2012. december 22., szombat

A tükör



Egyszer egy skizofrén fiú, akinek volt aznap két tiszta órája, arról mesélt nekem, hogy minden ember egy tükörrel születik. Családtagom volt, és gondolatvilága az egyik legszebb volt azoké közül, akikkel valaha életemben beszéltem. Azt mondta, ez a tükör velünk nő, és nagyon mélyen bennünk lakik.

Mindig megmutatja, kik és mik vagyunk valójában. Bár magunknak remekül tudunk hazudni, neki nem lehet. A tükör a valós énünket mutatja. Nem azt, akit felépítettünk, sem pedig azt, akinek látni akarjuk magunkat. Meztelen saját lelkünkkel szembesít minket kíméletlenül. Tudod, én három tükörrel születtem. Sosem tudom, melyik mutatja az igazit, mert mindegyik annyira valóságos…

Meg se tudtam szólalni. Ekkor értettem meg a betegségét. És ekkor értettem meg, mekkora érték ez a tükör, amelyet mi elveszítettünk, elhagytunk. Kínos volt, ezért nem veszünk tudomást róla.

Sokszor jut eszembe azóta. Nos, igen, elég kellemetlen. Azok, akik szerint barbár és primitív dolog dobokkal és botokkal megpróbálni elűzni a gonosz szellemeket, azok dudaszóval próbálják meg elűzni a közlekedési dugókat. Az általunk sokszor lenézett természeti népek békében élnek együtt a tükrükkel. Gyakorlatilag napi kapcsolatban vannak vele, szinte sosem csalódnak, és érzik, látják, elfogadják, hogy a helyükön vannak. Nem lázadoznak, nem elégedetlenek, nem éreznek feszítő szükségleteket, csak köszönik szépen, jól vannak ott és úgy, ahol vannak.

Igen, emitt sajnos nagy a gyermekhalandóság, amott betegségek sújtanak, megint máshol pedig enni nincs mit, és igazából soha nem is volt túl sok. De saját magukkal, feladatukkal, lehetőségeikkel tisztában lévő, megbékélt, amolyan boldog emberek vannak többségben. Leszámítva persze azokat, akikhez már elment egy kamera, és elmondta egy jóakaró, hogy ők valójában mind haldokolnak, és az egész világon nekik a legszörnyűbb a sorsuk, és most akkor zokogjanak együtt abba a kamerába, please.

A jól fejlett modern világban élők között meg tombol az alvászavartól kezdve az összes olyan civilizációs betegség, ami ha belegondolunk, egy szar vicc kellene, hogy legyen. Olyan környezetet teremtett és tart fenn a csúcsemlős csúcsverziója, ami kinyírja őt, de addig is valami válogatottan mocsadék környezetben kínozza. Azaz logikai értelemben most mi vagy okosak vagyunk nagyon, de bejön a szuicid vonal, vagy mértéktelenül hülyék vagyunk, és elfogadjuk azt, hogy az életünk tere, környezete, alapvető paraméterei mire sem alkalmasabbak, mint hogy lassan zombivá érleljenek bennünket.

Mi lenne, ha fognánk ezt a tükör dolgot, és leporolnánk? A menő társadalmak átlagos lakója manapság soha nem néz bele, elő sem veszi, sőt vélhetően rengetegen a létezéséről sem akarnak hallani. Pedig lehet, hogy az egész gondolkodásmódunk, az értékeink, az alapjaink megváltoznának, ha mindenki nyelne egyet, venne egy nagy levegőt, és meg merné vallani magának, hogy ő milyen igazából. Hogy szeret édességet enni, vagy ő öltönyös okosfiú helyett valójában zongorázni szeret, az istenit. Vagy hülyeség volt feladni a vitorlázást, esetleg több időt kellene egy vallásra szánni, vagy könyvekre. Családunk, történetünk mélyebb megismerésére. A gyerekeinkre. Bevallani. Elfogadni. Megbékélni. Azzal, akik valójában vagyunk, amiért talán megszülettünk.

Lehet, hogy csak magunkra kéne egy kicsit több őszinte percet áldozni, és a hülye közhelyek közül előszedni pl. azt, hogy mást csak az tehet boldoggá, aki magát képes előbb azzá tenni. És mondjuk komolyan venni magunkat. A vágyainkat. Az értékeinket.

Alacsony vagy? Cigány vagy? Fociőrült vagy? Leszbikus vagy? Akkor legyél az. Ne félj. Az ikonfestészetért őrülsz meg? Csinálj magadnak időt. Ajándékozd meg magad azzal, hogy teszel valamit, amitől boldog leszel fél órára. Valamit, amiről már évek óta azt hazudod, hogy most nem jó, most nincs idő erre, pénz sincs, lehetőség nincs. Ha az egy fagyi egy faluban, ahol harminc éve nyaraltál, akkor az. Ha egy fa valahol, akkor legyen az. Ha egy néni, aki egyszer egy fél mondattal megnyugtatott, vagy egy régi tanárod, akit meg akartál keresni, hogy figyi, köszi, izé, mégis rendi voltál, akkor az lesz az.

Miért mindig valami, vagy valaki mástól várjuk, hogy megváltoztassa az életünket? Vegyük elő a tükröt, nézzünk bele, aztán mit lehet tudni? Ha változtatunk valamit magunkon, amitől nekünk picit jobb lesz, és ezt mindenki megteszi, akkor az egész jobb lesz valahogy, nem?
Mit veszíthetünk? Még elmondani se kell, ha most nem sikerült. És ha igen?

Balázs (így hívták a fiút, a sógoromat) huszonhárom évesen ment el, addig tartott a dolga itt. Hihetetlenül hiányzik. Nagyon szerettem. Ő mindig azt csinálta, amit szeretett volna csinálni. Együtt élt valamennyi tükrével, és lenyűgözően tette azt. Hiszem, ha csak egy tükre lett volna, ma ő lenne Magyarország egyik legismertebb fiatal trombitása.

2012. december 5., szerda

Akinek nem inge

Az elmúlt 22 év politikai mérlege: mocskolódás, vádaskodás, gyűlölködés, és mutyizás. Ez az örökségük. Akiknek az ország alakítására a legnagyobb hatása volt, mert új törvényeket alkothattak, új utakat, városokat építhettek, új, nagy horderejű döntéseket hozhattak, azok közül sokan könnyűnek találtattak. Tragikusan könnyűnek. Ahogy Pierre mondja a megáll az időben: Nem mindegy, milyen szinten vagánykodik az ember…


1990-ben 14 éves voltam. Azt mondták, szabadság lett. Amikor pár évvel később rájöttem, hogy anyámék, meg nagyanyámék számára mekkora kibaszást jelentett a korábbi 40 év, arra gondoltam, mindig lesz bennünk egy keserű érzés, hogy mi lehetett volna, ha. Nagyanyáméknak volt egy azt megelőző 10 évük, ami meg annyira rémes volt, hogy az azt követő 40 évse tudta felülmúlni. Nem sejtettem, hogy nekem is lesz saját sztorim a témában. Hallom a felhördülést, hogy nana kölyök, mi ez a szüleid és nagyszüleid történetéhez képest?! Értem én. De ez az enyém. A sajátom.

