2012. október 31., szerda

A nevem Bond. Baltaarcú Bond.

Elöljáróban annyit, hogy nagyjából 20 éve rendszeresen nézek mindenféle filmet. 15 éve kölcsönzőbe járok (csak a James Dean, értelemszerűen), voltak filmnézős tébolyult féléveim...A Transformers sorozattól Kim Ki-dukon át Dolph Lundgrenig mindenféle. Horrort nem nézek, mert érthetetlennek tartom, hogy valaki számára szórakozást jelentsen, hogy félni fog, vagy szorongani, vagy mondjuk öncélú emberi kínzásokat nézzek, na mindegy. Művészfilmeket módjával, filmklubos azért nem voltam, de olykor szívesen. A James Bond sorozat minden tagját például nyilván megnéztem, mert mégiscsak. Egyszóval van véleményem a filmekről, és most jöttem ki a Skyfallról. 

Szerintem egyszerűen szar. Úgy értem, nézzük meg mindenféle oldalról, meg görbe tükrön át, dehát szar a drágám. Pedig Mendes az Amerikai szépséggel tudott a szó klasszikus értelmében jó filmet csinálni. Ez meg egy hatásvadász beszari koncepció, amit a Bond filmmel csinált. Én értem, hogy a '80-as években könnyebb volt definiálni az elegáns ügynök karakterét Rambo és a Terminator ellen, mint jelenleg a Mission Impossible és a Bourne sorozatok ellenében. Amik ráadásul durva blockbusterek, stílust teremtettek a kíméletlenül precíz bunyókkal, magasabb szintre emelték a kütyüket, a fifikás ügynöki karaktert, a kocsikat, a zuhanós-felrobbanós-repülőtartálykocsis látványt, egyszóval baj van, látom, oké. Feléledt John McClane, aki öreg, de nem lehet összetéveszteni, itt van Jason Statham, itt van mindenki. Mi meg választottunk az eddig tök tisztán azonosítható elegáns, finom mosolyú, intelligens, de kemény Bond helyére egy baltaarcú borostás csávót, aki nem verekszik olyan látványosan, mint Statham, a vágóképeken az ütések-rúgások közel nem olyan kemények, fesztek és izgalmasak, mint Matt Damonnál (de most komolyan...http://www.youtube.com/watch?v=BUa5oHgYV2k), egyszóval Bond jelenlegi karaktere egy tucatügynök lett abból a téveszthetetlen alakból, akit nyilván Connery és Moore keltett életre. Hozzáteszem, egy 50 éves legendával óvatosabban kell bánni, vagy sokkal bátrabban. Ez a két színész tette Bondot legendává, és azzá, ami. A finom pohármozdulattal, ahogy kiszáll egy kocsiból, és ahogy meg tud fordulni, és ránézni a nőre. Daniel Craig-ről azt látod, amikor a nőre néz, hogy nagyobb valószínűséggel van szájszaga, mint nincs.

A storyboard meg gyenge. Bond folyamatosan megmenti a világot súlyos katasztrófáktól, itt pedig el kell kapnia egy kiugrott ügynököt, aki korábbi ügynöktársait gyilkolja sorban? Ez a konfliktus? Mármint elnézést kérek, ennél a Zimmer Feri sztorija sem szarabb. Táncoló zöld kolbászokkal, megvan? Legalább egy várost megbénítana az ügynök, vagy valami komolyabb szopatás, vagy dráma lenne. De az a pálya, hogy lenyúl egy diszket, amin a bármilyen terrorista szervezetbe beépült ügynökök névsora van? És a filmben 3 hónappal később elkezdi legyilkolni az ügynököket, akiket addig nem hívtak vissza, pedig a diszk eltűnt? 

