2012. november 25., vasárnap

Félálom


Hajnali négy. A kanapé mindig beválik, ha csak hátra akarok dőlni, nem gondolni semmire, és kizárni egy kicsit a külvilágot. Nem kell mindig nagy gondolatokat szövögetni. Jelenleg az jut eszembe, hogy ha majd lefekszem, mennyire eszetlen jó lesz elnyúlni a reggeli szürke fényekben, és arra gondolni, hogy mindjárt szutyorogni fog a kotyogósban a fekete, megjön az illata, megvakarom a hasam, és egy pokróc alá ülök ugyanide a kanapémra. Milyen érdekes, hogy lefekvés előtt ez a zene maradt meg a házibuliból:


de már tudom, hogy reggel mihez lesz kedvem :)


Nem fontos. Legyen 5 perc itt az éjszakában, a vasárnapi reggelben. Sikerüljön néhány hónap után összerakni mondjuk 90 perc délutáni alvást, vagy akár az esti tévénézés, olvasás, vagy zeneválogatás közben egy olyan egyszercsak típusú most, amikor csak magaddal vagy egy villanást, és nem kell semmire koncentrálni. Persze ne ugassak, amikor a gyerekek, a kutya, a család, a bármi zajong, jön-megy, intézkedik, vagy csak szimplán körülvesz. És nem kell elmondani külön, hogy ez így van jól, meg imádod, meg ez a természetes közeged. Ettől még jólesik, és kimondani is jólesik, hogy jár egy pillanat, amikor megáll az egész zsongás, és vasalás közben, ebéd után, meccs előtt, vagy a vécén megtalál a jól megérdemelt magány, és arra gondolsz, hogy nincsen semmi baj, a franc egye az egészet, minden végtére is gurul és működik. Másnak sem hibátlan, habkönnyű és gördülékeny, mindenhol ott vannak a gombócok és akadályok, intézni valók, és aggódni valók, de azzal majd foglalkozol 5 perc múlva.

Összerakod a hetet, kiszámolod a kiszámolni valót, frissíted a tennivalós listát, a bevásárló listát, az iskolai listát. Végiggondolod a logisztikát, kocsit, munkát, családot, megbeszélt időpontokat, átfuttatod a fontos pontokat és a ne-felejtsem-el részeket is. Átmegy rajtad a kajától a testeddel való kibékültségi állapoton át egy pár érzelemig sok minden, egy pár sztori, egy pár benyomás, ami ért a napokban. Majd feldolgozod, megemészted, megtervezed. Majd kigondolod, majd megfogalmazod, majd raktározod, majd megválaszolod.

Nem fogsz kicsúszni az időből, bírni fogod szusszal is, lesz hozzá kitartásod, és ha el is veszted időnként, még türelmed is lesz mindenhez. Valahogy össze fog állni, ki fog alakulni, meg fog oldódni. El fogod dönteni, végig fogod csinálni, és el fogod végül intézni. Aggódni fogsz közben, a végén meg rájössz, hogy nem kellett volna. Vagy hogy megérte.

Most csak legyen csend egy kicsit.

Néha kell az is.

2012. november 20., kedd

Mesteremberek mennyországa

- Ja, számla kell róla? Akkor ne haragudj, öreg, nem vállalom.
- Ugye viccelsz? Amúgy a megrendelő vagyok, nem öreg.
- Jaja, vágó, de így nem kell.
- Ennyi melód van?
- Ennyi nincs, de számlával nekem szar.
- Gondolom, haver. Na viszlát.

Elnyomok magamban még annyit, hogy ti a világ leggazdagabb emberei kell, hogy legyetek, ha csak így passzolsz le melót, meg még azt is elnyomom magamban, hogy a k#&@va anyádat, amiért egyrészt most szarban hagysz, másrészt én sose utasíthatok így (mit így?!?) vissza melót. És még csak a negyedik sort írom, de te már bólogatsz olvasás közben, mert eszedben jut legalább 10 vonatkozó sztori melósokról, fővállalkozóról, kivitelezőről, mindenféle iparosról, meg mesteremberekről, akiknek valami egészen elképesztő kis szubkultúrája alakult ki ebben az országban. Persze lehet, hogy csak az én városomban ennyire magas az elkurvulási ráta, de itt az egekben van. Itt konkrétan nagyobb királyok nem nagyon vannak, ha nem veszem egy kalap alá a őket mondjuk a reptéri taxisokkal, meg a szintetikus drogok kereskedőivel, de ennyire talán én sem mennék messzire.

De tény, ami tény, ennyire rohadtul magas árakon ilyen színvonaltalanul, viszont mindenfajta ellenőrzés, következmények és rend nélkül nem sokan dolgozhatnak itthon. Az azért mértékadó történet, hogy ki akarok cserélni a pecóban egy sima üveget egy tejüvegre, hogy ne lássanak be a gangról.  Kiválasztok egy üvegest (teljesen ismeretlent), felhívom, elmondom. Közli a csávó a következőket: - mérjem le én az ablakot (!!!), diktáljam be a méreteket. - ő műhelyben kivágja az üveget, elhozza, bevágja, kész is van, adja a biztosítási papírt, amivel mehetek a biztosítóhoz. - na várj, várj, öregem, félreértesz valamit. Csak cserélni kell egy üveget. - jaj, drága uram, hát betört az az üveg, nem igaz??

Ugyebár az ördögi kört le se kell írnom: nem ad számlát, mert a/ te hülye vagy? b/ nincs is cége (!!) c/ akkor 100%-kal magasabb (most ezt a kis adózási egyszeregyet hagyd). Nincs számla, ezért szerződés sincs, ezért minőség-ellenőrzés, vagy bármilyen, a minőséget kvázi megkövetelő háttér, vagy szankció sincs. Ebből adódnak az olyan csodálatosan képszerű pillanatok, amikor a negyvenöt kilós kismuci áll a tagbaszakadt vízvezeték-szerelővel szemben (jelzem, nem kéne annyi pornót nézni, és akkor most nem kalandoznál el, cimbi), szóval áll vele szemben, a csávó mondja kész van. De szivárog. Jó az. Dehát szivárog. Ez ilyen, mondom, jó az. Nem fizetem ki. De. Dehát szivárog. Szétszedjem, vagy kifizeted? Hívom apámat. Akkor meghúzom jobban. Köszi.

