióta vagyok, és rengeteg helyzet van, ahol szó nélkül állok és várok. Gyerekek, idősek, sérültek, persze. Sőt elég, ha valaki normálisan odaint, odaszól két szót, elnézést kér, vagy ilyesmi  - és máris megértő az ember. Mert ekkor nem helyette döntenek, hanem megkérik udvariasan, hogy most várjunk mind 2 percet. És onnantól nyilván minden oké. De hogy emberek random élethelyzetekben döntést hozzanak az amúgy is nagyon drága időmről láthatóan minden értelmes indok nélkül, az viselhetetlen. Azért az, mert tahó paraszt dolog. Mert egyikünknek sincs elég ideje, és senkinek sem engedem meg, hogy rendelkezzen az enyémmel, ahogy én sem rendelkezem másokéval, csak rendkívül indokolt esetben. Az pedig nem indokolt eset, hogy te üdítőt szállítasz, és így kényelmesebb. Meg sok címed van. Leszarom. Nem a te hibád, hanem a tirpák főnöködé, én tudom, mert ő meg is büntet téged, ha késel, és úgy állítja össze az útitervet, hogy másképp lehetetlen megoldanod. Csak én hadd szarjak már magasról arra, hogy mindenki szerint a szabályok rá pont nem érvényesek, mert rám pedig igen. És véletlenül egy olyan szakmában dolgozom, ahol többek között belvárosi, nehéz helyszínekre adott esetben hatalmas nagy, olykor 4-5 teherautóval viszünk színpadot, fényt, hangot, 4 tonna ételt, 500 széket, és még néhány "egyéb apróságot" - és valamiért nem álljuk el az egész utat 6 órán át. Hanem hajnalban és éjszaka dolgozunk, igenis kifizetjük az éjszakai meg extra költségeket, igenis rászánjuk az extra időt, pedig én is utálok hajnalban kelni, ezek a srácok pedig 24 órában dolgoznak, és mégis így csináljuk, mert nem blokkolunk egy háztömböt és a környék összes utcáját, mert ilyen nincs. Mert ilyet nem csinálunk. Mások pedig valamiért azt gondolják, hogy nekik joguk van délután kettőkor leállítani egy sávot, egy parkolót, elállni az utat, és ügyintézni, dolgukat végezni, vagy mittomén, mit csinálni.

Én is, és minden normális állampolgár így is lehetetlenül sok szabályhoz alkalmazkodunk. A gyerek iskolájától az adóhatóságig, az ügyféltől a postai nyitvatartásig mindenhez mi alkalmazkodunk, ezek a rendszerek sem nem túl rugalmasak, sem nem arra vannak kitalálva, hogy majd ők alkalmazkodjanak hozzám és mindenkihez. Úgyhogy nagyon megköszönném, ha minden önjelölt fuvaros, meg bolti eladó, meg minden barom, aki azt hiszi, hogy ő is rendelkezhet velem és az időmmel, sürgősen átállítaná az agyát, továbbá a leghatározottabban követelem ettől a következetlen, igazságtalan és gusztustalan rendszertől, hogy ha már vannak szabályok, azok legyenek érvényesek mindenkire.

Logikus emberként ugyebár azt sem tartanám túlzásnak, ha pl. a Belváros forgalmát úgy szerveznék meg, hogy tízkor ne legyen kukásautó a Rákóczin, hogy a köztéri virágokat az Andrássyn meg a járdát ne délben locsolgassák (eszem áll meg télleg) vagy hogy az áruszállítás hajnal és késő délután között korlátozott legyen, de persze nem lehet túlzásokba esni egy olyan városban, ahol egy tetű útfelbontást nem tudnak rendesen elvégezni, ahol a rendőr nézi bambán a kereszteződésben a káoszt, mintha nem pont ő lenne ott azért, hogy azt megszüntesse (és esküszöm a napokban a Mogyoródi - Pillangó utca sarkon nem működő lámpánál full káosz dugó, és 50 méterrel odébb a kereszteződés irányában állt egy rendőr traffipax-szal...), ahol minden szirénás autó kedve szerint használja a megkülönböztető jelzést, ahol egy csomó mindenki egyenlőbb a többieknél, és egyébként is, ahol az egész rendszer a korrupcióra, az idiotizmusra, a dilettantizmusra, és a szervilizmusra épül. Sokat nem lehet várni tőlük értelemszerűen.

Azt azonban még így is elvárnám, hogy néhány alapvető szabályt tartasson már be mindenkivel a hatalom. Vagy én is megállok a körúton a belső sávban legközelebb szükség esetén, kiszállok pisilni egyet a sínekre, aztán majd mondom kocsinak-villamosnak, hogy baszod, csak egy perc. Kíváncsi lennék, mit szólna a tisztelt közönség.

Ne legyünk már ennyire rohadtul közömbösek, figyeljünk már oda egy picit egymásra. Nem olyan megerőltető, isten bizony.



2017. április 28., péntek

The Moneyman




Látom, sőt tisztán érzem az igényt, és jeleket sem látok rá, hogy valaki lecsapna a magas labdára, hát vállamra veszem ezt is, és megírom a szinopszisát az első frankó magyar szuperhősös mozinak. Az nem megy bazmeg, hogy az egész világon évek, sőt lassan évtizedek óta tarolnak a mindenféle hero-filmek, és a magyar hős meg sehol. Amikor mindegyik tök bugyuta sablonokról szól, a miénknek pedig lehetne értelme, mondanivalója! Nekünk sokkal emberibb témáink volnának, amelyek az utcán hevernek és akkor pont erről nem készül film?

Én ezt nem tűrhetem ezt tovább, úgyhogy tessék, tálcán kínálom, mert ez fontos téma. Nem vagyok önző ember, az ilyen hiányosságokat kötelesség pótolni, a magyar nemzeti büszkeség pedig megérdemli a példaképet. Sajnálkozás helyett lássunk is hozzá.



(az angol nyelvű megnevezések kizárólag azért vannak, mert az angol nyelvű piacokra is gondolni kell a forgalmazásnál)

The Moneyman

Lawrence, a jól fésült, de félénk fiatalember csendesen teszi a dolgát a falu egyik verőfényes verandájú házában. Kis szerelő dobozát emeli, nem csúsztatja, illedelmesen elfordulva krákog, ha a plomba alól kiszökő poros levegő megköhögtetné. Igényes a munkájára, nem siet, mert alapos. Ahogy elköszön, még a tőle megszokott fura kis meghajlás közben is a papírokra gondol, mindent helyesen töltött-e ki, megfelelően pecsételte-e a jótállást, nem szűnt meg pörögni az agya egy percre sem. Nem forgott bonyolult dolgok körül, de Larry-t nem is olyan fiúnak ismerték, aki a komplikált dolgok iránt különösebben fogékony lett volna. A cirkók világa lekötötte őt, bámulattal adózott a pici alkatrészek olyan könnyed együttműködésének, egy titokként tekintett erre a tudásra.  Gondolhatnak ezek róla, amit akarnak, ők baromira nem tudják, ha kinyitnak egy csapot, mitől jön a melegvíz. Ő bezzeg bármikor becsukott szemmel is maga előtt látta a kombi zümmögő takarólemeze mögött élő teljes varázslatot. Fel tudta volna sorolni a falu összes kazánját, azok összes hibájával, egyenként. Na, ezt ki csinálja utána?