Én úgy gondolom, hogy legalábbis ritka gáz a film alapállása is. És ez a történet meg... Ezerszer leforgatott, ezerszer megrágott bénázás. Meg Bond iszik, meg szétesik, meg tele lesz a töke. Baszki, az egész gyerekkorom egyik filmes példaképe az örökké jókedvű, faszacsávó Bond, aki tök jó nőket szúr, kurvajó kocsikat vezet, lövöldözik, full cool arc, most meg iszik, borostás, és depressziós? Úgy értem, nincs gondom a karakterfejlődés gondolatmenetével, de Törpapa sose vegye elő a cerkáját szerintem. 

A gonosz figurának az a 'vicces' oldala, ami az ő határtalan gonoszsága okozta feszültséget oldja, hogy meleg. Simogatja Bond combját. Ha akarom, akár ízléstelen is lehetne ez a szánalmas megoldás, de igazából csak nevetséges. Még annyira sem jó, hogy bántó legyen, komolyan. Javier Bardem pedig kipipálta a Bond-villain sort is a még-eljátszom.xls fájlban, őt imádom, nem bántom, neki lehet... Ha csak az Eleven húsban szerepelt volna, már az is elég volna, de a teljes Almodovár sorozattól a Vicky Cristina Barcelonán át a Nem vénnek való vidékig mindenben zseniális volt a faszi. Itt nem kellett annak lenni, de azért biztonságosan lejátszik mindenkit az ürge, az mondjuk percig nem is volt kétséges. 

Végig kéne gondolni, mit akarnak ezzel a sorozattal. Ezt így megeszi a konkurencia. Ameddig a többi kémes sorozat ellenében csinálnak Bond filmet, és nem a M:I meg a Bourne csinál ellenbond filmet, addig nem lesz jó Bond-movie. És egyébként a spanyol viaszt sem kellene feltalálni hozzá, elég felhívni Chistopher Nolant, hogy mesélje el, hogy kell bátran hozzányúlni egy sorozathoz, ha újat akarsz mutatni. A Batman előzményfilm (bár csak egy alapvetően komolytalan Batmanről van szó) tudja hozni több részen át a többi filmhez való legalábbis tetten érhető csatlakozást, míg Daniel Craig eddig előzmény-Bond volt, ebben a filmben hirtelen kiöregedett, majd a story végén bemutatkozik neki Miss Moneypenny. Most akkor mi van? Bond eddig egész életében Miss Moneypenny-vel dolgozott, most meg kiöregedett, és most akkor megismeri? Vagy én maradtam le valami fontos részletről, vagy itt valaki imádja a logikai bukfenceket. Nem nagyon értem.



Szerintem összességében akkor ishervasztó jubileum ez a film, ha tényleg van sok akció, meg izgalmas üldözés, meg jó bunyó is. Tényleg van. De közben Bond teljesen felesleges és elég nívótlan szenvelgései (a régi árvaház, ahol felnőtt, meg minden, érted, tisztára azt vártam, hogy előveszi a Nicholas Cage féle szenvedő-arcok tanfolyam elsőéves anyagát) közben azért képtelen voltam másra gondolni, mint arra, hogy ennél ez a mítosz jóval többet érdemelne. Én kérek elnézést.

2012. október 27., szombat

Színpad

Úgy 7 éves koromtól folyton azzal jött minden énektanár, hogy jól van Gábor, szép hangod van. 9 éves koromtól azzal jött az angoltanár, hogy jó kiejtésed van. Anyu azzal jött, hogy jó a hallásom. Furulyáztam 2 évet, meg klarinétoztam is közben, de semmi kitartásom semmihez, abbahagytam. 5 évvel később egy olasz tengerparti város bárjában találtunk egy karaoke-cuccot, ez '93-ban eléggé ismeretlen volt. Énekeltek szörnyen mikrofonokba, ment a szöveg képernyőn.. Jó, tudok fejből kábé 800 dalt, akkor ezt én is. Odamegy, választ, vörös fül, első mikrofon, hajrá. La Bamba asszem. Taps meg fütty. Hülyevagy, ez kurvajó. Még. Két hónappal később a Morrison's-ban bemutatkozik Magyarországon is a karaoke. Nagyjából 10 számot énekeltem el, és onnantól mindenhol, mindig, bárhol, bárki előtt. Amikor én voltam 18-19 éves, a Közgáz pincében 400 őrjöngő, táncoló ember előtt ment a karaoke főműsorként, eléggé pörgött meg minden. 

