2012. december 22., szombat

A tükör



Egyszer egy skizofrén fiú, akinek volt aznap két tiszta órája, arról mesélt nekem, hogy minden ember egy tükörrel születik. Családtagom volt, és gondolatvilága az egyik legszebb volt azoké közül, akikkel valaha életemben beszéltem. Azt mondta, ez a tükör velünk nő, és nagyon mélyen bennünk lakik.

Mindig megmutatja, kik és mik vagyunk valójában. Bár magunknak remekül tudunk hazudni, neki nem lehet. A tükör a valós énünket mutatja. Nem azt, akit felépítettünk, sem pedig azt, akinek látni akarjuk magunkat. Meztelen saját lelkünkkel szembesít minket kíméletlenül. Tudod, én három tükörrel születtem. Sosem tudom, melyik mutatja az igazit, mert mindegyik annyira valóságos…

Meg se tudtam szólalni. Ekkor értettem meg a betegségét. És ekkor értettem meg, mekkora érték ez a tükör, amelyet mi elveszítettünk, elhagytunk. Kínos volt, ezért nem veszünk tudomást róla.

Sokszor jut eszembe azóta. Nos, igen, elég kellemetlen. Azok, akik szerint barbár és primitív dolog dobokkal és botokkal megpróbálni elűzni a gonosz szellemeket, azok dudaszóval próbálják meg elűzni a közlekedési dugókat. Az általunk sokszor lenézett természeti népek békében élnek együtt a tükrükkel. Gyakorlatilag napi kapcsolatban vannak vele, szinte sosem csalódnak, és érzik, látják, elfogadják, hogy a helyükön vannak. Nem lázadoznak, nem elégedetlenek, nem éreznek feszítő szükségleteket, csak köszönik szépen, jól vannak ott és úgy, ahol vannak.

Igen, emitt sajnos nagy a gyermekhalandóság, amott betegségek sújtanak, megint máshol pedig enni nincs mit, és igazából soha nem is volt túl sok. De saját magukkal, feladatukkal, lehetőségeikkel tisztában lévő, megbékélt, amolyan boldog emberek vannak többségben. Leszámítva persze azokat, akikhez már elment egy kamera, és elmondta egy jóakaró, hogy ők valójában mind haldokolnak, és az egész világon nekik a legszörnyűbb a sorsuk, és most akkor zokogjanak együtt abba a kamerába, please.

A jól fejlett modern világban élők között meg tombol az alvászavartól kezdve az összes olyan civilizációs betegség, ami ha belegondolunk, egy szar vicc kellene, hogy legyen. Olyan környezetet teremtett és tart fenn a csúcsemlős csúcsverziója, ami kinyírja őt, de addig is valami válogatottan mocsadék környezetben kínozza. Azaz logikai értelemben most mi vagy okosak vagyunk nagyon, de bejön a szuicid vonal, vagy mértéktelenül hülyék vagyunk, és elfogadjuk azt, hogy az életünk tere, környezete, alapvető paraméterei mire sem alkalmasabbak, mint hogy lassan zombivá érleljenek bennünket.

Mi lenne, ha fognánk ezt a tükör dolgot, és leporolnánk? A menő társadalmak átlagos lakója manapság soha nem néz bele, elő sem veszi, sőt vélhetően rengetegen a létezéséről sem akarnak hallani. Pedig lehet, hogy az egész gondolkodásmódunk, az értékeink, az alapjaink megváltoznának, ha mindenki nyelne egyet, venne egy nagy levegőt, és meg merné vallani magának, hogy ő milyen igazából. Hogy szeret édességet enni, vagy ő öltönyös okosfiú helyett valójában zongorázni szeret, az istenit. Vagy hülyeség volt feladni a vitorlázást, esetleg több időt kellene egy vallásra szánni, vagy könyvekre. Családunk, történetünk mélyebb megismerésére. A gyerekeinkre. Bevallani. Elfogadni. Megbékélni. Azzal, akik valójában vagyunk, amiért talán megszülettünk.

Lehet, hogy csak magunkra kéne egy kicsit több őszinte percet áldozni, és a hülye közhelyek közül előszedni pl. azt, hogy mást csak az tehet boldoggá, aki magát képes előbb azzá tenni. És mondjuk komolyan venni magunkat. A vágyainkat. Az értékeinket.

Alacsony vagy? Cigány vagy? Fociőrült vagy? Leszbikus vagy? Akkor legyél az. Ne félj. Az ikonfestészetért őrülsz meg? Csinálj magadnak időt. Ajándékozd meg magad azzal, hogy teszel valamit, amitől boldog leszel fél órára. Valamit, amiről már évek óta azt hazudod, hogy most nem jó, most nincs idő erre, pénz sincs, lehetőség nincs. Ha az egy fagyi egy faluban, ahol harminc éve nyaraltál, akkor az. Ha egy fa valahol, akkor legyen az. Ha egy néni, aki egyszer egy fél mondattal megnyugtatott, vagy egy régi tanárod, akit meg akartál keresni, hogy figyi, köszi, izé, mégis rendi voltál, akkor az lesz az.