Csak azért, mert egyszerűen szeretek élni, még nem vagyok egyszerű - szokta mondogatni magának. Harmincas évei végén lévő, életerős férfi volt, fiatal felesége, gyermekei mind felnéztek rá. Apa sokat hallgat, mondták egymás között. De végtelenül jó ember, tették hozzá mindig. Nélkülözniük sosem kellett, Larry szorgalma mindig megterítette az asztalt. De ezzel együtt őszintén be tudta vallani magának, hogy a pénz idegesítette. Feszélyezte. Ideges lett tőle. Legyen elég, se több, se kevesebb. Nem fontos. Több saját bölcsessége is volt, fiatal kora ellenére. Már a falucska vezetője volt, amikor rájött, hogy ezekért választották őt. Pedig mennyit töprengett rajta, miért pont én? Hát pont engem? Hát ezért, Larry. Azért téged választottak, szinte egy emberként, mert a jellem, a tartás, a jövőkép, az hiányzott nagyon, és ez benned olyan magától értetődően egyesült.


Lássuk be, álomélete volt, amikor megtörtént. Fel kellett mennie a városba tárgyalni, meg bankot intézni, és a fémdetektoros kapunál történt, a bankban. Tisztán látta, ahogy az elektromosság kígyózó villáma a nagy széf kapujától indulva átvillan a bankon és belecsap a fémkapuba. Az egész testét megemelve rázta meg egy soha nem tapasztalt erejű ütés - azonnal elájult. Egy mentős nővér mosolyára tért magához, búvárharang mélységből hallotta az elnyújtott, lassított kérdést, hogy: - jóóóóól vaaaaannn uuraaaaammm???

Nem a kórházi zárójelentés volt a furcsa, amelyben rendellenességnek nyoma sem volt (sőt!), hanem amikor kiderült, hogy rajta kívül teremtett lélek nem látott, nem hallott, és nem is tapasztalt semmit a bankfiókban. Mindenki elmesélte, hogy teljesen váratlanul a detektoros kapuban állva ő egyszer csak felkiáltott, hogy "ezt ne" és elájult. Egy nő sokkot kapott, egy gyakornok riasztógombot nyomott, és a bankfiók biztonsági őre új pacemakert kap, de ezen kívül más senki szerint nem történt. Lawrence magán kívül volt. Csak a felesége hitt neki. Ő mindig hitt neki. Támasza volt ebben az érthetetlenül nagy bajban.

Hiszen csak hitte, hogy ez volt a baj. Pedig ezzel éppen hogy csak elkezdődött. Napokon belül. Elkezdett csörögni a telefonja. Egy üzleti lehetőség. Aztán egy másik. Támogatás a falunak. A csapatnak. A cégének. Larry semmit nem értett. Kettő héten belül felvett egy titkárnőt, aztán egy helyettest, aztán egy ügyvezetőt, aztán még egyet, aztán vett a városban egy irodát, és még nem telt el két hónap. Először azt hitte, picit még szerencsésebben alakulnak a dolgok, de aztán hamar rádöbbent, hogy nem normális, ami történik. A legbelső, legszörnyűbb félelme kezdett el megvalósulni. Amióta megcsapta a bank kapuban az a valami, mágnesként kezdte el vonzani a pénzt. Amikor tudatosult benne, akkor életében először nagyon, de nagyon, sosem látott módon ideges lett.

Elmész a fenébe, mondta magának, nincs neked képességed, te hülye vagy. Aznap az elmúlt 6 éves teljes szervizforgalmának a harmincegyszeresét kitevő új megbízás érkezett. Remegve ült az irodai vécén, szakadt róla a víz. Ez nem igaz. És csörgött a telefon, pittyent a mail. Némán zokogva vette fel, távoli hangokat hallott, mi történik itt?! Teljes pánikban volt.

Csomagolt, elutazott. Családjának azt mondta, üzleti út lesz, de elbújt egy másik faluban, ahol térerő sincs, wifi sincs. Három nap múlva többszáz millió forintos tétellel nagyobb összeg várta a bankszámláján, mint amikor elutazott. És 410 olvasatlan levele volt. Ömlik hozzám a pénz, ez most már biztos, gondolta. Kitörölte a könnyet a szeméből, lecsitította a másfél hete szaladó gyomrát, lehűtötte a fejét, és gondolkodni kezdett. Igaz ez? Az. Csak özönlik? Bazmeg, hát özönlik, amikor alszom, akkor is. Hát, Larry, akkor neked lett valami képességed abban a bankban, amit nem látott senki, nem érzékelt senki, csak te. Akkor ott történt ez, más lehetőség elképzelhetetlen. Két érthetetlen, fizikailag lehetetlen dolog nem történik egyszerre, véletlenül. Egy sem történik soha, de kettő? És mindkettő a pénzről szól? Pont amit utálok? Mit lehet tenni? Most akkor megbolondultam? Vagy szuperhős lettem? - kérdezte magától. Mint Pókember, csak én nem mászom a falon, meg ugrálok, hanem vonzom a pénzt, akármit is csinálok? Mit is csinált Pókember, amikor rájött, hogy szuperképessége van? Nos, nem azonnal menteni kezdte az embereket, hanem visítva ugrált a tetőkön, nem igaz? - vigyorra szaladt a szája, egyre jobb kedve volt. Akkor a kurva életbe, gondolta magában, akkor a kurva életbe, én pedig életemben először költeni kezdem ezt a rohadt pénzt. Lássuk, elapad-e a pénzözön!

{ 18 hónappal később }


Egy koperi kikötő bérleteseknek fenntartott oldalán csendesen kluttyog a hajó fenekére felcsapó víz, majdnem felébreszti a hősünket, akinek arcszíne a napon, majd a vacsora asztalnál töltött, egyaránt kissé túl sok óra nyomait tükrözte a délutáni árnyékban. Ezek a koktélok hiába drágák, éppolyan szarok, gondolta, nem először. De legalább a telefont már nem ő vette fel. Hogyisne, amikor valójában 7 telefonról beszélgetünk, amelyek napi 16 órában csengenek. És ha csengenek, akkor csengetnek is, ha érted. Nem a kezdeti tíz-, meg százmilliókról beszélek, ahogy indult. Százmilliárdos tételben zakatolt. Szóval nem, kurvára nem állt le, le se lassult, sőt sokszorosára gyorsult az egész pénz-téboly. Larry először a faluban, majd a megyében, nagyjából ezzel egyidőben pedig az egész országban ismertté vált, mint vállalkozó, és mint gazdasági csoda. Megvett egy üzletet, és annak nyolcvannégyszeres lett a következő évi forgalma. Gondolt egy szállodára, hónap végére egy szállodalánca volt. Már nem idegesítette, sőt már a vállát sem vonogatta. Egy időben hülyéskedni kezdett olyasmivel, hogy tökéletesen random iparágakból, mint ásványvíz gyártás, meg klímaberendezés forgalmazása, cégeket vásárolt, hogy kipróbálja, mi lesz. Piacvezető mindegyik. Tehetetlen volt. Vett földet, évtizedekre előre megvették, amit még el sem vetett. Vett tévécsatornát, ömleni kezdtek a hirdetők, a nézettség az egekben, a sztárok előre köszöntek. Igazából egy ponton elvesztette a fonalat. Úgyis mindegyik megy. Nem is tudta, hány cége van. Vagy hogy mit csinálnak. Nem mindegy? Csak csinálják. Mese volt, talán a világ minden emberének a legszebb mese lett volna, kivéve Larryt. Akit idegesített a pénz. Belátta, mert ahogy a kedvenc Vaillant kombi cirkóját, úgy persze ezt az egész rendszert is átlátta, tudta, hogy akármit csinál, jönni fog a pénz, hát hasznossá tette magát. Ehhez értett.