Ott jött először az a feeling, ami a színpad. Az első lépés. Elénekeltem egy számot, és tomboltak. A hajukat tépve üvöltötték velem, és az egész olyan volt, hogy menjmár. A tarkódon a zizegés, az megvan? Ahogy lassítva látod az egyik pillanatban, hogy tátják a szájukat, emelkednek a levegőbe, megy a kezük ökölben, és vörös arccal rád néznek. A másik pillanatban meg érzed, hogy csak nálad van mikrofon, tiszta erőből jön ki az a hang a torkodon, amit mindenki mindig megdicsért, és te nem értetted, mi a faszról beszélnek. Lehet, hogy volt köztük, aki csak sejtette, vagy valaha megvolt neki, de te nem értetted. Egészen mostanáig. Asztakurva...Ugyanabból a torokból, ugyanaz a számodra annyira ismerős hangszín. Csak teljes extázisban. Préseled a levegőt kifelé, és jön ki a szövegel együtt, ami az egyik kedvenc számod, és amit teljes biztonsággal, bátran mersz üvölteni, kiabálni, és nem hiszed el a hatását.  Most érted meg, hogy mi az a jóhangodvan. 

Úgy alakult nyilván teljesen véletlenül, hogy a színpad közelében dolgozom azóta is. Rendezvényeket csinálok, nézem őket százával színpadon. Figyelem minden mozdulatukat, trükkjüket, ellesem a közönség reakcióját. Hol megy az energia, hol hajtanak csak teljesítésigazolásra. 15 éve nézem. Igen tanulságos. Anélkül, hogy bölcselkedésre vetemednék, sok mindent leszűrtem. Vagy leszűrni véltem.

A színpadon egyszerű szabályok vannak. Vagy varázsolsz, vagy buksz. Nincs hármas alá. Nincs majdnem jó. Nincs egész jó volt. Nincs aha elvoltam. Vagy van vákuum, vagy nincs. Zseniális zenészek pazar koncerteket tartanak. Profik, iszonyú igényesek, az egész tökéletesen jön át, és tökéletesen átjön. Mérhetetlen alázat, elképzelhetetlen sok gyakorlás és próba, sőt, minél nagyobbak, annál több. Felépített színpadi jelenlét, színpadkép, nagyon brutál eszközök, hangszerek, technika, csapat. Persze, mindenki más szinten. De ott aztán kijön a színpad. Ott levizsgázik minden zenekar, lehet stúdióban meg klipen bármi. Élőben meg vagy-vagy. Rendezvényeken nyilván ritkábban van. De sokan azért tudják hozni ezt. Mert értem én, hogy kinyír a pénzes része, de attól még ott lehet az érzés, amit a zene okoz normális esetben. Kevés olyan munka van, ami ennyire közvetlen sikert arat, ennyire gyorsan, ennyire egyszerűen.

Senki sem mondja, hogy könnyű. Nincs így is elég "énekes meg banda"? Ne is legyen könnyű. Egyszer egy öreg pincér azt mondta, hogy nehéz a mi kenyerünk, de az kalács. Na kérem, ez a színpad definíciója is, amúgy. 

Amikor a basszusgitáros barátom kijelentette, hogy mi egy zenekar vagyunk, és én énekelek, ledöbbentem, hogy most mi fog várni. Akkoriban azonban nyilvánvalóan arra lazák voltunk mindenben :), hogy eszembe se jutott ráparázni erre, vagy szorongani felette. Alig vártam. Képtelen voltam nyugton maradni.