Úgy értem, tiszta, hogy senki nem kér és nem ad számlát. Utálom ezt, mert ez az egész okosba-gyorsba világ nekem egy suttyó fukszos valóságot jelent, amiben egy multinacionális cég légkondicionált tárgyalójában középvezetői szinten rendszeresen elhangozhatnak olyan mondatok, hogy le lesz vajazva, vagy hogy intézzük el simába', én meg komplett ufó vagyok ezen a vágányon. Nekem ez az egész szürke zónában elektrik bugizás az apeh elől lólépésben kurvára fehér folt, se kedvem, se neveltetésem, se ötletem erre, ráadásul szarul is érzem magam már a közelében is.

Ugyanakkor azt végképp nem értem, hogy ha már egy teljes szakmai csoportosulás (és most ennek a kifejezésnek mindkét szavával külön-külön keményen bókoltam az összes vizesnek, villanyosnak, festőnek, kőművesnek, lássuk be) a szürke és fekete zónában él, az miért jelenti lineárisan mindjárt azt, hogy pl a kőműves szakmában egyértelműen egyfajta karrier-csúcspontot jelent, ha valamelyik létre tud hozni egy úgynevezett derékszöget? Sajnos ezt tök komolyan mondom. Ebben a szakmában az az abszolút király, aki erre képes. Ha a DJ szakmára vetítem le, ez nagyjából az a teljesítmény, hogy egy lemezt rendeltetésszerűen rá tudsz helyezni a kikapcsolt lejátszóra. Vagy ügyvédként mondjuk elengedett kézzel, önállóan be tudsz mutatkozni egy tárgyalóteremben. És mégis, a kőműves arcán az a pillanat, amikor a rohadt vonalak közé beáll a rohadt buborék a rohadt vízszintmérőn, az figyelj olyan orgazmus, mint amikor Frodó beleejtette a végén, 49 órányi szenvedés, meg 95 Oscar-díj után azt a tetves gyűrűt a lávába.

Mi a bánat bajuk van az iparosoknak? És miért nem lehet ezzel semmit csinálni? Megfigyelted, hogyha a családod, vagy normális barátaid közül valaki bejelenti, hogy van egy becsületes burkolója, akkor ha kell, ha nem, az összes spann 3 hónapon belül lekövezi a konyhát/fürdőt/édesanyját, csak végre anya van egy normális burkoló, hívd ki, majd megoldja. Aztán mivel mindenki (de télleg!) megrendeli a csávót, ő is elkezd foghegyről válaszolgatni a haver haverjának a haverjának már, aki közli, hogy najó, ez is csak egy tetű. 

Ha dolgoztatod, az a baj. Ha nem, az a baj. (és ha huszas vagyok, az a baj). Minden baj állandóan. Én képtelen vagyok megérteni, hogy az pl hogy van, hogy bármilyen házban, panelban, nyaralóban, emeleten, pincében, teraszon lakom, ott PONT sosem fogja az a csemperagasztó. Mindenhol jó, de ITT nem. Ahogy az is érdekes, hogyha festőt vagy kőművest kérdezel, ebben az országban nincs egyetlen egy vízszintes plafon sem. Soha. Ezért van a fal tetejénél a probléma, és az árnyalat is pont azért sajnos. A villanyszerelés kérdésében meg igen érdekes, hogy általában el szoktunk tudni menni a székléc alatt, de ITT vésni kell. Sajnálom. Nem lehet másképp. IDE elképzelhetetlen viszont a süllyesztés, itt kívül, műanyag csatornában kell vinni. Nem lesz csúnya, le kell festeni, és nem is látszik. Dehogy, ez ma divatos. 

Nem, az ott a parkett erezete. Nem púp. Mondom, ugrálj már rajta, Tibiazistenit, na látja? Az a rész ott teljesen más árnyalatú lett. Szerintem nem, én nem látom, a fény törik úgy rajta biztosan. Mindenféle imbuszkulcs van nálam, de ez pont nincs. Vissza kell jönnöm. Holnap nem jó. Sajnálom. 

Tudnád tartani nekem? Nincs itthon egy fúró véletlenül? Van hosszú létrád? Nincs véletlenül (???) egy három collos hollander nálad? Százas izzód van? Megkérhetlek, hogy elugorj addig egy Baumaxba cementért? Sajnos kevesebbet hoztunk. Olyan két-három harminc kilós zsák kéne.

Fogalmam sincs, mit kéne ezzel csinálni. Mit lehet tenni? Nem k&@rhatod fel magad mindegyiken idegre. Pedig olykor egy lángszóró tűnik az egyetlen logikus megoldásnak. Mégis azt mondanám, hogy gyűjtsétek azt a néhány szegény, szerencsétlen becsületes mukit, akit kézről-kézre adtok. Iszonyú fájdalmas, hogy szinte eretnek gondolat leírni, hogy és kérjetek számlát, és fizessétek ki az áfát, de leírom, röhögjön ki mindenki kedve szerint. 

Ne adjátok fel. Csak lesz előbb-utóbb egy okos vállalkozó, aki felismeri, hogyha összegyűjtene 15 frankó iparost minden szakmából, vasfegyelemmel ellenőrizné őket, és megkövetelné a tisztességes beszédet, a tisztességes munkát, és a tiszteletet a megrendelők felé, akkor milliárdos biznisze lehetne kizárólag a magánszektorból, családoktól, akik sok pénzt fizetnének valakinek, akit be lehet engedni az otthonba, aki tényleg megcsinálja, aki nem ver át, aki ad számlát, és aki nem 3 hétre ad időpontot, hogy aztán vagy eljöjjön, vagy esetleg szarjon bele...

2012. november 17., szombat

MagyaLOLszág (legyél a holnapban rejlő bizonyosság...)

Kezdem in medias res a rossz hírrel, mert nincs kedvem lagymatag bevezetőt írni arról, amiről akármennyit tudnék írni, de bemutatni senkinek sem kell. Tehát a szar hírem az, hogy legkésőbb 3 éven belül Magyarország 17-60 év közötti lakossága nagyságrendileg 100%-a, azaz egyszáz százaléka legalább egyszer fel fogja (ha felszisszentél itt, akkor te már megtetted), tehát fel fogja tenni magának egyszer a kérdést, hogy itt akar-e élni ebben az országban, vagy megpróbálja inkább máshol?