És hogy beteljesítse a szuperhős szerepét? Nos, Larry nem egyesével mentette a lelkeket. És nem olyan valószerűtlen idióta helyzetekből, hogy lehajít a gonosz egy busznyi gyereket a hídról. Ki hiszi ezt el? Larry családokat, falvakat, városokat, és megyéket mentett meg. Ha már szuperhős vagyok, legyek is méltó ahhoz, gondolta. És munkát adott a népeknek, utat épített nekik, házakat, játszótereket, életet épített nekik. Ha már hozzá ennyi jött, mennie is soknak kell, gondolta, és visszaadott belőle. Ha már neki ilyen aránytalan képessége lett, akkor abból más is kapjon. Nem sajnálta ő senkitől.

Mert "Legyen elég, se több, se kevesebb. Nem fontos." - gondolt az idei plusz százmilliárdra, és mégis kiitta azt a koktélt.




2017. április 17., hétfő

Mit műveltek a gyerekeinkkel?!



Ezt a posztot tulajdonképpen hónapok óta írom. Gyűjtögetem hozzá a cikkeket, formálom a mondanivalómat, és egyre nagyobb a felháborodásom. Ahogy telnek a hónapok, úgy egyre több és több a téma, egyre ijesztőbb, egyre félelmetesebb a kép, ami kirajzolódik, és amit korábban csak botránynak, és elképesztőnek neveztem, az mára egy vegytiszta, tudatos szándékosságon alapuló ördögi mesterterv képét mutatja. Ilyenformán nem engedhetem meg a továbbiakban, hogy csak magamban füstölögjek a dolgon, hanem be kell fejeznem, és közre kell adnom a gondolataimat ezzel az egésszel kapcsolatban, mert nem tudok másképpen elszámolni saját magammal. A velük ellentétben nekem nagyon is létező lelkiismeretemmel. Semelyik részével. Leginkább az apaival nyilván, de a gondolkodó emberrel, a magyar állampolgárral, a felelős választóéval sem.

Én egész egyszerűen úgy látom, és úgy gondolom, hogy megtámadták a gyerekeinket.

Mielőtt kifejteném, ide kívánkozik belőlem az a gondolat, amelyet az utóbbi években tőlük hallok állandóan: hogy legyen vége az álszent politikai korrektségnek, a libsi kamu píszínek gúnyolt píszínek. Hogy lehessen végre kimondani a kemény igazságot. Hogy ne kelljen enyhítő frázisok közé beszúrni a gondolatokat, hogy a "gondolatrendőrség" ne legyen gondolatnáci, ugye, ahogy éppen ők mondják. Valójában tőlük ugye két dolgot jelent - ne tévedjünk, ne értsük őket félre - a/ hogy bármilyen antidemokratikus, kirekesztő, ordenáré, vagy diktatorikus mondanivaló mostantól legyen oké (nem lesz soha), és b/ hogy ők mondhassák meg, ki és mit mondhat, melyik és milyen vélemény érvényes, és melyik ab ovo érvénytelen. Mielőtt kiábrándul az olvasó, ez az egész poszt, sőt egész blog úgy, ahogy van, nyilván érvénytelen.

Hát legyen, uraim. Akkor mondjuk ki a kőkemény valóságot, állok elébe. Legyen az, hogy a nettó igazságokkal kezdünk, azaz a tények hadd maradjanak tények. Én tudom, hogy mostanában újra hatalmas divat meggörbíteni a valóságot, meg eltakarni mammutmédiával, totális lefedettséggel, álhírterjesztő portálokkal, nincsenek illúzióim, hatalmas hatalmak hatalmas elnökök megválasztását is hekkelik, már mérne hekkelné a valóságot egy érdektelen pici ország pici, de teljhatalmú hatalma, aki a hatalma hatalmához erősebben ragaszkodik, mint az demokratikus körülmények között elképzelhető lenne.

Ettől még a tények makacs dolgok, tisztelettel. Márpedig azok azt mesélik nekünk, hogy megtámadtátok Magyarország gyermekeit. És ez, polgártársak, nem játék és móka-kacagás, hanem a rögvalóság. A gyereknevelés az egyén és a társadalom szintjén ugyanis nem a játék része. Nem olyan területe az életünknek, mint a fejlesztési pénzek, vagy a médiatörvény, vagy egyáltalán a napi politika. A gyerekek nem eszközei a mocskos parlamenti szürreál-nyomornak. Őket nem használod így-úgy. Ők a gyerekeink. A gyerekemért pedig elsétálok Firenzéig és vissza, a gyerekért nekimegyek bárminek és bárkinek. A gyerekek nem a jövőbeli szavazóid, vagy a tébolyult ötleteid kísérleti terepasztalai. Nem érdekel, hogy szerinted hány lakatost kell erőszakkal kiképezni, és úgy kiképezni, hogy a gimnáziumi férőhelyek számát csökkented. Nem érdekel, melyik nagyhatalmi játszma része az egyházi iskolák kitömése, más egyházi, alapítványi, vagy bármilyen iskolatípus kinyírása, mert szerinted az nem kell. Nem érdekel, hogy milyen botrányosan beteg, ostoba vagy gonosz akcióterv része a cigány gyerekek szegregálása, vagy a Pető-intézet tanárainak megalázása, ellehetetlenítése. Leszarom magasról, hogy melyik eszeveszett gátlástalan elme találta ki, hogy a CEU ellenség.

Ezek a gyerekeink, érted?

A gyerekeink, akikért dolgozunk, kelünk és fekszünk. Akikért indulunk, akiket jó embernek nevelünk. Akikért áldozunk, akikkel feltöltjük az életünk akksiját, és megyünk tovább. A gyerekeink. Normális vagy te? Eszeden vagy te? A maradék eszed is elment, végleg? A gyerekeinkkel senki sem szórakozik. Az nem egy mérlegre tehető súly. Hanem a vérem. A VÉREM. Nem kirakatáru. Leveszed róla a kezedet. Nem mondom többet. Le. Veszed. Róla. A. Mocskos. Kezedet.

A gyerekeimnek normális iskolája lesz. Normális eséllyel, normális versennyel, normális szabályokkal. A tanárokat megbecsüljük. Minden pedagógusra duplán figyelünk, akárhol, akármilyen kurzusban, akármilyen formában veszi körül a gyerekeinket. A fal festett, a bútor ergonomikus. A tanrend élhető, figyelembe veszi, hogy a gyerek gyerek, hogy nem tud 8 órán át ülni, koncentrálni, nem szükséges nyolc órán át stresszelnie, aggódnia. Kiszámítható, következetes, tisztességes, az ő érdekeit szolgáló rendszer veszi körül.