Hadd legyek annyira önző, hogy – épp a korábbi szörnyű időszakok tanulságait hordozva – azzal foglalkozzam, hogy nekem miért kell hasonlóan deprimáló és lankasztó sztorit nevelgetnem, amikor mindenünk megvolna ahhoz, hogy vidám, melós, de becsületes, felszabadult és jókedvű mesém legyen.

Tőlem is elloptak 22 évet, és még nincs vége. Nem akarom patetikusra venni a figurát, tényleg. Csak elfog néha az érzés, hogy ehelyett a kétségbeesett helyezkedés, meg alkalmazkodás, meg trükközés, meg okoskodás helyett egyszerű tervezéssel és annak szisztematikus végrehajtásával egy olyan nyugalmat sugárzó alapot tudtam volna ez alatt a 22 év alatt teremteni, amit széles körben látok Hegyeshalmon túl rengeteg helyen, rengeteg korombeli embernél. Látom a békét, látom a biztonságot adó hátteret, és főleg azt látom, hogy kiszámítható, valamilyen keretek között meghatározható, tervezhető jövő van előttük. Máshol vannak a minimumok.

Pedig kérem szépen, lássuk be, hogy az unalomig leírtuk, elmondtuk azokat a dolgokat itthon is, amik ingyen vannak első körben, másfelől semmit nem igényelnek némi odafigyelésen kívül. Kutyaszar felszedése, normálisan parkolás, szemét gyűjtése és nem eldobása, idősekre meg rászorulókra, állatokra odafigyelés.  Most komolyan, ez a szint?! Az a szint az otthonomban 2012-ben, hogy az együttélés minimális, ingyenes alapjai is szinte megoldhatatlan gondot okoznak.

Mert nincs közösség, együttműködés, és nincs kommunikáció. A munkáltatóval, a helyi civilekkel, a szomszédsággal. Nincsenek íratlan szabályok a politikai – gazdasági elit és a lakosság között. Persze sok kivétel és jó példa akad, de elenyésző a mennyiségük az egészhez képest. Mindenki szarik a másikra. Inkább szopókra és érinthetetlenekre van felosztva az ország. A csoportok tagjai változnak, de a tömeg inkább az első, a politikus inkább a másodikban él. És a rendszerváltás óta csak a rossz példa látható. Ami ragadós. Akit hülyére vesznek, az megtanulja, elsajátítja, ha nem is elsőre.

Az elmúlt 22 év politikai mérlege: mocskolódás, vádaskodás, gyűlölködés, és mutyizás. Ez az örökségük. Akiknek az ország alakítására a legnagyobb hatása volt, mert új törvényeket alkothattak, új utakat, városokat építhettek, új, nagy horderejű döntéseket hozhattak, azok közül sokan könnyűnek találtattak. Tragikusan könnyűnek. Ahogy Pierre mondja a megáll az időben: Nem mindegy, milyen szinten vagánykodik az ember…

Láttunk közülük néhányat megbukni és láttunk rengeteget, amelyik a nyilvánvaló lebukást következmények nélkül megúszta. Teljesen elfogadottá tették a szabályok áthágását és megkerülését, mert az emberek a választott képviselőiktől azt látták és hallották, hogy hát izé, furán épült meg az a főtér, vagy az a szökőkút, az a híd, a parkoló, érdekes módon kapott engedélyt ez vagy az, és így tovább. Haver cégek kapnak megbízásokat folyamatosan, mindkét oldalon, évtizedek óta. Mit mindkét, minden oldalon, mindenhol, folyamatosan. A politika és a főállású politikus a saját érdekeinek érvényesítésére törekedett és arra, hogy a másiknak szar legyen. Klasszik magyar virtus, örök világbajnokok vagyunk ebben, így persze ez a része remekül sikerült. Csak nem a politikai ellenfélnek lett szar, hanem a nyomorult választóknak.



Vége van, srácok. Használjátok ki a maradék időt. Nem forradalom lesz. Egyszerűen elfogy a pénz, a levegő körülöttetek, elfogy a motor, és elfogy a hatalom. Hogy kurva nagy számokról dönthettek, hogy tele vagytok olyan telefonszámokkal, akik akarnak valamit, akik a döntéseitekre várnak, akinek számítotok, mert valamilyen necces ügy, vagy bármi egyéb érdek igényli ezt. Vége annak,hogy minden rólatok szól. Vége, gyerekek.

Lehet csomagolni, lehet felkészülni arra, hogy titeket le fognak köpni az utcán. Ez nem az anarchista rádió, hanem a normális névtelen ember válasza rátok. A gőg, a hatalommánia, a haverok, csicskák és szürke eminenciások által kreált művi világotoknak vége. Még ezt sem tudjátok jól csinálni. Nincs mérték, nincs határ, nincs semmiféle kontroll. Isten-komplexus van. Azt hiszitek, hogy ilyen koncnak behajigált south park szökevény feketegyörgyök, meg kompletten agyalap gyöngyösimártonok majd elveszik a figyelmet, meg a reflektorok fényét a választási törvényről, a Simicska féle genya birodalomról, meg minden más disznóságról. Dehogyis.

Az emberek éppen ezért figyelnek titeket, és azt látják, hogy kapkodtok. Buta, gyermeteg hibákat vét mindegyikőtök, mindenhol, minden oldalon. Nagyzoltok, hangoskodtok, de féltek. Féltek attól, hogy értéktelen emberek lesztek, és féltek attól, hogy elillan ez a kis álom, amiben olyan férfiasnak érzitek magatokat, mert államférfiakról vizionáltok, pedig nulla, amit csináltok. És nem a mennyiség, hanem hogy ennyire bután, ennyire felelőtlenül, ennyire nagyképűen. 22 éve folyamatosan. Ebből elég. Erre lesz megoldás. Ennél jobb lesz. Egy képzettebb juhászkutya is faszábban elvezetné az országot.