Manapság igen divatos kérdés ez, kávéházakban, társaságban napi szinten, a net praktikusan dugig van ezzel a blogoktól a komment-erdőkön át a cikkek, statisztikák és tanulmányok, plusz a hivatalos faszságok végéig. De miért? Mit humorizál ezen a showderes gyerek, miért van erről képregény, és viccek hada, mi a tököm van itt?

Nos, szerintem itt egy burkoltnak induló, ám annál élesebben kirajzolódni látszó, egyre határozottabb középső ujj van premier plánban, mellette egy klasszikus párbeszéd-buborék, benne egyetlen csupa nagybetűs szóval: lófaszt.

Arra gondoltam, hogy ezt a szót kissé kifejtem. Bizonyára lesz benne a nyugalom megzavarására alkalmas mondat, de mégsem politizálni fogok, csak egy rössel kiengednék egy cseppet abból a gondolatmenetből, amit egyik oldalon a neveltetésem, aztán az értékrendem, a korlátaim, a társadalom korlátai (mennyire nem ugyanaz, a &@{}va életbe), másik oldalon meg a kreatív könyveléstől a kopasz dzsippes vállalkozók közösségépítő vezetési stílusán át a Házibuli Attilával című örökérvényű műsor okozta kölcsönhatások fejtenek ki bennem.

Ne kelljen akkora demagógiával kezdenem, hogy Magyarországon mennyivel rendezettebb az élet, mint a világ számos országában, és azzal is számoljunk le alaptételként, hogy van mit ennünk, igen, tisztában vagyunk vele és hálásak vagyunk érte, leírva, pont, haladjunk. Nem is ettől vagyok kissé feszült. Attól vagyok, hogy mennyivel lehetne jobb a jelenlegi helyzet, az életkörülményeink, a mindennapjaink, ha nem egy tulajdonképpen példátlanul hülye ország lakossága volnánk. Úgy értem, imádom, hogy a taxis a bontóból 500-ért szerzett biztonsági öv végződéssel öli meg a japán mérnök mindig sípoló komplett elektronikai mechanizmusát, de baaaaaz. Ugye megvan az érzés? Hogy tele vagy olyan sztorikkal, amik elvben a magyarok tökösségéről szólnak, de ugyanennyi szól arról is, hogy hajmeresztő baromságokkal rombolnak maguk körül?

Megvan gondolom az az urban legend, amikor a NASA kiírt egy pályázatot péksüteményre. Hogy az eddigi cucc telemorzsázza az űrhajót, meg a súlytalanságban a szemét, meg takarítás, meg tököm – az a pályázat tárgya, hogy gyárts olyan pékárut, ami nem morzsázik, ha kettétöröd. Laborok, kísérletek, pályáznak sok országból, nem morzsál, majdnem tökéletes, tele van minden étkezési ragasztóval, aztán megjön a magyar pékség egy A4 oldal terjedelmű pályázata egy fotóval, amin egy akkor zsömle van, ami befér egyben a szádba?!? Állítólag meg is nyerték a melót…

Elmondanád nekem ezek után, hogy hogyan tud ugyanez a népség arra jutni, hogy kvázi büszkén meséli mindenkinek, hogy a tipikus magyar az a szomszéd-tehene-is-dögöljön-meg típus? Tényleg az, de miért? Hogy jutottunk el odáig, hogy a pesti vicc szerint egynél több magyar nem tud egyetérteni semmiben, hogy a magyaroknak a csibészségéről – ravaszságáról mindkét előjellel elég sok sztori szól, és a többi?
Mi a fene bajunk van nekünk? Itt ülünk Európa földrajzilag legmázlistább helyén, tele mindenféle víztartalékokkal és még annyi, de annyi kinccsel, ami nem kifejezetten utolsó szempont, tele vagyunk tehetségekkel minden területen, ehhez képest nagyjából olyan ritmusban követjük a minket körülvevő világot, mint amikor az idősek otthonában csigaszedés van, és Pista bácsit kérdezik, hogy miért nem sikerül neki, ő meg mondja szegény, hogy mindig lehajolok, és eliszkolnak a mocskok…
Komolyan ennyire tehetetlen bénák módjára kell viselkednünk? Mindannyian ismerünk nem is egy embert, aki a szakmájában halál penge, akár nemzetközi szinten is komoly eredményei, kapcsolatai, lehetőségei vannak, de akkor miért van az, hogy leülsz egy némettel, egy angollal, két dánnal és megpróbálod nekik elmesélni, hogy mit jelent az a szakkifejezés, hogy számlát veszek áfáért, és közgazdász létükre 30 percig nem is értik, miről beszélsz? Kipróbáltuk, komolyan. Amikor levágták, hogy mit mondunk, akkor a dán versenyhivatalnál dolgozó barátunk a kezébe temette az arcát, iszonyúan vigyorgott, és azt mondta, hogy ezt most 10 év tapasztalattal nem akarom elhinni, basszátok meg. Azt kérdezte, hogy kinek jut ilyen egyáltalán eszébe??? Megjegyzem, ő ahhoz volt szokva, hogy szombat éjjel egykor csontra beb@szva Koppenhága egyik kertvárosi vasútállomásán, ahol épp befelé indultunk bulizni a városba (!), ott a srác – mondom, elég kanyar volt már a piától – felkapta a fejét hirtelen, hogy aszta, lejárt a bérletem. Automatához odalép, kártya bedug, bepötyög, kiír, jóváhagy, kezicsók. Álltunk ott leforrázva, tanult, világot látott kis seggarcok, hogy elmész a {}csába, soha eszünkbe nem jutott volna. Ja, ő bérletet vett, cserébe a kijelzőre kiírt másodpercben ott volt egy légkondicionált, tiszta vonat. Éjjel egykor, szombaton. Ott az állam és a lakója így kommunikálnak egymással. Ott se fenékig tejfel nyilván, de azért hahó.