Amikor először játszottunk saját zenekarral, egy barátunk esküvőjén, a saját jogunkon, saját hangszerekkel, a legjobb barátaimmal. Az beteg volt, nagyon. Garantált sikerünk volt a közönséggel nyilván, mert ezer éve ismert mindenki mindenkit, a saját társaságunk volt a közönség. 2 hónappal később lefoglaltunk egy novemberi szombati napot. Kábé 2 órás saját élő műsorral. Szóltunk mindenkinek, hogy szóljanak mindenkinek. Gondoltuk a 80 fős esküvő után, hogyha 120-150 lesznek, az király. 270-en voltak, nem lehetett beférni. A második, vagy harmadik szám után énekelni és mulatni kezdtek. A közepére ordítottak és ugráltak. Teljesen kikészültem. Piros hajjal, egy fehér ingben, szakadt farmerben üvöltöttem 2 órán keresztül, és toltuk az iszonyatosan nyers rákkendrollt, meg jókedvű punkot, meg amit tudtunk. Elképesztő volt. Szorongattak, ölelgettek minket, csápoltak nekünk, mi meg széles vigyorral nyomtuk. Elment a basszus-erősítő, szakadt egy kábel, összevissza szólt az egész egy részen, de iszonyatosan nagy buli lett. Bámultunk egymásra, hogy te vágod, hogy itt mi történik? 

Ültem a falnál utána, a vállamat veregette mindenki, meg kurva piros lett a hajfestékemtől, mert ölelt mind, meg a zenekar egymást, hogy miapicsa. Hogy ez mi volt itt, gyerekek?

Soha többé nem akarom abbahagyni az éneklést.




2012. október 21., vasárnap

Játszóházak népe

Oszlatnám a romantikus rózsaszín felhőket azonnal. Egyrészt azért, hogy a full-kontakt baba-freak arcok még idejében el tudják hagyni az oldalt. Másrészt az összes többiek fel tudjanak készülni. Nem fogok fröcsögni, de leírom, hogy mit gondolok erről a Játszóházas jelenségről.

Szögezzük le, az a korrekt: egy játszóházban a saját gyerekemen kívül kis túlzással mindenkit utálok. Nem azért, mert anyám Freddy Krüger rajongó volt, bár az általam nagyra tartott Tarantino-Scorsese-Inárritu szentháromság nem a fejedre-barackot-nyomós énképet erősíti. Hanem azért, mert ez eleve halott szitu. Ha a gyerekem nem talál játszópajtást, akkor azért utálom a többi gyereket. Ha talál, akkor az vagy idióta lesz, vagy helyeske. De valamelyik szülője tuti oda fog jönni, és kiderül, hogy se közös témánk, se közös érdeklődésünk, ha meg van, akkor azt nem veled akarom megbeszélni, öreg. Se veled, drágám, aki vélhetően 4-5 éve egy gyerekközpontú kalitkában élsz, és ezért most rajtam akarod a szocális légüres teredet oxigénnel megtölteni, én meg már látom magam előtt az Airplane jelenetet, amikor meggyújtja magát a csávó, mert az öregasszony képtelen csihadni. Nem ismerkedni járok ide, nem akarom meghallgatni, hogy szerinted kire szavazzak, hol lehet olcsó gyerektrikót venni, vagy jó-e itt a gyerek-menü.

Ma volt alkalmam egy korlátlan 1900 ft-os jegy alkotta vésztjósló fekete felhő alól 3 órában áttekinteni a gyermek-, és szülő típusokat egy 4000 nm-es játszóházban. A végeredményt alapvetően kétféleképpen lehet megfogalmazni:

a/ szociálisan eltérő érdeklődésű, változatos helyzetű és intellektusú szülők és velük minden értelemben harmonizáló gyermekeik
b/ nebassz