2012. november 25., vasárnap

Félálom


Hajnali négy. A kanapé mindig beválik, ha csak hátra akarok dőlni, nem gondolni semmire, és kizárni egy kicsit a külvilágot. Nem kell mindig nagy gondolatokat szövögetni. Jelenleg az jut eszembe, hogy ha majd lefekszem, mennyire eszetlen jó lesz elnyúlni a reggeli szürke fényekben, és arra gondolni, hogy mindjárt szutyorogni fog a kotyogósban a fekete, megjön az illata, megvakarom a hasam, és egy pokróc alá ülök ugyanide a kanapémra. Milyen érdekes, hogy lefekvés előtt ez a zene maradt meg a házibuliból:


de már tudom, hogy reggel mihez lesz kedvem :)


Nem fontos. Legyen 5 perc itt az éjszakában, a vasárnapi reggelben. Sikerüljön néhány hónap után összerakni mondjuk 90 perc délutáni alvást, vagy akár az esti tévénézés, olvasás, vagy zeneválogatás közben egy olyan egyszercsak típusú most, amikor csak magaddal vagy egy villanást, és nem kell semmire koncentrálni. Persze ne ugassak, amikor a gyerekek, a kutya, a család, a bármi zajong, jön-megy, intézkedik, vagy csak szimplán körülvesz. És nem kell elmondani külön, hogy ez így van jól, meg imádod, meg ez a természetes közeged. Ettől még jólesik, és kimondani is jólesik, hogy jár egy pillanat, amikor megáll az egész zsongás, és vasalás közben, ebéd után, meccs előtt, vagy a vécén megtalál a jól megérdemelt magány, és arra gondolsz, hogy nincsen semmi baj, a franc egye az egészet, minden végtére is gurul és működik. Másnak sem hibátlan, habkönnyű és gördülékeny, mindenhol ott vannak a gombócok és akadályok, intézni valók, és aggódni valók, de azzal majd foglalkozol 5 perc múlva.

Összerakod a hetet, kiszámolod a kiszámolni valót, frissíted a tennivalós listát, a bevásárló listát, az iskolai listát. Végiggondolod a logisztikát, kocsit, munkát, családot, megbeszélt időpontokat, átfuttatod a fontos pontokat és a ne-felejtsem-el részeket is. Átmegy rajtad a kajától a testeddel való kibékültségi állapoton át egy pár érzelemig sok minden, egy pár sztori, egy pár benyomás, ami ért a napokban. Majd feldolgozod, megemészted, megtervezed. Majd kigondolod, majd megfogalmazod, majd raktározod, majd megválaszolod.

Nem fogsz kicsúszni az időből, bírni fogod szusszal is, lesz hozzá kitartásod, és ha el is veszted időnként, még türelmed is lesz mindenhez. Valahogy össze fog állni, ki fog alakulni, meg fog oldódni. El fogod dönteni, végig fogod csinálni, és el fogod végül intézni. Aggódni fogsz közben, a végén meg rájössz, hogy nem kellett volna. Vagy hogy megérte.

Most csak legyen csend egy kicsit.

Néha kell az is.

2012. november 20., kedd

Mesteremberek mennyországa

- Ja, számla kell róla? Akkor ne haragudj, öreg, nem vállalom.
- Ugye viccelsz? Amúgy a megrendelő vagyok, nem öreg.
- Jaja, vágó, de így nem kell.
- Ennyi melód van?
- Ennyi nincs, de számlával nekem szar.
- Gondolom, haver. Na viszlát.

Elnyomok magamban még annyit, hogy ti a világ leggazdagabb emberei kell, hogy legyetek, ha csak így passzolsz le melót, meg még azt is elnyomom magamban, hogy a k#&@va anyádat, amiért egyrészt most szarban hagysz, másrészt én sose utasíthatok így (mit így?!?) vissza melót. És még csak a negyedik sort írom, de te már bólogatsz olvasás közben, mert eszedben jut legalább 10 vonatkozó sztori melósokról, fővállalkozóról, kivitelezőről, mindenféle iparosról, meg mesteremberekről, akiknek valami egészen elképesztő kis szubkultúrája alakult ki ebben az országban. Persze lehet, hogy csak az én városomban ennyire magas az elkurvulási ráta, de itt az egekben van. Itt konkrétan nagyobb királyok nem nagyon vannak, ha nem veszem egy kalap alá a őket mondjuk a reptéri taxisokkal, meg a szintetikus drogok kereskedőivel, de ennyire talán én sem mennék messzire.

De tény, ami tény, ennyire rohadtul magas árakon ilyen színvonaltalanul, viszont mindenfajta ellenőrzés, következmények és rend nélkül nem sokan dolgozhatnak itthon. Az azért mértékadó történet, hogy ki akarok cserélni a pecóban egy sima üveget egy tejüvegre, hogy ne lássanak be a gangról.  Kiválasztok egy üvegest (teljesen ismeretlent), felhívom, elmondom. Közli a csávó a következőket: - mérjem le én az ablakot (!!!), diktáljam be a méreteket. - ő műhelyben kivágja az üveget, elhozza, bevágja, kész is van, adja a biztosítási papírt, amivel mehetek a biztosítóhoz. - na várj, várj, öregem, félreértesz valamit. Csak cserélni kell egy üveget. - jaj, drága uram, hát betört az az üveg, nem igaz??

Ugyebár az ördögi kört le se kell írnom: nem ad számlát, mert a/ te hülye vagy? b/ nincs is cége (!!) c/ akkor 100%-kal magasabb (most ezt a kis adózási egyszeregyet hagyd). Nincs számla, ezért szerződés sincs, ezért minőség-ellenőrzés, vagy bármilyen, a minőséget kvázi megkövetelő háttér, vagy szankció sincs. Ebből adódnak az olyan csodálatosan képszerű pillanatok, amikor a negyvenöt kilós kismuci áll a tagbaszakadt vízvezeték-szerelővel szemben (jelzem, nem kéne annyi pornót nézni, és akkor most nem kalandoznál el, cimbi), szóval áll vele szemben, a csávó mondja kész van. De szivárog. Jó az. Dehát szivárog. Ez ilyen, mondom, jó az. Nem fizetem ki. De. Dehát szivárog. Szétszedjem, vagy kifizeted? Hívom apámat. Akkor meghúzom jobban. Köszi.

Úgy értem, tiszta, hogy senki nem kér és nem ad számlát. Utálom ezt, mert ez az egész okosba-gyorsba világ nekem egy suttyó fukszos valóságot jelent, amiben egy multinacionális cég légkondicionált tárgyalójában középvezetői szinten rendszeresen elhangozhatnak olyan mondatok, hogy le lesz vajazva, vagy hogy intézzük el simába', én meg komplett ufó vagyok ezen a vágányon. Nekem ez az egész szürke zónában elektrik bugizás az apeh elől lólépésben kurvára fehér folt, se kedvem, se neveltetésem, se ötletem erre, ráadásul szarul is érzem magam már a közelében is.