Nem tudnád elmagyarázni neki, milyen egy olyan környék, ahol minden parkoló autó vélhetően összes kuplungja kutyaszaros, mert a környéken hát kevesen teszik meg ezt a szívességet, vagy kevéssé fogná, hogy miről beszélsz, ha elmesélnéd, hogy a taxis óra nélkül hogy megy, és mit jelent, ha egy kőműves azt mondja neked, hogy jóazúgy. Olyanokat lát nálunk, amit filmen se, sohasem. De hogyan is hinné el, hogy megtörténhet az, hogy a pincér a csapvízzel feltöltött ’ásványvizet’ a strand teraszán pisszenve nyitja ki, vagy hogy a parti étteremben 5 különböző étlap van ugyanazokkal az ételekkel, és eltérő árakkal, hogy a főpincér döntse el érkezéskor a vendégre nézve, melyik kell. Gondold végig, milyet sasolna a benzinkutas jelrendszerre a pénztáros és a kutas kölyök között. Képzeld el mit szólna ahhoz egy német, hogy az autószerelőnél használt fékbetéteket szerelnek be neki, a számítógépen beütögetnek mindent, hogy fél éven belül felvillanjon mindenféle hibaüzenet, vagy esetleg a kocsi értékes gyári szélvédőjét kicserélnék egy karcos, megpattant régire, hogy a kis privát biznyák is guruljon már, mermosmér? Valami bajod van? Azok mennyit lopnak, mi? És a nagy cég? A kormány? Ki az anyád vagy te, meg majd én adózzak mi? Hülye lettél? Baszok rátok, majd ha mindenki befejezi, akkor én is. Ismerős sajnos, mi? Az megvan gondolom, hogy a fenti sztorik mindegyike megtörtént eset...

Kérdezz meg az utcán 100 magyar embert, hogy mitől lenne jobb az ország. Elmondja majd kivétel nélkül mind, hogy ki az a MÁS, aki csináljon valamit. Őt hagyják békében, van elég baja, rohadjon meg mindenki, ő nem. A többi, az oldja meg. És közben dögöljön is meg lehetőleg. Egy civilizált országban ha 2 egységnyi üzletet kötünk,  akkor én nyerek egyet, meg te is. Aki picit ügyesebb, kihozza 1,2-0,8-ra. Az átlagos magyar megpróbálna 1,9-0,1-re kihozni, mert nem érdekli, hogy a másik ettől megdöglik, mert majd legalább rájön, hogy ne velem baszakodjon, ugyanezt akarta csinálni, elmegy az anyjába. Egy ügyféllel kevesebb.
És ez így tovább, a végtelenségig. Én ezt nem értem. Fel nem fogom, hogy miért nem jobb megérteni, hogy a lopásnak nincs olyan kategóriája, amiben mindenki kicsit jól tud járni. Abban szükségszerűen lesz valaki, akitől lopunk. Eleve halott a kiindulási alap.
Ez persze ízekre szedhető, támadható, és általánosítani sem lehet. Nem szabad ítélkezni sem, de azért valahova vissza kell vezetni azt, hogy gyakorlatilag minden társaságban most már vannak emberek, akik elmenni készülnek, már elmentek csak most itt vannak, vagy gondolkodnak rajta, vagy félnek tőle, vagy beszélnek róla.
Én is megyek. Nem érzem itt jól magam. Meguntam, hogy a tehetségemet, a képességeimet, az energiámat egy olyan környezetben éljem és égessem el, ahol nem teljesítmény-alapon mérnek, hanem hogy ki kinek a kije, ki ismeri/dolgozott vele/dugta, ki tud okosba, ki tud kreatívan, ki ül ott, ki tudja azt a jattot adni, és minden más pitiáner, kültelki pacsizgatás, ami lássuk be nagyon vonzó, ha a cerkának a jó oldalára kerülünk egy ilyen felállásban, de ez mindig átmeneti, tuti bukó a vége, és onnantól hosszabb időre a rosszabbik vég a napi mikrofonod. Ja, és amíg eljutsz oda, hátazmeg. Úgy értem Geronazzo Mária művészete, a Barátok Közt drámaisága, valamint a Groovehouse is sokak számára igaz érzelmek lelőhelye, de ugye nem feladatom nekem is részt venni ebben? Legalábbis nem kell megriadnom a szervezetem heves ellenkezésétől, amikor öklendezni támad kedve ettől az egésztől? Néha arra gondolok, hogy van-e, aki szereti, hogy az utcán a közterületes-parkolóőr-közlekedési rendőr támadósorral kell folyamatosan szembenézni és ilyen urban street fight-ot nyomni, ahol mindig te vagy, akit el kell kapni, mert nincs jegyed, lejárt 4 perce, hiányos az izzókészleted, vagy eltört a háromszöged, esetleg a gumid bordázata nem megfelelő. És nem kérdezhetsz vissza, hogy figyelj, paré gyerek, szóljál a főnöködnek, hogy egy haverom 10 millió forintért elad nektek egy olyan rendszert, ami minden magyar gépjármű tulajdonosnak küld el mailt egy hónappal azelőtt, hogy lejár a forgalmi, és a szervizben egy kódot be kell ütni a neten, hogy ő vizsgáztatta, és a tulaj nem tud trükközni, a díjat befizeti, a szervizben termelődik a szabályos GDP, hm, miccólsz komám? Ja hogy akkor nem tudtok most 40 pezóra levenni, meg fenyegetőzni, hogy a rendszámot leveszitek? Gondolom, haver. Gondolom.
Ha az utcáról bejutottál egy épületbe, akkor a középpályán ott állnak a hardcore ellenségek:  hitelügyintéző, aki benéz a bugyidba, levesz a rendszer horror lóvéra, könyörögnöd kell, papírjaidat ellenőrzik, basztatnak, hiánypótlás, határidő, rohansz, nem is érted, ami oda van írva, mert Nagykanizsán élsz és háztáji növényeidet cseréled másfél éve cukorra, tejre, tojásra, mert pénzetek egyikőtöknek sincs. Megharcolsz a postán, az önkormányzatnál, lesnek rád az ELMÜ-nél, és figyel rád a biztosítótársaság is.
Soha sehol nem azt érzed, hogy fontos vagy, vagy legalább respektálná valaki bazmeg, hogy százezreket fizetsz egy halom olyan témában, ahol nyilvánvalóan lehúznak, hát muszáj ezeket használnod, nincs beleszólásod az árakba, nem tudsz érdemben válogatni, viszont téged bárki keményen szívathat praktikusan kedve szerint. A gyógyszercég a háziorvosodon keresztül tart fogva, az iskolarendszer a gyerekeden keresztül lát téged, egyszóval fényes, fényes.
Nem kergetek álmokat. Se Londonban, se Madridban, sem máshol nem könnyű. Magyarként még sokkal rohadtabb. Itt marad a család, a barátok, a kötődések ehhez a rohadt helyhez, ami gyönyörű és itt nőttél fel, de ez most elhomályosul és mellé megérkezik az, hogy vajon tudnád-e olyan helyen nevelni a gyerekedet, ahol előre köszönnek a boltban, és mosolyog a néni a sarkon, mert egyrészt egész életében így szokta meg, másrészt nem éhezik, harmadrészt biztonságban van, mert van orvos, gyógyszer, busz, járda, van közösség, és van egymásra figyelés. Az utcában biccentenek egy hét után, a boltos odafigyel rád, a papírmunka megdöbbentően egyszerű, és az érzed, hogy te létezel, és fontos vagy egy közösségben, egy helyen, egy pillanatban. Radikálisan más, mint itt. Rengeteg barát és családtag él már külföldön, és persze a rosszat is halljuk. De a mindennapok harcai teljesen más szinteken zajlanak. 