Hangsúlyoznám, hogy gyerekbarát csávó vagyok, a baráti társaság akármelyik gyerekével akárhány órát eljátszom, sőt a közös grillezős-nyaralós napokat kifejezettem keresem én is. De ez az elkeseredett kényszerjókedv, ami a játszóházakat átlengi, a különféle szülő-, és gyerektípusokkal, ez riasztó, hallod. Először is ott vannak azok a nők, akik a szüléskor szűntek meg nők lenni. Mackónadrágban, zsíros hajjal, ápolatlanul, jellemzően döbbenetesen elhanyagolt testtel jönnek. Fókusz a gyereken, erre tették fel az életet, rajtuk ez remekül látszik. A gyereken valahogy nem. Teljes homály, kényszeredett vigyor anyukán. Évek óta nem aludt, nem dugott, nem volt egy önálló, épelméjű felnőtt gondolata. A következő étkezés, a következő kakálás, a következő feladat viszi előre a nyomorultat, valamiért a teljesített feladatokkal azonosítja a régen elveszített boldogságot. Jellemzően vagy egy cérnavékony papucsfaszival van, vagy egyedül van. Effektíve menekülőre fogom előlük. Túl sok pszichothrillert láttam, előttem van, ahogy valamelyiknek pont előttem fut tele a pohár, és belém harapnak, megtépik magukat, vagy kibújik belőlük egy alien.

Jön bioanyuka egy halom gyerekkel. Mindenkinek három szótagú, pozitív töltésű neve van. Anyuka saját sütésű magokból készült kekszet és búzafűlevet ad nekik, miközben a gyerekek magukban láthatóan eldöntik, hogy a tisztességüket pontosan egy pár műbeles virsliért fogják eladni az iskolai büfében, ha majd elérik a tíz éves álomkort, és anya fasisztoid nevelési elvei nem 24 órában kontrollálják az életüket. Anyának szőrös a karja, szexi bajusz méretű szemöldöke van, és az egész jelenetről az Anna-Peti-Gergő jut eszembe, ami szintén egy ilyen családról szól, és ami a gyerekek számára tanulságos, kedves, nagyon bájos, az a szülőknek egy komplexusgyártó rohadt hazugság, aminek hatására gyűlölni kezded a baumax-apukákat, meg a minden-este-4fogást-sütök anyukákat. Joggal teszed, ők se ilyenek. Azok a fajta emberek, akik egy kurva mászóka mellett is minden mondatukkal tudatosan formálják a gyermek viselkedéskultúráját ahelyett, hogy végre békén hagynák őket kicsit játszani, meg gyereknek lenni. Megélni a jót és a szart, a többi gyerek között megtalálni életszerű módon a helyes srácokat és a kurva nagy seggfejeket. (ja igen. Írjuk már le talán, hogy a 4-6 éves gyerekek között is van teljesen hülye elviselhetetlen fajta. Sajnálom. Tény.) Mindentől megóvott, szakkönyvek alapján szerveződött kis család - anyuka arcára precízen az van írva, hogy a drágámnak még szex közben is azon jár az esze, hogy szociálisan sérülne-e a gyermek, ha felébredve olyan hangokat hallana, mintha anya és apa bunyóznának, vagy anyának fájdalmai lennének, mert úgy nyög szegény... 

Van ugyebár egy csomó katatón és debil szülő, róluk kevesebb szót ejtenék, mert őket olyan elnézni egy játszóházban, mint amikor Keresztes Ildikó ad tanácsot, hogyan leszel komoly, sikeres zenész. Adja azt a kellemetlen 'mivan?!' érzést, tudod.. Ezek a szülők vagy üveges szemmel ülnek egy széken, egy bazinagy gumilabdán, vagy fekszenek egy babzsákon, és látod rajtuk, hogy valójában azért feszengenek, mert nem nézhetik a sorozatukat, nem cigizhetnek folyton, nem basztathatják a garázsban a szelepszárszimmeringet, egyszóval a tökük tele van a gyerekükkel is, egymással is. A másik fajta debil még ennél is rosszabb, azokat igazából szívesen megütném egy dudoros bottal. 4 éveseknek gyártott triciklin tekernek körbe 2 órán keresztül, a másik debil apukával szétrúgják egymást a habszivacs-focival, ugrálóvárban ugrálnak, folyik a nyáluk, matt izzadtan vihognak feléd jövet, hogy ezállatvótbazmegdedurva. Nem a gyerekkel játszanak, félreértés ne essék. A saját gyerekkoruk hiányosságait pótolják, de én (meg a hatszáz gyerek) nem vagyok ennyire toleráns. Fájdalmasan ráncolom a szemem sarkát, erőfeszítést teszek, hogy ne látsszon rajtam a súlyos megvetés, amit táplálok.