Mert nem bűnözőt, szabálykerülőt, gerincbeteget, fásultat, funkcionális analfabétát, ügyeskedőt, agresszívat és tiszteletlent akarunk nevelni belőle. Hanem ellenkezőleg. Sikeres magyar nemzet nem kényeskedő, alantas, bólogató, és diktatorikus iskolákból és rendszerekből nevelkedik. És abból különben sem kérünk, a felnőttek világában sem. De a gyerek nem a sztori része. Az ő helyzete stabil, azt azonnal, rendbe tesszük, és ahhoz ha nyúlunk, csak fejlesztési, javítási céllal tesszük. Nem belpolitikai célok mentén. Soha többet. Soha többet.

Nem engedjük őket megerőszakolni gyermekotthonokban. Nem zárjuk be árva gyerekek hatalmas küzdelem árán otthonnak tekintett otthonát, és szórunk szét több száz gyereket az ország sarkaiban. Mert kell az ingatlan. Lehajtom a fejem. Annyi hír van, és annyi minden zajlik, hogy ilyenek felett csak úgy továbblépünk társadalmilag úgy egy hét után. Ügyes, mondanám, ha nem lenne ennyire aljas módon gonosz. Így inkább lehajtom a fejem. Az árva gyerekekért, egy pillanatra. Nem zárunk be egyetemet, mert az barbárság. Bármit is akarunk politikailag, meg választásilag, meg hatalommegőrzésileg, nem jut olyan ordenáré borzalom az eszünkbe, hogy bezárjunk egy független egyetemet. Nem használunk ilyen gusztustalan eszközöket a politikában, mert ez fasizmus. Annak annyi minden más egyértelmű jelével a mindennapjainkban. Ami egyenként is tűrhetetlen, de így, csoportosan aztán igazán végtelenül taszító képet fest. De még ebben sem, még így sem, semmilyen körülmények között nem megengedhető, hogy a gyerekeinket egy akár ennyire gátlástalan rendszer is használja. Olyan nincs. Vagy van, csak akkor velem például számolni kell. Az biztos. És van egy olyan sanda elképzelésem, hogy nem vagyok egyedül.

Alább az összegyűjtött cikkek. Mindenki döntse el, milyen országban akar élni. Mit akar mondani a tükörnek egy őszinte pillanatban, és mit akar mondani a gyerekeinek 30 év múlva. Hogy ő mit tett. Mindenki gondolja végig, érte mennyit tettek a szülei, amikor nehéz volt észnél lenni, és hogy ő mit akar tenni. A gyerek nem az a kategória, ha szülő, vagy politikus, pláne kormányzati politikus valaki, hogy sok mindent megtettünk értük, de összességében ez a rész ez sajnos nem sikerült. A gyerek nem olyan, hogy dicséret illeti a szülőt, ha enni kap a gyerek. És ezen a ponton - bár szörnyű a hasonlat - hadd hasonlítsam a gyereknevelést az autóépítéshez. Hadd vonjak párhuzamot a gyerekeket érintő intézmények és rendszerek, valamint az autógyártás között. Hogy érthető legyen, miért vagyok ennyire kegyetlenül kritikus. Hogy miért nem említem az egyébként létező sok-sok magyarországi alapítványt, pedagógust, sőt akár kormányzati intézményt, amelyik valóban hasznos, segíti a gyerekeinket, támogatja őket. Azért nem említem, mert hiába jön ki az autógyárból a sok autó a világ legjobb motorjával, és a legjobb felszereléssel, ha nincs a kocsikon kerék. Mert hiába a legszebb, legáramvonalasabb autókat gyártjuk, ha azok összességében működésképtelenek. Vagy csak néhány kulcsfontosságú dolog hiányzik belőlük. A felhasználó nem fog örülni az autójának, a világ pedig nem a majdnem zseniális kocsit látja majd, hanem hogy ezt hülyeség volt így megépíteni. A gyereknevelésben nincs helye akkora hiányosságoknak, mint amit a mi gyerekeink Magyarországon elszenvedni kénytelenek. A gyerekek nem egy minőségbiztosítási rendszer termékei, amelyek még éppen átcsusszannak az engedékeny mércén. A gyerekeknek a legjobb kell, a gyerekekkel szemben nincs helye és tere olyan szintű lyukaknak, olyan szintű aljasságnak, ami itthon ma zajlik. A gyerekeknek nincs helye játszmákban, és a gyerekekkel kapcsolatban nem az a mérce, hogy a megfelelő nevelésükhöz szükséges 40 faktorból 28 megvan, és az elég jó arány. Nem jó arány. És nyilván az is sokat számít, hogy ma Magyarországon nem azt a szándékot látjuk, hogy a 28 mellé még nyolcat próbál a kormányzat mindenáron megteremteni - hanem a 28-ból valamiért előbb 25-öt, aztán 20-az csinálnak. Magyarországon a gyerekek lehetőségei, a gyerekek általános körülményei romlanak, csökkennek. És ez bűncselekmény, és én ezt szülőként nem hagyom szó nélkül. Hanem ordítok.

A gyerekért felelős kultúrlény megtesz mindent, nem kér érmet a nyakába, és a gyerekeit magától értetődően minden másnál előbbre valónak tekinti. És ha probléma van, akkor a gyerek annak lehetőleg nem része. Ha kevés a pénz, a gyerektől vonják meg utoljára. Ő még eszik. Neki lesz még egy trikója. De részévé tenni őt is a balhénak, belekeverni a mocsok politikába, sőt utcára tenni, meg idióta szabályokkal, sőt a gyerekeknek ártó iskolai / egészségügyi rendszerrel gyötörni őket - az kérem hazaárulás. Vita nélkül. Ha már nincs píszi. Az nettó, komplex, hibátlan hazaárulás, a szótári szócikk sem lehetne különb ennél.


Le lehet szállni a gyerekeinkről. Követelem, hogy azonnal a fent leírt, és alább linkelt állapotokat felszámolni szíveskedjenek a legrövidebb határidő, és a szükséges ráfordítások azonnal biztosítása mellett. A hagymázas tébolyból, ami épül helyette, nem lesz nehéz átcsoportosítani valamit. Lehet, hogy a csepeli velodrom, vagy a faszomfalvai űrközpont, meg a suttyópusztai két domb közötti üveghíd ráérne még egy kicsit. Kell, persze nyilván kell, csak talán egy másfél évvel később, addig meglehet, hogy ráér a dolog.



Feleségül akarta venni a nemrég még kiskorú tanítványát a körmendi alpolgármester
Magyar diákok lesújtó eredménye a PISA teszten
Kihajítják a gyerekeket a bicskei gyerekotthonból, mert kell az ingatlan
Kihajítják a gyerekeket a fóti gyerekvárosból, mert kell az ingatlan
Megteltek a gyermekintenzív osztályok
Lenyúlják a gyerekek táboroztatási pénzét, ellopják Zánkát

És egy másfél éves cikk, egy számomra nagyon fontos témában:

Gyermekéhezésről egy régebbi, de annál jobb cikk











2017. április 15., szombat

Válasz a fenyegetésre




Most van elég. Évek óta nem írtam semmiféle kormányzati témáról, mert szebb és jobb dolgom is van ennél, de ma vége van ennek. Azért van vége ennek, mert a  nyílt fenyegetőzés az vörös vonal. Az egyetem bezárása is az, van is itt egy félig megírt poszt erről, de a bolsevik típusú fenyegetőzés, az túlmegy mindenen. Úgyhogy befejeztem a hallgatást, mert aki most hallgat, az cinkosotok. És én nem leszek az.