Pusztán azért, mert más a napod, ha reggel nem az van a sarki kisboltban, hogy a pékáru polcon a kakaóscsiga-túróstáska-ízeslevél csendélet vár, a sajtpultban meg az anikó-edami-karaván szexi összeállítás. Más a napod, ha a keresetedből jó szívvel tudsz megreggelizni valahol, és van is rá időd. Más szinten kezdődnek a problémáid, mert az kérdés, hogy milyen iskolát tudsz megfizetni a gyerekednek, de az nem, hogy fasisztoid szempontok szerint szervezett oktatási rendszerben megfélemlített tanárok fogják-e oktatni a srácokat, vagy olyanok, akik el tudják vinni a családjukat síelni a tanár átlagból?

Ameddig nem tanul meg ebben az országban a többség egymásra odafigyelve, egymást nem irigyelve, alapvető minimumokat betartva létezni, addig itt sivatag lesz. Igaz ez politikusra és nagyvállalkozóra ugyanúgy, mint újságíróra és taxisra, diákra és öregre egyaránt. Ameddig olyan ország ez, ahol sikk rokkantkártyával csalni és olyan rendszert működtetni, ahol ez megtehető, addig Európában mi leszünk a vidéki vándorcirkuszban a bohóc szám, ahol kijövünk hárman a színpadra. Egyik meglopja a harmadikat, amíg az a másodikkal beszél, aztán elgáncsolják egymást, szarba lépnek, és ketten seggberúgják a harmadikat. A közönség meg ordítva röhög.

Én nem akarok ilyen országot, amelyikben utópia a normális élet. Kimondom a lesújtó véleményemet, és közben keresek egy normális helyet, ahol értékelik a munkaerőmet, a tapasztalatomat, a barátságos viselkedésemet, a becsületességet, a kölcsönösség igényét, és az élni hagyni alapokat. 

Inkább közönség leszek, aki röhög ezen, ha már nem hagyjátok bebizonyítani, hogy légtornásznak is elég jó vagyok. Sok társammal együtt.


2012. november 8., csütörtök

Tévés tehetségkutatás

A modern tévéműsorok metamorfózisában tulajdonképpen előrelépést jelent, hogy villákba zárt, dermesztően buta emberek helyett színpadra pakolt önjelölt énekeseket bámulunk. Így kábé 10 év után elérkezettnek látom az időt, hogy a jelenségnek kissé alánézzek - mi is az a gyötrelmes kényszer, ami miatt még mindig inkább odakapcsolok, mint nem, és még mindig várok valamit, ami egyre ritkábban jön.

Persze, a Való Világra is odakapcsoltam elég gyakran, aztán szórakoztatónak találtam, hogy némely társaságban letagadták ugyanezt, máshol meg nem. Én azért kapcsoltam oda, mert bevallom, nem sokszor találkozom az életben mondjuk VV Veronika típusú emberekkel, akiknek a szókincsét egy átlagos családban nevelkedett kankalin már szégyellné, és aki olyan viselkedési formulákat mutatnak be élőben és spontán, amilyet én rendezni sem tudnék. Úgy értem, vesztem már össze mással egy szendvicsen, de karjaimat égnek dobós összeesős zokogást ritkán rendezek hasonló súlyú ügyben (pedig mocskos hatásom lenne, az biztos), különösen nem pizsamában, magassarkúban és póthajjal. Egyszerre.

A zenei tehetségkutatás egy fejlettebb formája a más emberek magánéletében, problémáiban való vájkálásnak, és mivel ott a képletben a siker, meg a kitörés a rosszból bele a "jóba", ez katalizálja a távirányító simogató tapintására megnyugvó tenyerünket. Beiktattuk az életünkbe, gyere mama, add a söröm, kislányom ezt nézzed te is, szerintem hamis, apád süket vanessza, továbbjutnak simán, de szép ez a dal, jó lába van a műsorvezető bringának, ne a gyerek előtt te barom, apa a geszti péter híres ugye, igen, kislányom, de zsidó, az mi apa, fogd be és nézzed a műsort vanessza, miért ő esett ki, mert dagadt mint te feleség, vasaljon rád az ördögnóra te szerencsétlen, apa nekem jó hangom van, hogyafaszbane kislányom tehetséges vagy mint a nap, hogy beszélsz a gyerekkel, na énekeld csak azt hogy valami amerika, el is indulatnál simán.

A semmiből jövés és a tévében szerepelés két olyan végpontja a történetnek, amiről a mai napig azt hiszi a nagyérdemű, hogy karrierebb karrier igazából nincs is. Nem is lehet csodálkozni ezen, nem a világ hibája, én nem tudok azonosulni azzal az életérzéssel, hogy valakinek hetekre elég a boldogsághoz, ha mondjuk kap egy autogramot Tillától vagy közös fényképet Kocsis Tibortól, és itt kell hangsúlyozni, hogy ez inkább az én problémám. Nekem van máshol az ingerküszöböm, amit persze nyilván nem bánok, mert jól is néznénk ki, de megértem, hogy itt a sorból megint én lógok ki, nem a többség.

Mondjuk azon már sokat gondolkoztam, hogy mi lenne, ha mindezzel a fejemben egyszer ÉN indulnék el egy ilyen versenyen? Na az speciel komoly botrányt okozna, azt hiszem. Játsszunk el a gondolattal.