Ugyanakkor azt végképp nem értem, hogy ha már egy teljes szakmai csoportosulás (és most ennek a kifejezésnek mindkét szavával külön-külön keményen bókoltam az összes vizesnek, villanyosnak, festőnek, kőművesnek, lássuk be) a szürke és fekete zónában él, az miért jelenti lineárisan mindjárt azt, hogy pl a kőműves szakmában egyértelműen egyfajta karrier-csúcspontot jelent, ha valamelyik létre tud hozni egy úgynevezett derékszöget? Sajnos ezt tök komolyan mondom. Ebben a szakmában az az abszolút király, aki erre képes. Ha a DJ szakmára vetítem le, ez nagyjából az a teljesítmény, hogy egy lemezt rendeltetésszerűen rá tudsz helyezni a kikapcsolt lejátszóra. Vagy ügyvédként mondjuk elengedett kézzel, önállóan be tudsz mutatkozni egy tárgyalóteremben. És mégis, a kőműves arcán az a pillanat, amikor a rohadt vonalak közé beáll a rohadt buborék a rohadt vízszintmérőn, az figyelj olyan orgazmus, mint amikor Frodó beleejtette a végén, 49 órányi szenvedés, meg 95 Oscar-díj után azt a tetves gyűrűt a lávába.

Mi a bánat bajuk van az iparosoknak? És miért nem lehet ezzel semmit csinálni? Megfigyelted, hogyha a családod, vagy normális barátaid közül valaki bejelenti, hogy van egy becsületes burkolója, akkor ha kell, ha nem, az összes spann 3 hónapon belül lekövezi a konyhát/fürdőt/édesanyját, csak végre anya van egy normális burkoló, hívd ki, majd megoldja. Aztán mivel mindenki (de télleg!) megrendeli a csávót, ő is elkezd foghegyről válaszolgatni a haver haverjának a haverjának már, aki közli, hogy najó, ez is csak egy tetű. 

Ha dolgoztatod, az a baj. Ha nem, az a baj. (és ha huszas vagyok, az a baj). Minden baj állandóan. Én képtelen vagyok megérteni, hogy az pl hogy van, hogy bármilyen házban, panelban, nyaralóban, emeleten, pincében, teraszon lakom, ott PONT sosem fogja az a csemperagasztó. Mindenhol jó, de ITT nem. Ahogy az is érdekes, hogyha festőt vagy kőművest kérdezel, ebben az országban nincs egyetlen egy vízszintes plafon sem. Soha. Ezért van a fal tetejénél a probléma, és az árnyalat is pont azért sajnos. A villanyszerelés kérdésében meg igen érdekes, hogy általában el szoktunk tudni menni a székléc alatt, de ITT vésni kell. Sajnálom. Nem lehet másképp. IDE elképzelhetetlen viszont a süllyesztés, itt kívül, műanyag csatornában kell vinni. Nem lesz csúnya, le kell festeni, és nem is látszik. Dehogy, ez ma divatos. 

Nem, az ott a parkett erezete. Nem púp. Mondom, ugrálj már rajta, Tibiazistenit, na látja? Az a rész ott teljesen más árnyalatú lett. Szerintem nem, én nem látom, a fény törik úgy rajta biztosan. Mindenféle imbuszkulcs van nálam, de ez pont nincs. Vissza kell jönnöm. Holnap nem jó. Sajnálom. 

Tudnád tartani nekem? Nincs itthon egy fúró véletlenül? Van hosszú létrád? Nincs véletlenül (???) egy három collos hollander nálad? Százas izzód van? Megkérhetlek, hogy elugorj addig egy Baumaxba cementért? Sajnos kevesebbet hoztunk. Olyan két-három harminc kilós zsák kéne.

Fogalmam sincs, mit kéne ezzel csinálni. Mit lehet tenni? Nem k&@rhatod fel magad mindegyiken idegre. Pedig olykor egy lángszóró tűnik az egyetlen logikus megoldásnak. Mégis azt mondanám, hogy gyűjtsétek azt a néhány szegény, szerencsétlen becsületes mukit, akit kézről-kézre adtok. Iszonyú fájdalmas, hogy szinte eretnek gondolat leírni, hogy és kérjetek számlát, és fizessétek ki az áfát, de leírom, röhögjön ki mindenki kedve szerint. 

Ne adjátok fel. Csak lesz előbb-utóbb egy okos vállalkozó, aki felismeri, hogyha összegyűjtene 15 frankó iparost minden szakmából, vasfegyelemmel ellenőrizné őket, és megkövetelné a tisztességes beszédet, a tisztességes munkát, és a tiszteletet a megrendelők felé, akkor milliárdos biznisze lehetne kizárólag a magánszektorból, családoktól, akik sok pénzt fizetnének valakinek, akit be lehet engedni az otthonba, aki tényleg megcsinálja, aki nem ver át, aki ad számlát, és aki nem 3 hétre ad időpontot, hogy aztán vagy eljöjjön, vagy esetleg szarjon bele...

2012. november 8., csütörtök

Tévés tehetségkutatás

A modern tévéműsorok metamorfózisában tulajdonképpen előrelépést jelent, hogy villákba zárt, dermesztően buta emberek helyett színpadra pakolt önjelölt énekeseket bámulunk. Így kábé 10 év után elérkezettnek látom az időt, hogy a jelenségnek kissé alánézzek - mi is az a gyötrelmes kényszer, ami miatt még mindig inkább odakapcsolok, mint nem, és még mindig várok valamit, ami egyre ritkábban jön.

Persze, a Való Világra is odakapcsoltam elég gyakran, aztán szórakoztatónak találtam, hogy némely társaságban letagadták ugyanezt, máshol meg nem. Én azért kapcsoltam oda, mert bevallom, nem sokszor találkozom az életben mondjuk VV Veronika típusú emberekkel, akiknek a szókincsét egy átlagos családban nevelkedett kankalin már szégyellné, és aki olyan viselkedési formulákat mutatnak be élőben és spontán, amilyet én rendezni sem tudnék. Úgy értem, vesztem már össze mással egy szendvicsen, de karjaimat égnek dobós összeesős zokogást ritkán rendezek hasonló súlyú ügyben (pedig mocskos hatásom lenne, az biztos), különösen nem pizsamában, magassarkúban és póthajjal. Egyszerre.

A zenei tehetségkutatás egy fejlettebb formája a más emberek magánéletében, problémáiban való vájkálásnak, és mivel ott a képletben a siker, meg a kitörés a rosszból bele a "jóba", ez katalizálja a távirányító simogató tapintására megnyugvó tenyerünket. Beiktattuk az életünkbe, gyere mama, add a söröm, kislányom ezt nézzed te is, szerintem hamis, apád süket vanessza, továbbjutnak simán, de szép ez a dal, jó lába van a műsorvezető bringának, ne a gyerek előtt te barom, apa a geszti péter híres ugye, igen, kislányom, de zsidó, az mi apa, fogd be és nézzed a műsort vanessza, miért ő esett ki, mert dagadt mint te feleség, vasaljon rád az ördögnóra te szerencsétlen, apa nekem jó hangom van, hogyafaszbane kislányom tehetséges vagy mint a nap, hogy beszélsz a gyerekkel, na énekeld csak azt hogy valami amerika, el is indulatnál simán.