Vannak tetkós kényszervállalkozók is, a kopaszok, persze, micsoda?! Vasárnap délután anyuval és gyerekkel felvonulunk. Nem is hangoskodunk, viszont úgy tudunk ötezrest pultra ejteni ballal, hogy Robert de Niro a Nagymenőkben 'kicsicsíra' ahhoz képest. A büfében aktívan alkalmazzuk a mindegy-mennyibe-kerül, a nyugodtan-add-a-drágábbat, és a Heni-te-mit-akarsz? szóösszetételeket. A gyerekeinket mindig Kevinnek, kisTibinek, és Tinának hívják. A nője mindenkinek szőke, van egy tű szúrva a szájukba-nyelvükbe-orrukba-anyjukba, kellemetlenül érinti őket a magassarkú hiánya a zoknis-térben, ezért lábujjhegyen mennek a műanyag krokodilba, és mindenkinek minden testrészéről kivillannak a zseniális tetoválások. Ribancrendszám anya derekán hátul, apa bickóján szögesdrót, vagy görög minta körbe, persze lapockák, vállak, vádlik. Non-figuratív, állatfejek, rózsák, szánalmas szellemi sivárság. Apukák mindig szélesre gyúrják magukat, és furcsán, szinte oldalsó középtartásban tudják csak tartani a karjukat, a hasuk viszont bazi nagy. Anya haspólóban, vagy egyéb cukiszexi topban érkezik a játszóba, mert hülyevagy?! Minden mondat öcsémmel kezdődik és geci+kérdőjelre végződik. Egy átlagos diskurzus bármilyen stand-upot megszégyenítően szórakoztató, mégsem röhöghetsz rajtuk, mert valamigondvanöreg? A legjobban azokat szeretem, akiknek csak a szájpadlásában nincs szilikon, ezért folyton tátott szájjal és csodálkozó szemekkel mennek a gyerek után, és minden körben odaszólnak a kényelmesen üldögélő-beszélgető pasijuknak, hogy Lacibazmeg, aztán mennek tovább. És mezítláb is tudják úgy rázni a csunyájukat egy játszóházban, mintha a milánói Fashion Week haute couture kifutóján mennének. Zseniális.