Először próbáljunk meg úrrá lenni nevetés nélkül azon a nyitóképen, hogy a tömegben rám közelít a kamera, körülöttem átlagosan 20-25 évvel fiatalabb arcok. Mellettem egy lány hajlításokat gyakorol, amiért nem üthetem meg, másik oldalon egy magát szenvedélyesnek érző, és 17 évének valamennyi szerelmi tapasztalatát torkába sűrítő loknis fiúcska gitározza csukott szemmel az ohio -t (http://www.youtube.com/watch?v=-JmCEK-KsV4&feature=related). Legkésőbb ettől a ponttól igen nehéz lenne komolyan vennem az egészet. És ez pont az a rész, ahol a kamera rám közelít, majd vágás, és a kezét tördelő tesómat mondjuk megkérdezi Lilu arról, hogy gyerekkorunkban hol érték tetten az én zenei vonzódásomat? Namármost a bátyámat egy ilyen műsorban komoly arccal (vagy bárhogy!!!) rólam nyilatkozni - nos, egy mongúz előbb lesz Házelnök. De ha a műsor struktúra ezt igényli?? Nem is ismerek senkit, aki rólam komolyan tudna beszélni, és nem a röhögéstől potyogó könnyekkel magyarázná, hogy hülyevagy?! a Gábor?? meg mit mondanának??? Hogy már 8-10 éves koromban érezhető volt, hogy szinte kirobban belőlem a zene, és annyira akartam énekelni, hogy egyszer nem bírtam tovább, és a Csemege Julius Meinl-ben a téli fagyiba kezdtem el tiszta erőből, hogy jééééééééégből vagyok... ?!?

Nem is tudom, komolyan. A nyitó kisfilmben miről beszélnék? Kissé őszülő hajjal hogy bírnám ki vinnyogás nélkül, hogy igen, egész életemben a zene az, amiben leginkább megtalálom saját magamat, és számomra a zene az egyszerűen pótolhatatlan. Ha zene nem lenne, az életem szegényes és sivár lenne, higgyék el, hogy én azért jöttem ide, mert itt belül tudják? Na itt belül zakatol bennem a zene, mert nekem olyan a zene, hogy együtt dobbanunk, így hogy bumm-bumm..

És még el sem kezdődött!! Mindezek után és közben meghallgatnám a konkurenciát, akik közül minden második elénekli Lionel Richie-től a Hello-t, és Whitney Houston/Mariah Carey/Beyonce vonalon valamelyiket, amelyik mélyen kezdődik, ezért ez elénekelni nem tudja, az kihangosítani nem tudja rendesen, de a 40. másodpercnél egymásra találnak, mert ez elsikítja magát, hogy ennnndáááááááááááj vilólvéjz, az meg röfögve teker egyet a potin, hogy jóvan, berepedt a plexivazze. Legalább egy zsűritagnak behomály a szemgolyó, a másik meg közli, hogy az elején volt egy kis csúszkálás, de színpadra születtél.

És itt megállnék egy pillanatra. Akárhonnan közelítem a milyen-lenne-szerepelni kérdéskört a témában, van egy pont, amiről már álmodtam is, és nem volt könnyű ébredés. A legsúlyosabb rémálmom az, hogy befejeztem a dalt, tapsolnak, kinyitom a szemem, és azt látom, hogy könnyeitől tocsogósra ázott arcával csontos kezét nyújtja felém Keresztes Ildikó, és liftező ádámcsutkával meg médiadráma hangszínnel azt kiáltja elcsukló hangon, hogy TISZTELLEK TÉGED!!! Én meg vagy ösztönszerű pánikreakcióval felé rúgok, vagy sokkos állapotban 195 centi magasról becsuklom a lábaimra egy utolsó halk sikkantással, hogy najóvan.

Nem mintha el tudnám képzelni magam Malek Andrea csapatában, mivel nem szándékozom a Dolhai-Bereczki-MÁZS-Miller-féle férfi-isten vonal felé venni az irányt. Egyébként azért nem, mert viszonylag nehezen látom magamat hitelesen szerelmet vallani színpadon mondjuk Oszvald Marikának úgy, hogy közben a Shakira-JLo istállók pucsítós felsőtest-rázását csinálom egy hálós trikóban, meg férfiasan hirtelen leguggolok ének közben, és gyorsan odébb ugrom félfordulattal égnek dobott kezekkel, meg ilyenek.. Tortán a hab meg az, hogy mindeközben egy mikrofon van ragasztva az orrnyergemre egy kis kábellel a homlokom felől, ami majdnem bőrszínű. De tudjuk, hogy ami majdnem, az nem az, meg azt is, hogy az a cucc ott bizony még a karzatról is valami bizsergetően fosul néz ki az arcom közepén.