A semmiből jövés és a tévében szerepelés két olyan végpontja a történetnek, amiről a mai napig azt hiszi a nagyérdemű, hogy karrierebb karrier igazából nincs is. Nem is lehet csodálkozni ezen, nem a világ hibája, én nem tudok azonosulni azzal az életérzéssel, hogy valakinek hetekre elég a boldogsághoz, ha mondjuk kap egy autogramot Tillától vagy közös fényképet Kocsis Tibortól, és itt kell hangsúlyozni, hogy ez inkább az én problémám. Nekem van máshol az ingerküszöböm, amit persze nyilván nem bánok, mert jól is néznénk ki, de megértem, hogy itt a sorból megint én lógok ki, nem a többség.

Mondjuk azon már sokat gondolkoztam, hogy mi lenne, ha mindezzel a fejemben egyszer ÉN indulnék el egy ilyen versenyen? Na az speciel komoly botrányt okozna, azt hiszem. Játsszunk el a gondolattal.

Először próbáljunk meg úrrá lenni nevetés nélkül azon a nyitóképen, hogy a tömegben rám közelít a kamera, körülöttem átlagosan 20-25 évvel fiatalabb arcok. Mellettem egy lány hajlításokat gyakorol, amiért nem üthetem meg, másik oldalon egy magát szenvedélyesnek érző, és 17 évének valamennyi szerelmi tapasztalatát torkába sűrítő loknis fiúcska gitározza csukott szemmel az ohio -t (http://www.youtube.com/watch?v=-JmCEK-KsV4&feature=related). Legkésőbb ettől a ponttól igen nehéz lenne komolyan vennem az egészet. És ez pont az a rész, ahol a kamera rám közelít, majd vágás, és a kezét tördelő tesómat mondjuk megkérdezi Lilu arról, hogy gyerekkorunkban hol érték tetten az én zenei vonzódásomat? Namármost a bátyámat egy ilyen műsorban komoly arccal (vagy bárhogy!!!) rólam nyilatkozni - nos, egy mongúz előbb lesz Házelnök. De ha a műsor struktúra ezt igényli?? Nem is ismerek senkit, aki rólam komolyan tudna beszélni, és nem a röhögéstől potyogó könnyekkel magyarázná, hogy hülyevagy?! a Gábor?? meg mit mondanának??? Hogy már 8-10 éves koromban érezhető volt, hogy szinte kirobban belőlem a zene, és annyira akartam énekelni, hogy egyszer nem bírtam tovább, és a Csemege Julius Meinl-ben a téli fagyiba kezdtem el tiszta erőből, hogy jééééééééégből vagyok... ?!?

Nem is tudom, komolyan. A nyitó kisfilmben miről beszélnék? Kissé őszülő hajjal hogy bírnám ki vinnyogás nélkül, hogy igen, egész életemben a zene az, amiben leginkább megtalálom saját magamat, és számomra a zene az egyszerűen pótolhatatlan. Ha zene nem lenne, az életem szegényes és sivár lenne, higgyék el, hogy én azért jöttem ide, mert itt belül tudják? Na itt belül zakatol bennem a zene, mert nekem olyan a zene, hogy együtt dobbanunk, így hogy bumm-bumm..

És még el sem kezdődött!! Mindezek után és közben meghallgatnám a konkurenciát, akik közül minden második elénekli Lionel Richie-től a Hello-t, és Whitney Houston/Mariah Carey/Beyonce vonalon valamelyiket, amelyik mélyen kezdődik, ezért ez elénekelni nem tudja, az kihangosítani nem tudja rendesen, de a 40. másodpercnél egymásra találnak, mert ez elsikítja magát, hogy ennnndáááááááááááj vilólvéjz, az meg röfögve teker egyet a potin, hogy jóvan, berepedt a plexivazze. Legalább egy zsűritagnak behomály a szemgolyó, a másik meg közli, hogy az elején volt egy kis csúszkálás, de színpadra születtél.

És itt megállnék egy pillanatra. Akárhonnan közelítem a milyen-lenne-szerepelni kérdéskört a témában, van egy pont, amiről már álmodtam is, és nem volt könnyű ébredés. A legsúlyosabb rémálmom az, hogy befejeztem a dalt, tapsolnak, kinyitom a szemem, és azt látom, hogy könnyeitől tocsogósra ázott arcával csontos kezét nyújtja felém Keresztes Ildikó, és liftező ádámcsutkával meg médiadráma hangszínnel azt kiáltja elcsukló hangon, hogy TISZTELLEK TÉGED!!! Én meg vagy ösztönszerű pánikreakcióval felé rúgok, vagy sokkos állapotban 195 centi magasról becsuklom a lábaimra egy utolsó halk sikkantással, hogy najóvan.

Nem mintha el tudnám képzelni magam Malek Andrea csapatában, mivel nem szándékozom a Dolhai-Bereczki-MÁZS-Miller-féle férfi-isten vonal felé venni az irányt. Egyébként azért nem, mert viszonylag nehezen látom magamat hitelesen szerelmet vallani színpadon mondjuk Oszvald Marikának úgy, hogy közben a Shakira-JLo istállók pucsítós felsőtest-rázását csinálom egy hálós trikóban, meg férfiasan hirtelen leguggolok ének közben, és gyorsan odébb ugrom félfordulattal égnek dobott kezekkel, meg ilyenek.. Tortán a hab meg az, hogy mindeközben egy mikrofon van ragasztva az orrnyergemre egy kis kábellel a homlokom felől, ami majdnem bőrszínű. De tudjuk, hogy ami majdnem, az nem az, meg azt is, hogy az a cucc ott bizony még a karzatról is valami bizsergetően fosul néz ki az arcom közepén.