Csak a rend kedvéért: én a magam részéről 41 éves becsületes, tisztességes adófizető állampolgár vagyok, akinek államosították az iparágát, akinek szétszakították a családját, akinek a sokkoló állapotú iskolarendszerben tanul a gyereke. Vállalkozó vagyok 15 éve, annyi szemétséget kellett elviselnem, és közben annyi adót fizettem az államkasszába, hogy az valami teljesen arcpirító. De ha fenyegetnek, azt nem bírom, nem bírtam soha, nem is akartam bírni soha. Ideges leszek tőle azonnal. Mert a törvények szerint élek, becsülettel teszem a dolgom, szeretetben és szeretetre nevelem a gyerekem, kiállok a jogaimért, kiállok azért, amiben hiszek, cserébe üldözéssel, meghurcolással fenyegetőznek? A hátuk mögött álló hatalom erejével fenyegetőznek meg hencegnek? Mi van itt, ember?

Persze  fenyegetés és fenyegetés között is van különbség. Mindenkit annyira kell komolyan venni, amennyire megérdemli, de minden nyílt és burkolt fenyegetést kategorikusan és maximális határozottsággal vissza kell utasítani. Én pedig attól a típustól speciel különösen ideges leszek, amikor a Jedi visszatér című filmből az a karakter fenyegetőzik, aki Jabba palotájában a közvetlenül a főnök gusztustalan teste mellett lakik. Jelentéktelen, pici, kócos, ugrál, visít, és egy kis taszító nyomorult rohadék - tudod, melyikre gondolok, ugye? Amelyik sikoltozva örül, ha a főnök irtó gonosz valakivel, amelyik csakis azt zabálja, ami a főnök szájából kiesik, aki állandóan hangoskodik, hogy fontosnak tűnjön, de mindenki tudja, hogy egy szánalmas kis véglény.

Jabba kis férgének szokása a fenyegetőzés. Ülni a gazdatest mellett, onnan hatalmas nagy pofával fenyegetni bárkit, aki a gazdával nem ért egyet - szarházi nyomorultság. Biztonságos melegnek hiszi a büdös kis helyét Jabba kis lénye, miközben mindannyian tudjuk, hogyha eltávolodna a gazdától 5 métert, már nem lenne ekkora a pofája, és az első arra járó el is taposná, mint egy férget. Így bezzeg kurva könnyű "bátornak" lenni, hiszen a főnök nagy, fenyegető, katonái ott vannak közel, egy emelettel lejjebb pedig ott várakoznak a betanított szörnyek, akik mindenkit megesznek, aki a gazdával nem ért egyet.

Tisztázzunk valamit. Jabba kis férgének nincsenek érdemei. Sem Jabba palotáját nem ő építette, sem a katonák nem neki engedelmeskednek, sem a szörnyeket nem ő irányítja, sem valódi feladata nincsen, hiszen nem jó semmire. Ő csak egy idegesítő kis féreg, szerepe mindössze annyi, hogy a gazdát mindenki számára fenyegetőbbnek és hatalmasabbnak mutassa, mint amekkora az valójában. Eszköztára nevetséges, mindössze rikoltozva röhögni, vagy visongani tud, még a gazda uszításához is kevés, intellektusa (valósággal bókolok, hogy neki van ilyenje, nem?) pedig kimerül abban, hogyha a főnök nyála ráfreccsen a taszító képére, akkor kéjes büszkeséggel telve néz körül, hogy mindenki látja-e, mennyire ragaszkodik hozzá a mindenható. Nem ragaszkodik hozzá. Ő Jabba szolgája, a sokadik kis sorszámozott senkije, akit bármelyik szükséges pillanatban fel is lehet falni, és el is lehet taposni. A szörnyekhez kevés, mert túl kicsi és jelentéktelen még ahhoz is, hogy velük zabáltassa majd meg a gazda,  vagy valamelyik katonája. És a kis féreg filmbéli karaktere előzetes jel, és nyom nélkül tűnik el végül anélkül, hogy bárkit is érdekelne, hogy mi a fasz lett a szánalmas kis életével -  egy a fontos csak, hogy a kibaszott idegesítő visításnak végre vége.

Aki pedig fenyeget minket, az jöjjön ki. Játsszuk le. Ne húszezer másik fizetett idiótával riogasson bennünket, ne mások bicepszét mutogassa, baszod. Hanem jöjjön ki a térre, és ott fenyegetőzzön. Ott legyen nagy a pofája, ott mutogassa a kurva nagy hatalmat, és kurva nagy erőt. Küldje ránk a TEK-et, a NAV-ot, a fizetett trollokat, küldje ránk az internet-, és/vagy gondolat-rendőrséget. Küldje ránk az egész retkes kincstári médiagépezetet. Gyertek ki a térre bazmeg, és adjátok elő nekünk szemtől szemben a csicska létezés minden apró részletét, mintha az hazafiság lenne. Adjátok elő a behízelgő, elvtelen, szervilis, gerinctelen, megalkuvó, nyomorult rettegést agresszív parasztsággal feleslegesen takargatni vágyó lét mindegyik betűjét, mintha az honvédő magyarkodás lenne, ahogy húsz éve toljátok.

Már csak a gazda fanatikus híveire hat ez a szar, ti is tudjátok. Mind tudjuk - pedig nektek bármit tudni aránytalanul megterhelő lehet - hogy nem mi vagyunk hazaárulók, ahogy 20 éve neveztek, hanem ti. Nem mi vagyunk Magyarország ellenségei, hanem ti, és a többi retek szolga, amelyik parancsra szanaszét baszta az otthonunkat. Amelyik most éppen kirúg a munkahelyükről embereket, mert a CEU-n végeztek. Vagy mert ellenzéki megmozdulásokra járnak. Amelyik a 23.000 forintos anyagi kárt 500 óra közmunkával bünteti, a 230.000 millió forintos kárt nem bünteti, hanem okozza. Már nem is titkoljátok, már nem is áruljátok demokráciának. Háborút indítottatok a magyarok ellen. Nyílt, döbbenetes háborút. És a magyarokat vádoljátok Moszkva árnyékában azzal, hogy idegen érdekeket szolgálnak. A fiatalokat vádoljátok egy nyíltan fasiszta rendszerben, hogy megtévesztett emberek, hogy ellenségek. Sokkoló, korábban elképzelhetetlen történetek, most már naponta. Magyarország szégyenország lett. A saját hazátok ellen fordították Európát és Amerikát, a saját pártcsaládotokat, és minden civilizált, épelméjű embert a nyugati világban. Ellenünk fordítjátok az egész világot, szégyent hoztatok és hoztok a fejünkre és gyűlölettel töltöttétek fel Magyarországot, csordultig. De felálltunk már nálatok nagyobb szarból is, pedig a rombolásotok már összehasonlítható a kommunisták rombolásával. Akik ugyebár szintén annyira az ellenségeitek, hogy ott ülnek, ott élnek, ott csúsznak és ott másznak köztetek. Akik híven szolgálták azt a rendszert is, de hát ti meg mind az elvek emberei vagytok, bazmeg. Aki alácsúszik a hatalmas testének, annak megbocsát mindent a főnök, annak már nincsen múltja. Nem baj, majd mi emlékszünk a múltatokra, baszod. Amikor itt lesz az ideje, majd mi helyettetek is emlékszünk rá, mit csináltatok, és mit csináltok most is.