Hagyjuk. Bejutottam az élő adásba akármelyik versenyben. Mik a sanszaim? A hangom innentől kezdve majdnem mindegy. Sokkal fontosabb, hogy a 18-49-es hirdetési szempontból fontos korosztályhoz mennyire passzol az image-em. Meg hogy mennyire faszán tudom megtanulni a közös koreográfiákat, ami lássuk be, egy következő súlyos vízió: hogy néznék ki, amint a felülről rám közelítő kamera után fordulok, és mosolyognom kell csípőkörzés, és mondjuk egy Kasza Tibi szám éneklése közben...? Ki tudnék-e nyúlni a kamera felé lefelé biggyedő szájjal, és lassan ökölbe szoruló kézzel, miközben arról énekelek, hogy a szerelmet nem érem el, de majdnem, de mégsem, de talán majd egyszer, de ha mégsem belehalok? Valóra tudnám-e váltani adott csatorna egyik kívánatos figuráját, amit egy excel táblázatból számon kér a programigazgató valószínűleg a műsor készítőin? Gyerekek, kértem, hogy legyen egy dundi lány, aki szegény családból van, nagy hangja van, lehetőleg vidéki, és van kutyája? Nem férek bele a tinisztár alapanyagba sem, és fiúcsapatot is nehéz lenne rám építeni 36 évesen. Mi marad? Legyek az alig észrevehetően púderezett orrú harmincas lakossági sunny-boy, aki Tom Jones-t énekel és a paprikáskrumpli-pöttyös otthonkák alá becsempészi a szabadi-sóstós szot üdülős huncut esték emlékét, amikor a szállítmányozós Feri négy kevert után póló alá nyúlt a stégen? Vagy adjunk el velem valami égbekiáltó melodrámát, hogy gyerekkori álmom volt az éneklés, de egy kegyetlen technikatanár beledöngölte az önbecsülésemet a földbe, elsodort az élet, de a műsor szellemisége segített, hogy felszabadítsam a bennem rejlő lokál-pavarottit és most ez az utolsó esélyem, és bevágják a lányomat, aki megérint egy pannongsm feliratú képernyőt, hogy veled vagyok apa, csak úgy hiányzol, én meg elmondom a kisfilmben Caramelnek, hogy itt bent érzem, hogy érte énekelek, mert ő nekem a fent és lent, a kint a bent plusz odafentről is van, aki drukkol nekem? Ezen az úton a teljes barátokközt és talán az ezotévé célközönsége fogható volna, plusz garantált teltház a hétvégi bonyhádi haknin (klubkoncerten!) is. Kellene kiskutyát mentenem, miközben teljesen véletlenül az Aréna Pannon GSM üzlete előtt állok, és a kisfilmemben átölelne Feró, és azt mondaná, hogy nem baj, hogy elkéstél a próbáról, azokat a homokzsákokat még meg kellett töltened, mert így diktálta a szíved, de most már kezdjük el  a munkát, mert bár tudjuk, hogy hangszálgyulladásod van, kivették délelőtt a lépedet, és ezen a Pannon GSM nagyképernyős eszközön kívül 41 éve nem beszélhettél édesanyáddal sem, most kemény énekóra jön. El fogjuk énekelni azt a dalt, amit "közösen" választottunk ugyanarról a listáról, amiről az összes zenei tehetségkutató választ teljesen véletlenül 10 éve, és amelyik listán valamiért összesen 70 dal van. A próbákon egy mozgás-, egy énektanár másodpercre elmondja, hogy hova fordulsz, hogy énekeled, mire figyelsz, hol állsz, midet hogy tartod, a mentorok pedig elmondják majd a végén, hogy jó volt a dalválasztásod, és nagyon értékelik, hogy magadat adtad a dalban, és tudtál újat, szokatlant hozni. Legyen a szokatlan az, hogy a színpadon fekve kezdesz, az még tökre úgyse volt soha, és legyen olyan is, amikor táncosok jönnek be, és viccesen a lábaid elé esnek, mert az dögös. Szerintem oltári lenne, ha a 400 millió színre képes, 10x10 méteresnek látszó 3x4-es ledfalon Times New Roman betűtípussal végig azt írnánk ki, hogy STONE, mondjuk sötétszürkével. Te mindig szorítsd ökölbe a kezed, és figyelj rá, hogy ebből a terpeszből az istennek meg ne mozdulj soha, különben a kettes kamera elveszít. A végén Ildi zokogva a hajába túr, Feró cicceg, Péter a nemgondoltamvolna csücsörítéssel indít, Malek Miki pedig a közepes elégedettségét jelző kisebbik, 42 centis mosolyával fog jelezni neked. Nem, a Nóra nem tud kisebb sarkakon menni, az sajnos nem megy. Igen, hülyén fogtok kinézni, de ott a Geszti, majd tol rá valami rímet, hogy este-teste, vagy ágy-vágy, vagy nekem-velem, ilyesmi. Ne aggódj, ezek hideg profik.

Vagy álljak ott megszeppenve és énekeljek négy széktámlának? Tök jó az alapötlet, de ha tovább jutok, mi lesz a második körben? Ott minek a forgószék, ha már ismernek? Nagyon jó a Voice-ban, hogy válogatás jeligére nem aláznak meg csemegepultosokat, villamosvezetőket, és szakipari tanulókat annyira, hogy utána azok hónapokig szopjanak saját környezetükben. Ez vitathatatlan tény. Nem is értettem soha, hogy tömegével ki bírja nézni, hogy másnak iszonyú kellemetlen. Itt legalább valamelyest jók a produkciók. Mondjuk a zsűri 4. adás óta ugyanabban a ruhában elég Família Kft-s megoldás csak azért, mert néhány nap alatt forgatták az összes részt. Könyörgöm egy női műsorvezető ugyanabban a felsőben, amióta elkezdődött az egész sorozat? Helyében a stylist és a rendező édesanyjához már jambikus hexameterekben írtam volna, hogy melyik micsodáját ki hova rakja legszívesebben a miért is. A Voice alapvetően mégis jobb, mint az X, de talán csak azért, mert még nem ismerjük a végét, ezért reménykedünk, hogy azt kapjuk majd feelingben, amit Tóth Vera nyomott, amikor először hallottam a Preacher Man-t tőle, és tarkóig nyitottam a szemem, hogy miazúristen?!?! Hát most itt van újra alapanyag, csak attól fosok, hogy látványosan túl sok az ikerpár, a vak lány, a mindenféle médiás target segment ahelyett, hogy a lényegre figyelnének. Nem bántok senkit, mindenki tök cuki, meg politikailag is legyen korrekt a dolog, tök oké, csak ne lenne ez a szar érzésem. Meg Misi se mindig üveghangon hozná a rákkendroll életérzést, meg a majdnem szexin izzadó hónaljat az arcomba, miközben amúgy jól áll ez a tetkós-mellényes-leszarós vidámság, csak ésszel. Andi is kedves, de nem gurulok rá erre, hogy minden egyes énekestől kapkodni kell a levegőt a meghökkenéstől, hogy dehát hátte jajde húúúú hallod. Másik két zsűri legalább komolyan veszi magát, meg a játékot is, és nem esnek ki a szerepükből ötpercenként, hanem azt hozzák, ami a szerződésben le vagyon írva. Caramel még kicsit esik-kel a pult túloldalán, meg ez a belső szépséges monológ minden ronda embernek nekem gonosz poénokat juttat eszembe, de Caramel legalább hiteles. Neki még elmegy ez is, esküszöm. Az öregnek meg a szeme sem áll jól, de ő legalább tényleg király ezen a szemétdombon, mondhat aki amit akar. Ő benne van abban a 20 emberben, akik a többinek mindig mondhatnák, hogy ssssst, de nem teszik nyilván. Somlót adom.