Hagyjuk. Bejutottam az élő adásba akármelyik versenyben. Mik a sanszaim? A hangom innentől kezdve majdnem mindegy. Sokkal fontosabb, hogy a 18-49-es hirdetési szempontból fontos korosztályhoz mennyire passzol az image-em. Meg hogy mennyire faszán tudom megtanulni a közös koreográfiákat, ami lássuk be, egy következő súlyos vízió: hogy néznék ki, amint a felülről rám közelítő kamera után fordulok, és mosolyognom kell csípőkörzés, és mondjuk egy Kasza Tibi szám éneklése közben...? Ki tudnék-e nyúlni a kamera felé lefelé biggyedő szájjal, és lassan ökölbe szoruló kézzel, miközben arról énekelek, hogy a szerelmet nem érem el, de majdnem, de mégsem, de talán majd egyszer, de ha mégsem belehalok? Valóra tudnám-e váltani adott csatorna egyik kívánatos figuráját, amit egy excel táblázatból számon kér a programigazgató valószínűleg a műsor készítőin? Gyerekek, kértem, hogy legyen egy dundi lány, aki szegény családból van, nagy hangja van, lehetőleg vidéki, és van kutyája? Nem férek bele a tinisztár alapanyagba sem, és fiúcsapatot is nehéz lenne rám építeni 36 évesen. Mi marad? Legyek az alig észrevehetően púderezett orrú harmincas lakossági sunny-boy, aki Tom Jones-t énekel és a paprikáskrumpli-pöttyös otthonkák alá becsempészi a szabadi-sóstós szot üdülős huncut esték emlékét, amikor a szállítmányozós Feri négy kevert után póló alá nyúlt a stégen? Vagy adjunk el velem valami égbekiáltó melodrámát, hogy gyerekkori álmom volt az éneklés, de egy kegyetlen technikatanár beledöngölte az önbecsülésemet a földbe, elsodort az élet, de a műsor szellemisége segített, hogy felszabadítsam a bennem rejlő lokál-pavarottit és most ez az utolsó esélyem, és bevágják a lányomat, aki megérint egy pannongsm feliratú képernyőt, hogy veled vagyok apa, csak úgy hiányzol, én meg elmondom a kisfilmben Caramelnek, hogy itt bent érzem, hogy érte énekelek, mert ő nekem a fent és lent, a kint a bent plusz odafentről is van, aki drukkol nekem? Ezen az úton a teljes barátokközt és talán az ezotévé célközönsége fogható volna, plusz garantált teltház a hétvégi bonyhádi haknin (klubkoncerten!) is. Kellene kiskutyát mentenem, miközben teljesen véletlenül az Aréna Pannon GSM üzlete előtt állok, és a kisfilmemben átölelne Feró, és azt mondaná, hogy nem baj, hogy elkéstél a próbáról, azokat a homokzsákokat még meg kellett töltened, mert így diktálta a szíved, de most már kezdjük el  a munkát, mert bár tudjuk, hogy hangszálgyulladásod van, kivették délelőtt a lépedet, és ezen a Pannon GSM nagyképernyős eszközön kívül 41 éve nem beszélhettél édesanyáddal sem, most kemény énekóra jön. El fogjuk énekelni azt a dalt, amit "közösen" választottunk ugyanarról a listáról, amiről az összes zenei tehetségkutató választ teljesen véletlenül 10 éve, és amelyik listán valamiért összesen 70 dal van. A próbákon egy mozgás-, egy énektanár másodpercre elmondja, hogy hova fordulsz, hogy énekeled, mire figyelsz, hol állsz, midet hogy tartod, a mentorok pedig elmondják majd a végén, hogy jó volt a dalválasztásod, és nagyon értékelik, hogy magadat adtad a dalban, és tudtál újat, szokatlant hozni. Legyen a szokatlan az, hogy a színpadon fekve kezdesz, az még tökre úgyse volt soha, és legyen olyan is, amikor táncosok jönnek be, és viccesen a lábaid elé esnek, mert az dögös. Szerintem oltári lenne, ha a 400 millió színre képes, 10x10 méteresnek látszó 3x4-es ledfalon Times New Roman betűtípussal végig azt írnánk ki, hogy STONE, mondjuk sötétszürkével. Te mindig szorítsd ökölbe a kezed, és figyelj rá, hogy ebből a terpeszből az istennek meg ne mozdulj soha, különben a kettes kamera elveszít. A végén Ildi zokogva a hajába túr, Feró cicceg, Péter a nemgondoltamvolna csücsörítéssel indít, Malek Miki pedig a közepes elégedettségét jelző kisebbik, 42 centis mosolyával fog jelezni neked. Nem, a Nóra nem tud kisebb sarkakon menni, az sajnos nem megy. Igen, hülyén fogtok kinézni, de ott a Geszti, majd tol rá valami rímet, hogy este-teste, vagy ágy-vágy, vagy nekem-velem, ilyesmi. Ne aggódj, ezek hideg profik.

Vagy álljak ott megszeppenve és énekeljek négy széktámlának? Tök jó az alapötlet, de ha tovább jutok, mi lesz a második körben? Ott minek a forgószék, ha már ismernek? Nagyon jó a Voice-ban, hogy válogatás jeligére nem aláznak meg csemegepultosokat, villamosvezetőket, és szakipari tanulókat annyira, hogy utána azok hónapokig szopjanak saját környezetükben. Ez vitathatatlan tény. Nem is értettem soha, hogy tömegével ki bírja nézni, hogy másnak iszonyú kellemetlen. Itt legalább valamelyest jók a produkciók. Mondjuk a zsűri 4. adás óta ugyanabban a ruhában elég Família Kft-s megoldás csak azért, mert néhány nap alatt forgatták az összes részt. Könyörgöm egy női műsorvezető ugyanabban a felsőben, amióta elkezdődött az egész sorozat? Helyében a stylist és a rendező édesanyjához már jambikus hexameterekben írtam volna, hogy melyik micsodáját ki hova rakja legszívesebben a miért is. A Voice alapvetően mégis jobb, mint az X, de talán csak azért, mert még nem ismerjük a végét, ezért reménykedünk, hogy azt kapjuk majd feelingben, amit Tóth Vera nyomott, amikor először hallottam a Preacher Man-t tőle, és tarkóig nyitottam a szemem, hogy miazúristen?!?! Hát most itt van újra alapanyag, csak attól fosok, hogy látványosan túl sok az ikerpár, a vak lány, a mindenféle médiás target segment ahelyett, hogy a lényegre figyelnének. Nem bántok senkit, mindenki tök cuki, meg politikailag is legyen korrekt a dolog, tök oké, csak ne lenne ez a szar érzésem. Meg Misi se mindig üveghangon hozná a rákkendroll életérzést, meg a majdnem szexin izzadó hónaljat az arcomba, miközben amúgy jól áll ez a tetkós-mellényes-leszarós vidámság, csak ésszel. Andi is kedves, de nem gurulok rá erre, hogy minden egyes énekestől kapkodni kell a levegőt a meghökkenéstől, hogy dehát hátte jajde húúúú hallod. Másik két zsűri legalább komolyan veszi magát, meg a játékot is, és nem esnek ki a szerepükből ötpercenként, hanem azt hozzák, ami a szerződésben le vagyon írva. Caramel még kicsit esik-kel a pult túloldalán, meg ez a belső szépséges monológ minden ronda embernek nekem gonosz poénokat juttat eszembe, de Caramel legalább hiteles. Neki még elmegy ez is, esküszöm. Az öregnek meg a szeme sem áll jól, de ő legalább tényleg király ezen a szemétdombon, mondhat aki amit akar. Ő benne van abban a 20 emberben, akik a többinek mindig mondhatnák, hogy ssssst, de nem teszik nyilván. Somlót adom.