Mert nekünk viszont veletek ellentétben még van jövőnk. És az kibaszottul halálosan biztos, hogy semmiféle gerinctelen, szervilis, haszonleső gyökér szolgai létforma nem fenyegethet bennünket. Ugyanis a magyarok mi vagyunk. Ti az ellenség vagytok, aki fenyegetőzik. És aki minket fenyeget, aki az egyetemistákat fenyegeti, aki a fiatalokat, a gyerekeinket (!!) fenyegeti, aki a becsületes embert fenyegeti, az mindannyiunkat fenyeget.Mi a magyarok vagyunk. Akiktől elloptátok a kokárdát. A himnuszt. A polgárt. A magyart.

Mi pedig visszavesszük. Mert szarszagú és nyálkás lett nálatok. De legfőképp azért bazmeg, mert nem a tiétek. És mert méltatlanok vagytok arra is, hogy magyarok legyetek. Szégyen vagytok. És örökre az maradtok.

Egyszer és mindenkorra befejeztétek a fenyegetőzést, világos?!

2017. február 16., csütörtök

BRÉKING: Üzenet Kedves Ferencnek



Kedves Kedves Ferenc,


fájdalommal vegyes megdöbbenéssel vettem tudomásul a sokkoló híreket, és bár személyesen nincs szerencsém ismerhetni Önt, nem állom meg, hogy üzenetemmel ne fejezzem ki mélységes együttérzésemet ezekben a kétségkívül embert próbáló órákban, napokban. 

Őszintén mondom, nehéz megszólalni, nehéz szavakba önteni azt az értetlenséggel, tanácstalansággal vegyes, csontig hatoló szomorúságot, amit érzek. Mi történt, hogy eshetett meg ez a dráma, Ferenc? Két ilyen nyílt szívű, őszinte ember, ilyen tiszta érzésekkel és igaz szándékkal - nem értem, alig vagyok képes elfogadni, amit olvasok, amit hallok. Egyszerre vagyok hálás Lindának, hogy sajtóközleményben értesített Bennünket, akik naponta várjuk (illetve csak vártuk, az úristenit, Ferenc, nem igaz?) a híreket Önökről, és vagyok dühös, amiért ilyen borzasztó hírekről kell tudomást szereznem. És akkor arról a kettősségről, a magam belső vívódásáról nem is szóltam, hogy ugye mindent mindig tudni akarok (akartam...:(:( ) magukról, miközben szerettem volna annyira tiszteletben tartani a csak kettejükre tartozó magánéleti szentséget és intimitást, ahogy azt tisztelték és kezelték Önök is.

Nem térek magamhoz. Igazságtalannak, elfogadhatatlannak tartom ezt az egészet. Lindának is hányadik és hányadik igaz szerelme, teljes odaadással, önfeláldozással járó, amolyan szíve-lelke kapcsolata volt ez, magának sem az első szerelme, ami teljes embert, teljes szívet, őszinte odaadást, ami két ember szellemi-érzelmi-lelki kapcsolódását jelenti, és mégis - itt áll két magányos, összetört lélek, és én magukkal zokogok, Ferenc. Én nem szégyellem, én gyászolom magukat, és magukkal a szív, a lélek, a kölcsönös tisztelet, az őszinte érzések, a feltétel nélküli totális szerelem tragédiáját gyászolom. Érthetetlen, ami történt.

És amit végképp nem értek, az az, hogy Ön, egy fiatal, csinos, elképesztően okos, a nőket tanítani valóan tisztelő kultúrember megint itt áll, és ahogy Zita és a többiek után is, kezdheti elölről a párkeresést. Én fel nem fogom, hogy valaki, aki férfi létére ennyire büszkén, bátran és nyilvánvalóan az életre szóló párkeresést tűzte ki zászlajára, hogy lehet ilyen peches, ilyen átokkal sújtott, ilyen érdemtelenül sokat szenvedő alanya a szerelemnek. Én annyira a szívemen viselem a sorsát, Ferenc, hogy én ma életemben először sajnálom, hogy heteroszexuális vagyok, mert isten látja lelkemet, én bizony felkeresném magát, hogy - ha érti - másik megvilágításból is nézzük meg az érzelmi életét, mert én már nem tudom, mit gondoljak. Hátha segítene, nem tudom, el vagyok keseredve, és a tehetetlenség, hogy nem tudok segíteni, szabályosan tönkretesz.

Kivagyok, Ferenc. Mást nem tehetek, mint hogy itt várom magát, és ha bármiben úgy érzi, a segítségére lehetek, afelől legyen egészen biztos, hogy sem rest nem leszek segíteni, sem megállni nem fogok, amíg újra boldognak nem látom.

Őszinte tisztelettel és együttérzéssel
üdvözli,

Frontember, aki össze van törve




2017. február 15., szerda

Komplexusos férfiak, szevasztok!



Sajnos ismét itt az idő, hogy férfitársaim egy részéhez szóljak, mert úgy látom, lassan mindent elborít a kisebbségi komplexusokra és merevedési problémákra, mint "szilárd alapokra" épített keserűség, gyűlölet, stressz és nyomor. Kötelességemnek érzem, hogy szóljak, mert olykor sajnálatos elszenvedője is vagyok az ilyen drámaian agyalágyult férfiak viselkedésének (mint ahogy szerintem lassan mindannyian áldozatai vagyunk néha/gyakran nekik), de azért is kötelességem szólni, mert minél többen jelezzük a problémát, talán annál többen veszik a bátorságot, hogy visszaszóljanak az ilyeneknek, és ha csak egy is megváltozik, avagy visszavesz az arcából, akkor máris békésebben, nagyobb nyugalomban élhetünk mind.

Kezdeném talán azzal, hogy senki se érezze felbátorítva magát a komplexusokból adódó torz viselkedésminták gyakorlására amiatt, hogy a világ vezető politikusai, vagy kis hazánk világszínvonalú politikai elitje körében ez mind gyakoribb jelenség, és egyre több látványos példán keresztül láthatjuk a kisebbségi komplexusokra és személyes nyomorra épített férfiszemélyiségeket működés közben. Én értem, hogy aki maga is irigységre, gátlástalanságra, egy folyamatosan ordítva követelőző belső hangra, a vélt vagy valós hiányosságaira, továbbá a csillapíthatatlan szorongásra építi a mindennapjait, a karrierjét, vagy az egész életét, az boldogan lát visszaigazolást Donald Trumpban és társaiban, de sietnék jelezni, hogy ettől ez még nyomorúságos létforma, apukám, ha néha sikeres is.