Kicsit értetlenül állok az előtt, hogy még 10 évvel az első műsor után is megy ez a dolog. Persze, a kiemelkedés, meg a felvillanások hálás téma. Persze adunk egy új színt, új nevet, és új a műsor, és tádám. De feltűnt valakinek, hogy párhuzamosan a teljes magyar popéletet többek között lehúzta a vécén ez a műfaj? Hogy (nyilván nem csak emiatt, mert letöltés, és társai miatt is) ma már a Mahasz kábé 27 eladott lemezre ad egy aranylemezt? Vagy ez tényleg nem is fontos, és szarjunk bele? Vagy örüljünk a Rúzsa Magdinak, meg annak a másik kábé 2-3 embernek, akik ezekből jöttek, és tényleg ragyogó tehetségek?

Döntse el mindenki. Én azért még nem indulok el. Továbbra is rettegek, hogy akármelyik csatorna akármilyen műsorában indulnék el, egyszer csak elém állna az Ildi, hogy tisztellek téged....

2012. november 5., hétfő

Munkaköri leírás - Plaza eladók részére



Munkaköri leírás

Pozíció: Plaza - bolti eladó


A Feladat ellátásának feltételei:

Iskolai végzettség: Érettségi bármilyen iskolából, Ecseriről, esetleg a Ragyástól okosba'
Nyelvtudás: angol (balatonszand fok)
Szakmai tapasztalat: min. 2 hónap szoli és/vagy műkörömstúdió, előnyt jelent 2-3 hét pultozás bárhol (asztalon táncolás nem az)
PC ismeret (Szoftverek, stb): Facebook. Közöd?

Kötelező képzések:

  • Kommunikációs tréning: Az mmmgen nem egy válasz. Sem pedig kérdés. A csumi nem köszönés. A szerinted? nem válasz a van-e 46-os méretben kérdésre. A "sze'ntem cuki" nem vélemény arról, hogy áll rajtam.
  • Öltözködési és viselkedési tréning: a/ előbb ti köszöntök, aztán én. Nincs alku. b/ a "köszönöm, csak körülnézek" nem sértés. c/ ha harmadszor is be kell menned a raktárba miattam, az JÓ hír, mert nagyon érdekel, ami miatt beküldelek. Nem puffogsz, örülsz neki. d/ Nem kifejezetten azért jöttem be a boltba, hogy a kolléganőddel folytatott diskurzusba belehallgassak a pasijával történt tegnap esti balul sikerült közös maszturbációjáról. e/ a ciccegés hajdobálással nem szexi, hanem kimegyek innen. f/ a 'minden kint van, ami van' nem jó hír, hiába várod, hogy örüljek.

Általános feladatok:

  • A boltban eladásra kínált termékek ismerete (tudom, megdöbbentő hír). Választék, színek, méret szerint, szabatosan, pontosan, teljes körűen. A "szerintem nemtom" nem tartozik ebbe a körbe. A "Sanyaaaaaaaaaaa, ez van??!" szintén nem. Tudod, mit árulsz, felkészültél a készletekből, mennyiségekből. Tudod, mi akciós, ismered az árakat, tudod, mi jön jövő héten.
  • Szereted, amit csinálsz. Ha nem, azt nem érezteted velem. Én a boldog pillanat vagyok a napodban, mert vásárolok, neked pedig lesz munkád holnap is. Nem érdekel a sztorid, nem érdekel, hogy tetszem-e, és nem érdekel, mit gondolsz rólam. Azt szeretném érezni csak, hogy érdekel téged, hogy itt vagyok, és a FŐ FELADATODRA koncentrálsz, ami a neved is: Eladsz nekem. Én vásárolok. Nem kell hajlongani, nem kell megalázkodni, csak akard kedvesen eladni, és meg fogom venni. Ne nyafogjál, ne selypegjél, ne tekergesd a hajad, és ne állj egyik lábadról a másikra. Ne unj engem lécci, és ne csinálj úgy, mint aki alapvetően kurvára meg van rám sértődve, mert dolgozni kell miattam.
  • Zárás előtt 10 perccel is örülsz nekem, és nyitás után kettővel is. Akármennyi darabot kérek, hozod nekem, és akárhányszor próbálom fel, van hozzám türelmed. Nem sietsz, csak ez a dolgod. Figyelsz rám, nem piszkálod a fogad. Nem passzolsz le kétpercenként valakinek, akinek elölről kell kezdenem az egész sztorit, és nem kell összehajtanod 40 trikót sem pont akkor, amikor beszélgetünk
  • A "monci, ha vaaaamiben tok, oksi?" nem dögös és közvetlen stílus, pedig csak 36 éves vagyok, hanem bicskanyitogató.
  • A hegyesre reszelt kisköves körmeidet minden körülmények között tartsd távol tőlem, és mindentől, ami vagy aki velem van. Meg ne kérdezd, hogy milyen. Rettenetes.
  • A szög a nyelvedben szemöldöktetkóval és ezzel a mosollyal, amivel mindenáron azt akarod, hogy észrevegyem, nem tartozik a vásárlási folyamathoz, és nem azt a hatást kelti bennem, hogy cool nő vagy esetleg. Csak egy kétségbeesett módon a komplexusait exhibicionizmussal takargató kislányt látok, akinek a szemében még látszik a tegnap esti Coronita, a hülye vigyorában látom az afterozás közben befogadott síkosított Ámor dörzsi (for her pleasure) okozta "mingyárjólesz" életérzést, és az egész inkább megrázóan csalódást és sajnálatot keltő, szívem.
  • A vásárolt áru becsomagolása nem egyezik meg az összegyűrve zacskóba túrással. Ezt egy külön képzésen majd átvesszük.
  • A bankkártyás fizetés nem geciskedési szándékkal történik. Nekem így egyszerűbb. Valahogy próbáld meg megemészteni, rendben?
  • Női ruhákkal kapcsolatban azért szerencsétlenkedek, mert ún. fiú vagyok. A mályva, a pink, a magenta, a világoslila, a hús, és a lazac "színek" számomra egyaránt rózsaszínek. Fogalmam sincs arról, mi az a slim fit, se arról, hogy mit jelent az anyag esése. A szatén 4 különböző megnevezése megriaszt, és bizonytalanná tesz. A kosárméretekről gőzöm sincs, és ez nem figyelmetlenség a részemről. Leszel szíves vagy nevetés nélkül kibírni, vagy kedvesen elviccelni a bénaságomat. A röfögve vinnyogás Zsani-vagyok-segíthetekkel közösen nem tartozik ebbe a kategóriába.

Előre is köszönöm.
A vevő.