Kicsit értetlenül állok az előtt, hogy még 10 évvel az első műsor után is megy ez a dolog. Persze, a kiemelkedés, meg a felvillanások hálás téma. Persze adunk egy új színt, új nevet, és új a műsor, és tádám. De feltűnt valakinek, hogy párhuzamosan a teljes magyar popéletet többek között lehúzta a vécén ez a műfaj? Hogy (nyilván nem csak emiatt, mert letöltés, és társai miatt is) ma már a Mahasz kábé 27 eladott lemezre ad egy aranylemezt? Vagy ez tényleg nem is fontos, és szarjunk bele? Vagy örüljünk a Rúzsa Magdinak, meg annak a másik kábé 2-3 embernek, akik ezekből jöttek, és tényleg ragyogó tehetségek?

Döntse el mindenki. Én azért még nem indulok el. Továbbra is rettegek, hogy akármelyik csatorna akármilyen műsorában indulnék el, egyszer csak elém állna az Ildi, hogy tisztellek téged....

2012. november 5., hétfő

Munkaköri leírás - Plaza eladók részére



Munkaköri leírás

Pozíció: Plaza - bolti eladó


A Feladat ellátásának feltételei:

Iskolai végzettség: Érettségi bármilyen iskolából, Ecseriről, esetleg a Ragyástól okosba'
Nyelvtudás: angol (balatonszand fok)
Szakmai tapasztalat: min. 2 hónap szoli és/vagy műkörömstúdió, előnyt jelent 2-3 hét pultozás bárhol (asztalon táncolás nem az)
PC ismeret (Szoftverek, stb): Facebook. Közöd?

Kötelező képzések:

  • Kommunikációs tréning: Az mmmgen nem egy válasz. Sem pedig kérdés. A csumi nem köszönés. A szerinted? nem válasz a van-e 46-os méretben kérdésre. A "sze'ntem cuki" nem vélemény arról, hogy áll rajtam.
  • Öltözködési és viselkedési tréning: a/ előbb ti köszöntök, aztán én. Nincs alku. b/ a "köszönöm, csak körülnézek" nem sértés. c/ ha harmadszor is be kell menned a raktárba miattam, az JÓ hír, mert nagyon érdekel, ami miatt beküldelek. Nem puffogsz, örülsz neki. d/ Nem kifejezetten azért jöttem be a boltba, hogy a kolléganőddel folytatott diskurzusba belehallgassak a pasijával történt tegnap esti balul sikerült közös maszturbációjáról. e/ a ciccegés hajdobálással nem szexi, hanem kimegyek innen. f/ a 'minden kint van, ami van' nem jó hír, hiába várod, hogy örüljek.

Általános feladatok:

  • A boltban eladásra kínált termékek ismerete (tudom, megdöbbentő hír). Választék, színek, méret szerint, szabatosan, pontosan, teljes körűen. A "szerintem nemtom" nem tartozik ebbe a körbe. A "Sanyaaaaaaaaaaa, ez van??!" szintén nem. Tudod, mit árulsz, felkészültél a készletekből, mennyiségekből. Tudod, mi akciós, ismered az árakat, tudod, mi jön jövő héten.
  • Szereted, amit csinálsz. Ha nem, azt nem érezteted velem. Én a boldog pillanat vagyok a napodban, mert vásárolok, neked pedig lesz munkád holnap is. Nem érdekel a sztorid, nem érdekel, hogy tetszem-e, és nem érdekel, mit gondolsz rólam. Azt szeretném érezni csak, hogy érdekel téged, hogy itt vagyok, és a FŐ FELADATODRA koncentrálsz, ami a neved is: Eladsz nekem. Én vásárolok. Nem kell hajlongani, nem kell megalázkodni, csak akard kedvesen eladni, és meg fogom venni. Ne nyafogjál, ne selypegjél, ne tekergesd a hajad, és ne állj egyik lábadról a másikra. Ne unj engem lécci, és ne csinálj úgy, mint aki alapvetően kurvára meg van rám sértődve, mert dolgozni kell miattam.
  • Zárás előtt 10 perccel is örülsz nekem, és nyitás után kettővel is. Akármennyi darabot kérek, hozod nekem, és akárhányszor próbálom fel, van hozzám türelmed. Nem sietsz, csak ez a dolgod. Figyelsz rám, nem piszkálod a fogad. Nem passzolsz le kétpercenként valakinek, akinek elölről kell kezdenem az egész sztorit, és nem kell összehajtanod 40 trikót sem pont akkor, amikor beszélgetünk
  • A "monci, ha vaaaamiben tok, oksi?" nem dögös és közvetlen stílus, pedig csak 36 éves vagyok, hanem bicskanyitogató.
  • A hegyesre reszelt kisköves körmeidet minden körülmények között tartsd távol tőlem, és mindentől, ami vagy aki velem van. Meg ne kérdezd, hogy milyen. Rettenetes.
  • A szög a nyelvedben szemöldöktetkóval és ezzel a mosollyal, amivel mindenáron azt akarod, hogy észrevegyem, nem tartozik a vásárlási folyamathoz, és nem azt a hatást kelti bennem, hogy cool nő vagy esetleg. Csak egy kétségbeesett módon a komplexusait exhibicionizmussal takargató kislányt látok, akinek a szemében még látszik a tegnap esti Coronita, a hülye vigyorában látom az afterozás közben befogadott síkosított Ámor dörzsi (for her pleasure) okozta "mingyárjólesz" életérzést, és az egész inkább megrázóan csalódást és sajnálatot keltő, szívem.
  • A vásárolt áru becsomagolása nem egyezik meg az összegyűrve zacskóba túrással. Ezt egy külön képzésen majd átvesszük.
  • A bankkártyás fizetés nem geciskedési szándékkal történik. Nekem így egyszerűbb. Valahogy próbáld meg megemészteni, rendben?
  • Női ruhákkal kapcsolatban azért szerencsétlenkedek, mert ún. fiú vagyok. A mályva, a pink, a magenta, a világoslila, a hús, és a lazac "színek" számomra egyaránt rózsaszínek. Fogalmam sincs arról, mi az a slim fit, se arról, hogy mit jelent az anyag esése. A szatén 4 különböző megnevezése megriaszt, és bizonytalanná tesz. A kosárméretekről gőzöm sincs, és ez nem figyelmetlenség a részemről. Leszel szíves vagy nevetés nélkül kibírni, vagy kedvesen elviccelni a bénaságomat. A röfögve vinnyogás Zsani-vagyok-segíthetekkel közösen nem tartozik ebbe a kategóriába.

Előre is köszönöm.
A vevő.

2012. október 31., szerda

A nevem Bond. Baltaarcú Bond.