Első és legfontosabb oka a nyomorúságnak az, hogy te, miközben ilyen vagy, miközben másokat basztatsz, ugráltatsz, gúnyolsz, fúrsz, vagy hatalmaskodsz felettük, te magad egyáltalán nem vagy közben boldog, nem is látszol annak, és ilyen attitűddel soha, semmilyen körülmények között nem is válhatsz azzá, ez ugyanis fogalmilag kizárt.. Te, aki indokolatlanul hangosan beszélsz a telefonban, aki lekezelően viselkedsz minden csinos nővel, és nálad alacsonyabb beosztású és/vagy magasabb férfival, aki drága (vagy általad annak tartott) használati tárgyakat mutogatsz és csörgetsz a kezedben, aki a fejtámlád mögé applikált kisfogasra akasztod a zakódat, aki minden alkalommal körbenézel, mielőtt leülsz, aki átnézel rám a pirosnál és akkor is, ha egymás mellett pisálunk egy plázában, aki felsőbbrendűséget akarsz mutatni egy 8 éves gyerekkel szemben is (mert amúgy egy idióta vagy), és aki lefelé beszélsz bárkivel, aki bármilyen pult túloldalán van - te nem vagy elégedett soha. Egyrészt, mert az egész létezésed alapja és kiindulópontja a keserű, nyomorult, hisztérikus rettegés és változatos dolgok feletti szorongás egyvelege, a folyamatos irigység, a tomboló vágy a kitörésre - csak már nem tudod, honnan. Nem tudod, mitől menekülsz, mert magadnak is hazudsz ezer éve, ezért sem elmenekülni nem tudsz előle, sem megérkezni nem tudsz soha sehova, ahol nyugalom várna, ahol boldogságot találnál. Másrészt azért sem, mert az egész személyes motivációd, a húzóerőd egy szánalmas álomvilág felépítése, hogy se te saját magadat, se a világ téged ne olyannak lásson, amilyennek te belül érzed magad. Mert attól rettegsz, hogyha valaki meglátja az igazi énedet, az maga a teljes összeomlás, a vég. Nagyon általános jelenség (bár furán hangzik, ezt bátorításként mondom), hogy a hozzád hasonló viselkedésű férfiak úgy egyébként nem annyira kövérek/alacsonyak/csúnyák, és nem is annyira szerencsétlenek eredendően, mint amilyennek magukat látják, azaz a nyomor egy lefelé tartó spirál közben teljesedik ki, hiszen lényegében te magad teszed nyomorulttá magad azáltal, hogy még sokkal szörnyűbbnek és szarabbnak érzed és látod magad, mint amilyen vagy. És ha a maszkodra, az álcádra, a műszemélyiséged felépítésére felhasznált energia negyedét arra használnád, hogy helyrehozd magad, megerősítsd önmagadat, a saját magadba vetett hitedet, az önbizalmadat, akkor ez persze át tudna fordulni egy önmagát erősítő spirálba, egy felfelé, a boldogság felé tartó irányba, és hidd el, az neked is, és a téged körülvevő világnak is sokkal jobb volna. De ez sajnos a legritkább esetben történik meg, ugyanis a dolog sajátosságából adódóan a hozzád hasonló csávók a világon senkire, még saját magukra sem szoktak hallgatni, kizárólag a rettegés parancsa az, amit magadhoz engedsz, és minden viselkedésed, minden mozdulatod ebből származik, ebből indul, innen ered. Emiatt vannak például a merevedési problémáid is, hm?

Pedig léteznek kurvára harmonikusan, egyensúlyban élő férfiak, akik tudják magukról, hogy pl van rajtuk súlyfelesleg, vagy kopaszodnak, de tudják azt is, hogy nem ez határozza meg őket, sőt.. Vagy akik valamilyen értelemben másnak látják magukat, mint amilyenek lenni szeretnének, de megtanultak ezzel együtt élni (ugyanis - bármilyen döbbenetes - nem számít, mekkora vagy, és nem varázslat megtanulni ezzel együtt élni). Van egy csomó, külső és belső elváltozásokkal élő ember, aki meg tudja találni a helyét a világban, aki ki tud békülni önmagával, meg tudja érteni és el tudja fogadni önmagát - mert ez az élet egyik célja, és a harmonikus élet egyik záloga. Sőt, igazi tragédiákkal, igazi problémákkal is meg szoktak emberek küzdeni, ez a döbbenetes hírem. Már aki nem a gyáva, és nem a hazugságokra épített életet, és a körülötte élők folyamatos büntetését választja "megoldásul".

Veled az a baj, hogy te nem is akarod ezt igazán megoldani. Te falakat akarsz építeni, mert téged a rettegés, a gyűlölet, a bosszúvágy, és a saját vélt (vagy felnagyított valós) hibáid által folyamatosan magadban életben tartott harag visz előre. Ez vagy te. Egy dühösködő, élhetetlen, békétlen fasz, aki haragszik a világra, és aki cserébe már azt is elfogadja rá irányuló figyelemként, ha mások is haragszanak rá, vagy gyűlölik őt, vagy legalább félnek tőle. Szörnyű bazmeg. Belőled lesz a hatalmaskodó, igazságtalan, mindenkinek beszóló és mindenkit mindig megalázó főnök, a kiközösített, piszkálódó, érthetetlenül lángoló haraggal élő elfogadhatatlan idióta osztálytárs, a párkapcsolatát terrorizáló kőagyú tuskó, az éjszakában emberkedő és kötözködő paraszt. Gőgös győztes és nyomorult vesztes vagy, és a mérhetetlen, feneketlen dühödet nem szünteti meg semmi. Látjuk a tévében a példaképeidet, de a világ leghatalmasabb vezetőiként, leggazdagabb embereiként is ugyanolyan frusztrált pöcsök maradtok sajnos mind. Mert nincs megoldása annak a képletnek, hogy te magadat nyomorultnak látod, de a világtól azt követeled, hogy győztes császárként ünnepeljen - hiszen láthatjuk, ha ünnepelnek titeket, pont ugyanolyan szánalmas, hisztis kölykök maradtok, mint voltatok.

És mondok én neked valamit, kedves komplexusos férfi. Megérdemled. A folyamatos, magad által örökre konzervált dühöt, a nyomorultság érzését, a megszüntethetetlen elégedetlenséget, a maró gyűlöletet, a levetkőzhetetlen és megoldhatatlan boldogtalanságot, és azt a mindent elborító pánik-érzést, hogy alkalmatlan vagy, hogy kevés vagy. Az is vagy. És azt a szorongást, hogy mindez egyszer kiderül. Megérdemled. Annyira megérdemled, hogy így éld le az egész szaros életedet, hogy ennél csodálatosabb büntetést magam sem találhattam volna ki a számodra, mint egy önmagad által épített börtönt, amiből te magad nem engeded ki magadat soha, mert ostoba, lusta és gyáva vagy ahhoz, hogy nekiláss legyőzni magadat és a korlátaidat annak ellenére, hogy millió és millió csodálatos példa áll előtted a világban. Ez a poszt távolról sem azért született, hogy lebeszéljelek téged arról, amit csinálsz.

Ez a poszt azért született, hogy hagyd békén a többieket. Keresd meg és keress rá a magadfajtára, akivel majd kölcsönösen basztatjátok, átbasszátok, megalázzátok, kinyírjátok, gyűlölitek, megvetitek egymást, akikkel féltek egymástól és akikkel kijátsszátok egymást. Azt ne hidd, hogy ez nem lehetséges. Komplett politikai pártok, mindenféle zászló alatt gyülekező habzó szájú balfaszoknak alapított szervezetek állnak rendelkezésedre itthon és külföldön, on-, és offline. Ott várnak téged a magadfajták. Lehet együtt szorongani, gyávának lenni, mindenféle legalja hazugságokat vetíteni magatokról egymásnak. Tessék kölcsönösen lebeszélni egymást arról, hogy az önbizalom, az önismeret, az egyensúly, a béke, a szeretet és a nyugalom, a nevetés, a felszabadultság hasznos, kívánatos, vágyott dolgok és érzések. Tessék csak velejéig keserű, remegő szájú, boldogtalan baromnak maradni - egymással.

Az úgy totálisan vállalható képlet volna mindannyiunk számára. Jó mulatást, faszfej.