Ja és vannak még azok az anyukák is, akik egyedül jönnek a gyerekkel, és nem véletlenül teszik. Számukra egy csodálatos 3-az-egyben hely a játszóház, ahol egyszerre valamennyi fontos igényüket kielégíthetik. Gyerekek általában rendezettek, ameddig meg nem hallod, hogy beszélnek velük. Szűk nadrág, full smink, látványos fogyás szülés után, kivillanó vállak, mellek, combok, minden, amit akarsz. Évek óta szaros pelenkákban úszó apukák számára a vizuális manna, valójában a  maximális nyomor, de kifaszt érdekel, ezek a nők mindig ritka szórakoztatók. A 3 funkció tehát: A/ a gyerek takarodjon játszani, ne zavarogjon, ne jöjjön oda, ne legyen éhes, ne kelljen pisilni. Itt vagyunk, ide akartál jönni, nem? Na, akkor menjél léccives, hagyd anyát kicsit végre. Gyerek megriad, megy oszt csúszkál. Óránként ránéz anyjára, aztán kihasználja az időt, ameddig csak lehet B/ -Édesek, ahogy szaladgálnak, nem? Annyira el tudnak merülni. Tiéd hány éves? - gátlás, és gondolkodás nélkül. Anyuka nélküli faterokra simán, nyilvánvalóan és sima menetben rárepülés, nyenyergés, mesterkélten felkacagás, hajdobálás. Az első néhány alkalommal nem akartam elhinni, annyira parádés mozi. Frankó nyomulás, odabiccentéstől egészen odáig, hogy szerencsétlenkedő egyedül lévő apuka gyerekének felsegítése, közösen eljátszás, jajhozzádértem, miazma. Fokozhatatlan variációja, amikor apukához később megjön anyuka is, aki már a bejáratnál leveszi, hogy a férjére rárepült valami unatkozó kisminkelt kis ribanc. C/ megmutatjuk az ÖSSZES többi, szerintünk elhízott görény nőnek, hogy ÍGY kell kinézni szülés után, kisgyerekkel. Telibe sminkelünk, és széles mozdulatokkal ülünk le padra, pillarebegtetéssel nyugtázzuk, ha a lottyadt mutter vonalon valaki berág a férjére, mert az a seggünket bámulja, és élvezettel műsikoltunk a csúszdán, ahol terpeszben csúszunk le, és megpróbálunk a korábbi éjszakai élet megszokott helyszínei helyett egy nyomorult játszóházban elégtételt venni az összes nőn. Nyilván mi is gyűlöljük mindet, és ha rajtunk kívül van még muci-anyuka típus, vele azonnal összehaverkodunk, hogy együtt bámulja a sok köcsög a szexi-anyukákat, és osztozunk, ha nem lehet, akkor a két legtávolabbi sarkában duzzogunk a teremnek, és mindenki a saját gyerekein vezeti le azt a hatalmas stresszt, amit egy játszóházban a mell-segg-konkurencia csak okozni képes.

Egyszóval játszóházban lenni zsír élmény, ha kellő önmérséklettel tudod elfogadni, hogy hozzád hasonlóan szimpi arcok nem hogy kisebbségben vannak, de alig találkozol velük, hiszen attól szimpik, hogy nem jönnek oda beleugatni a vasárnap délutánodba. A zombik viszont ellepik a teljes terepet, nem tudod kikerülni őket. Jobb venni egy hatalmas levegőt, és arra koncentrálni, hogy a gyereked jól mulasson, végül is miattad még sose mentél játszóházba. Ha meg a gyereked ragyog a végén, te is le fogod tudni szarni az egészet... :) 

2012. október 15., hétfő

Minek?

Legyen az az álszent felvezetés, hogy hogyan jövök én ahhoz, hogy a véleményemet a világról leírjam, amikor senki sem kér erre? Vagy menjek el egyenesen addig, hogy azt állítsam, hogy igenis vannak, akik kérnek rá, hogy elmondjam? Esetleg tegyek úgy, mint akinek megtelt a hócipője politikával, hétköznapi magyar valósággal, idiótákkal, szeretetlenséggel, és most a frusztrációját a weben akarja levezetni valami nyomorult virtuális terápiával?

Lószart. Simán grafomán vagyok, plusz egy exhibicionista barom, aki igényli a társaságot, igényli az érzést, hogy kiállok és mondom. Nemtom, mér alakult ez ki nálam (apropó, trágár vagyok és helyenként lusta helyesen írni), de így van elég régen. Az iskolaudvaron már 7 évesen is meg akartam mondani, hogy ki van kivel, akinek nem tetszik, mehet mászókázni, haver.

Fingom sincs, mi lesz ebből. Írtam már Forma 1 blogot, vitáztam ezer blogon, most itt a sajátom. Tervezem, hogy kicsit politikailag majd mindig odamondunk, mert igény speciel lenne rá, lesz szó nyilván F1-ről, lesz szó kajákról, mert főzni is, enni is imádok, lesz szó lelki alapon, és lesz szó bármiről, ami eszembe jut.

Nem tervezek szándékos polgárpukkasztást, de.
Igazából ez a bevezető egy akkora baromság, elveszi a kedvem az egésztől.
Fejezzük is be.
Vagy kezdjük el.
Vagymi.
Na erről beszélek.