Elöljáróban annyit, hogy nagyjából 20 éve rendszeresen nézek mindenféle filmet. 15 éve kölcsönzőbe járok (csak a James Dean, értelemszerűen), voltak filmnézős tébolyult féléveim...A Transformers sorozattól Kim Ki-dukon át Dolph Lundgrenig mindenféle. Horrort nem nézek, mert érthetetlennek tartom, hogy valaki számára szórakozást jelentsen, hogy félni fog, vagy szorongani, vagy mondjuk öncélú emberi kínzásokat nézzek, na mindegy. Művészfilmeket módjával, filmklubos azért nem voltam, de olykor szívesen. A James Bond sorozat minden tagját például nyilván megnéztem, mert mégiscsak. Egyszóval van véleményem a filmekről, és most jöttem ki a Skyfallról. 

Szerintem egyszerűen szar. Úgy értem, nézzük meg mindenféle oldalról, meg görbe tükrön át, dehát szar a drágám. Pedig Mendes az Amerikai szépséggel tudott a szó klasszikus értelmében jó filmet csinálni. Ez meg egy hatásvadász beszari koncepció, amit a Bond filmmel csinált. Én értem, hogy a '80-as években könnyebb volt definiálni az elegáns ügynök karakterét Rambo és a Terminator ellen, mint jelenleg a Mission Impossible és a Bourne sorozatok ellenében. Amik ráadásul durva blockbusterek, stílust teremtettek a kíméletlenül precíz bunyókkal, magasabb szintre emelték a kütyüket, a fifikás ügynöki karaktert, a kocsikat, a zuhanós-felrobbanós-repülőtartálykocsis látványt, egyszóval baj van, látom, oké. Feléledt John McClane, aki öreg, de nem lehet összetéveszteni, itt van Jason Statham, itt van mindenki. Mi meg választottunk az eddig tök tisztán azonosítható elegáns, finom mosolyú, intelligens, de kemény Bond helyére egy baltaarcú borostás csávót, aki nem verekszik olyan látványosan, mint Statham, a vágóképeken az ütések-rúgások közel nem olyan kemények, fesztek és izgalmasak, mint Matt Damonnál (de most komolyan...http://www.youtube.com/watch?v=BUa5oHgYV2k), egyszóval Bond jelenlegi karaktere egy tucatügynök lett abból a téveszthetetlen alakból, akit nyilván Connery és Moore keltett életre. Hozzáteszem, egy 50 éves legendával óvatosabban kell bánni, vagy sokkal bátrabban. Ez a két színész tette Bondot legendává, és azzá, ami. A finom pohármozdulattal, ahogy kiszáll egy kocsiból, és ahogy meg tud fordulni, és ránézni a nőre. Daniel Craig-ről azt látod, amikor a nőre néz, hogy nagyobb valószínűséggel van szájszaga, mint nincs.

A storyboard meg gyenge. Bond folyamatosan megmenti a világot súlyos katasztrófáktól, itt pedig el kell kapnia egy kiugrott ügynököt, aki korábbi ügynöktársait gyilkolja sorban? Ez a konfliktus? Mármint elnézést kérek, ennél a Zimmer Feri sztorija sem szarabb. Táncoló zöld kolbászokkal, megvan? Legalább egy várost megbénítana az ügynök, vagy valami komolyabb szopatás, vagy dráma lenne. De az a pálya, hogy lenyúl egy diszket, amin a bármilyen terrorista szervezetbe beépült ügynökök névsora van? És a filmben 3 hónappal később elkezdi legyilkolni az ügynököket, akiket addig nem hívtak vissza, pedig a diszk eltűnt? 

Én úgy gondolom, hogy legalábbis ritka gáz a film alapállása is. És ez a történet meg... Ezerszer leforgatott, ezerszer megrágott bénázás. Meg Bond iszik, meg szétesik, meg tele lesz a töke. Baszki, az egész gyerekkorom egyik filmes példaképe az örökké jókedvű, faszacsávó Bond, aki tök jó nőket szúr, kurvajó kocsikat vezet, lövöldözik, full cool arc, most meg iszik, borostás, és depressziós? Úgy értem, nincs gondom a karakterfejlődés gondolatmenetével, de Törpapa sose vegye elő a cerkáját szerintem. 

A gonosz figurának az a 'vicces' oldala, ami az ő határtalan gonoszsága okozta feszültséget oldja, hogy meleg. Simogatja Bond combját. Ha akarom, akár ízléstelen is lehetne ez a szánalmas megoldás, de igazából csak nevetséges. Még annyira sem jó, hogy bántó legyen, komolyan. Javier Bardem pedig kipipálta a Bond-villain sort is a még-eljátszom.xls fájlban, őt imádom, nem bántom, neki lehet... Ha csak az Eleven húsban szerepelt volna, már az is elég volna, de a teljes Almodovár sorozattól a Vicky Cristina Barcelonán át a Nem vénnek való vidékig mindenben zseniális volt a faszi. Itt nem kellett annak lenni, de azért biztonságosan lejátszik mindenkit az ürge, az mondjuk percig nem is volt kétséges. 

Végig kéne gondolni, mit akarnak ezzel a sorozattal. Ezt így megeszi a konkurencia. Ameddig a többi kémes sorozat ellenében csinálnak Bond filmet, és nem a M:I meg a Bourne csinál ellenbond filmet, addig nem lesz jó Bond-movie. És egyébként a spanyol viaszt sem kellene feltalálni hozzá, elég felhívni Chistopher Nolant, hogy mesélje el, hogy kell bátran hozzányúlni egy sorozathoz, ha újat akarsz mutatni. A Batman előzményfilm (bár csak egy alapvetően komolytalan Batmanről van szó) tudja hozni több részen át a többi filmhez való legalábbis tetten érhető csatlakozást, míg Daniel Craig eddig előzmény-Bond volt, ebben a filmben hirtelen kiöregedett, majd a story végén bemutatkozik neki Miss Moneypenny. Most akkor mi van? Bond eddig egész életében Miss Moneypenny-vel dolgozott, most meg kiöregedett, és most akkor megismeri? Vagy én maradtam le valami fontos részletről, vagy itt valaki imádja a logikai bukfenceket. Nem nagyon értem.



Szerintem összességében akkor ishervasztó jubileum ez a film, ha tényleg van sok akció, meg izgalmas üldözés, meg jó bunyó is. Tényleg van. De közben Bond teljesen felesleges és elég nívótlan szenvelgései (a régi árvaház, ahol felnőtt, meg minden, érted, tisztára azt vártam, hogy előveszi a Nicholas Cage féle szenvedő-arcok tanfolyam elsőéves anyagát) közben azért képtelen voltam másra gondolni, mint arra, hogy ennél ez a mítosz jóval többet érdemelne. Én kérek elnézést.