2017. február 8., szerda

Búcsú a filmkölcsönzőtől



Ezt a cikket 2016. december 31-én, az utolsó napon kezdtem el írni, de nem volt lelkem befejezni mostanáig...

Azt hiszem, 1995-ben történt, hogy a Hollán Ernő utcai, akkor még egyetlen Odeon kölcsönzőben a Lajos, a magyarországi filmkölcsönzés és forgalmazás egyik ikonikus alakja azt találta mondani nekem, hogy az Angyalszív Robert de Niroval az sajnos nincs meg, viszont ha átmegyek a Király utcába a James Deanbe az Istvánhoz, neki állítólag megvan. Mert csak kis példányszámban adták ki, de az a csávó a világon minden jó filmet megvesz, még olyasmit is, ami nekik az Odeonban sincs. Ez utóbbi pedig (mármint hogy az Odeonban valami nincs) ez nagyjából a kizárt és a lehetetlen között volt félúton.

Megköszöntem, átmentem, aztán egy laza 20 évet maradtam is. Erről a 20 évről szeretnék ma írni. A filmekről, az élményről, az ajándékról, az útravalóról, amit az egyetlen olyan hely jelentett nekem Budapesten, amelyik kategorikusan nem videotéka, hanem filmkölcsönző volt. És amelyik a mai nappal sajnos végleg bezár.

A Dean nem csak azért filmkölcsönző, mert fent említett István, a tulaj ezt huszonéven át fáradhatatlanul kikérte magának. Nem csak azért, mert itt az aktuális lövős-robbanós-majdnemmeghalós-világmegmentős filmek nem a választékot jelentették, hanem annak legalját, a szélét, a muszájt. Itt megtaláltad Fritz Langot 1928-ból, itt megtaláltad a filmgyártás 100 évének túlzás nélkül összes fontos, jelentős, emlékezetes alkotását. Nem csak azért volt filmkölcsönző, mert itt emlékeztek rád, az ízlésedre, az érdeklődési körödre. Ez a hely azért nem videotéka, mert ez a hely az Istváné. Azé a palié, akinek a tudása olyan a filmekről, a filmekkel, és a filmek világával kapcsolatban, hogy megállsz a pultnál, és megköszönöd, hogy megoszt belőle veled is. Megtisztelő és lenyűgöző, hogy ő nem eladni akarja neked a filmeket a polcon, ő meg szeretné szerettetni veled a filmeket. Nekem 20 éves koromban hatalmas étvágyam volt a filmekre, hatalmas kíváncsiságom volt mindent megnézni, de 5000 film közül lehetetlen kivenni kettőt. István 6-8 éven (!!) keresztül adogatta nekem a filmeket. Beszélgetett velem, és amit ő gondolt, hogy engem érdekelni fog, azt odaadta. És aztán kiderült, hogy egy koncepció mentén adta nekem a filmeket, korszakok, stílusok, rendezők szerint. Sosem untam meg. Egy filmes tanácsadó, aki folyamatosan bővítette a látókörömet, az érdeklődési körömet, a világképemet. Aki hozzáadott a hétvégéimhez, az estéimhez, a személyiségemhez, a műveltségemhez, a kulturális világlátásomhoz. Eredetileg is szerettem a filmet, de ő adott hozzá nekem kulcsot, tudást, folyamatos néznivalót. Megfizethetetlen, megköszönhetetlen élmény. És ahogy 20 év alatt érzékeltem, figyeltem, közel sem én voltam az egyetlen, sőt. Az üzletben egy folyamatosan jelen lévő közösség jött létre. Már egymást is ismertük, köszöntünk egymásnak, sőt a vendégek, a kölcsönzők, a tagok megálltak az üzletben, és kvázi ismeretlenül, egymásnak ajánlottunk filmeket. Soha, sehol máshol hasonlót sem tapasztaltam. Minden tékában unott pultos álldogál, aki láthatóan fogalmatlan a filmekről, aztán a vállát vonogatja. Itt pedig volt egy oázis, ami közösséggé tudta formálni a látogatóit.

A Dean jelentősége nem merült ki abban, hogy tele volt olyan filmekkel, amiket sehol máshol nem találtál. A Dean jelentősége abban állt, hogy nagy mennyiségű ember életében a kultúrát, a gondolkodást, a világlátást gazdagította. És ez a poszt ennek szeretne emléket állítani. Tisztelegni szeretne egy olyan ember előtt, aki talán nem, de biztosan nem mindig volt (és talán a mai napig nincs) teljesen tisztában azzal, amit ő valójában adott az embereknek. Hogy ő nem csak filmeket adott nekünk. Ő az a fajta vizuális könyvtáros volt, aki a szépségre, a tehetségre, a közhelyre és a mocsokra egyaránt felhívta a figyelmedet. Aki hitelesen tudott neked értékekről beszélni, mert maga is úgy él. Aki meg tudta indokolni, hogy miért nincs autója, de miért van drága fényképezőgépe. Mert van stílusa. Aki el tudott vonatkoztatni a mainstream olcsó mocskától, de tudta a határt a csodálatos tehetség és a semmitmondó öncélú művészkedés között. Aki a globalizált és felfújt sztárok közül is kiemelte, megmutatta és megindokolta neked, melyik színésznő ér aranyat és melyik üresfejű idióta. Aki türelmes volt veled és érdekelték a szempontjaid, mert nem sietett, mindig úgy érezte az ember, hogy neki mintha nem lenne a boltban rajtad kívül dolga (...pedig...), mert téged várt, és örömmel várt téged. Aki sosem volt tolakodó, és pontosan tudta, melyik vendéghez kell 3 szót szólni, és melyikhez kell kijönni a pultból. Ismerte az embereit, ahogy ismerte a filmjeit is. Intézmény volt, és én azért nyilvánosan tisztelgek előtte és köszönöm meg neki ezt a 20 évet, mert ő egy nyilvános intézmény volt, és aki nem járt nála, sajnálhatja, mert a filmeken túl egy élményt hagyott ki.

Vérzik a szívem, mert minden jóért, ami elmúlik, vérzik a szívünk. István nem tudja, de sokat gondolkoztam itthon, hogy vajon milyen formában tudná ő a technikai fejlődést a maga javára fordítani, hogyan tudná elkerülni az elkerülhetetlent a James Dean  - de nem tudtam rájönni. Arra viszont rájöttem, hogy neki nyilván iszonyú teher volt cipelni a boltot az utolsó időkben, és ilyen értelemben jó dolog, hogy ezt a terhet többet nem kell vinni.

Nem voltam még 20, amikor találkoztunk, most nemsokára 41 leszek. Az eddigi életem felében jelen volt a kölcsönző. Sokezer órányi öröm és könnyek, élmény és letaglózva, odaszögezve, levegő-visszafojtva végigélt filmkocka köt a Király utca 77-be. Megköszönhetetlen mennyiségű csodálatos film, felmérhetetlen minőségű érték és útravaló, ami beépült, ami belém épült. Utálok búcsúzni, de nem vagyok már gyerek, és tudom, hogy olyan már sohasem lesz, mert eddig mindig tudtam, hol talállak. Nem a szívedet akarom facsarni, csak minden képességemmel, és szerintem egy kicsit mindenki nevében szeretném megköszönni azt a hatalmas mennyiségű és minőségű ajándékot, amit tőled és nálad kaptam, kaptunk.

Gábor