Miért mindig valami, vagy valaki mástól várjuk, hogy megváltoztassa az életünket? Vegyük elő a tükröt, nézzünk bele, aztán mit lehet tudni? Ha változtatunk valamit magunkon, amitől nekünk picit jobb lesz, és ezt mindenki megteszi, akkor az egész jobb lesz valahogy, nem?
Mit veszíthetünk? Még elmondani se kell, ha most nem sikerült. És ha igen?

Balázs (így hívták a fiút, a sógoromat) huszonhárom évesen ment el, addig tartott a dolga itt. Hihetetlenül hiányzik. Nagyon szerettem. Ő mindig azt csinálta, amit szeretett volna csinálni. Együtt élt valamennyi tükrével, és lenyűgözően tette azt. Hiszem, ha csak egy tükre lett volna, ma ő lenne Magyarország egyik legismertebb fiatal trombitása.

2012. december 5., szerda

Akinek nem inge

Az elmúlt 22 év politikai mérlege: mocskolódás, vádaskodás, gyűlölködés, és mutyizás. Ez az örökségük. Akiknek az ország alakítására a legnagyobb hatása volt, mert új törvényeket alkothattak, új utakat, városokat építhettek, új, nagy horderejű döntéseket hozhattak, azok közül sokan könnyűnek találtattak. Tragikusan könnyűnek. Ahogy Pierre mondja a megáll az időben: Nem mindegy, milyen szinten vagánykodik az ember…


1990-ben 14 éves voltam. Azt mondták, szabadság lett. Amikor pár évvel később rájöttem, hogy anyámék, meg nagyanyámék számára mekkora kibaszást jelentett a korábbi 40 év, arra gondoltam, mindig lesz bennünk egy keserű érzés, hogy mi lehetett volna, ha. Nagyanyáméknak volt egy azt megelőző 10 évük, ami meg annyira rémes volt, hogy az azt követő 40 évse tudta felülmúlni. Nem sejtettem, hogy nekem is lesz saját sztorim a témában. Hallom a felhördülést, hogy nana kölyök, mi ez a szüleid és nagyszüleid történetéhez képest?! Értem én. De ez az enyém. A sajátom.

Hadd legyek annyira önző, hogy – épp a korábbi szörnyű időszakok tanulságait hordozva – azzal foglalkozzam, hogy nekem miért kell hasonlóan deprimáló és lankasztó sztorit nevelgetnem, amikor mindenünk megvolna ahhoz, hogy vidám, melós, de becsületes, felszabadult és jókedvű mesém legyen.

Tőlem is elloptak 22 évet, és még nincs vége. Nem akarom patetikusra venni a figurát, tényleg. Csak elfog néha az érzés, hogy ehelyett a kétségbeesett helyezkedés, meg alkalmazkodás, meg trükközés, meg okoskodás helyett egyszerű tervezéssel és annak szisztematikus végrehajtásával egy olyan nyugalmat sugárzó alapot tudtam volna ez alatt a 22 év alatt teremteni, amit széles körben látok Hegyeshalmon túl rengeteg helyen, rengeteg korombeli embernél. Látom a békét, látom a biztonságot adó hátteret, és főleg azt látom, hogy kiszámítható, valamilyen keretek között meghatározható, tervezhető jövő van előttük. Máshol vannak a minimumok.

Pedig kérem szépen, lássuk be, hogy az unalomig leírtuk, elmondtuk azokat a dolgokat itthon is, amik ingyen vannak első körben, másfelől semmit nem igényelnek némi odafigyelésen kívül. Kutyaszar felszedése, normálisan parkolás, szemét gyűjtése és nem eldobása, idősekre meg rászorulókra, állatokra odafigyelés.  Most komolyan, ez a szint?! Az a szint az otthonomban 2012-ben, hogy az együttélés minimális, ingyenes alapjai is szinte megoldhatatlan gondot okoznak.

Mert nincs közösség, együttműködés, és nincs kommunikáció. A munkáltatóval, a helyi civilekkel, a szomszédsággal. Nincsenek íratlan szabályok a politikai – gazdasági elit és a lakosság között. Persze sok kivétel és jó példa akad, de elenyésző a mennyiségük az egészhez képest. Mindenki szarik a másikra. Inkább szopókra és érinthetetlenekre van felosztva az ország. A csoportok tagjai változnak, de a tömeg inkább az első, a politikus inkább a másodikban él. És a rendszerváltás óta csak a rossz példa látható. Ami ragadós. Akit hülyére vesznek, az megtanulja, elsajátítja, ha nem is elsőre.

Az elmúlt 22 év politikai mérlege: mocskolódás, vádaskodás, gyűlölködés, és mutyizás. Ez az örökségük. Akiknek az ország alakítására a legnagyobb hatása volt, mert új törvényeket alkothattak, új utakat, városokat építhettek, új, nagy horderejű döntéseket hozhattak, azok közül sokan könnyűnek találtattak. Tragikusan könnyűnek. Ahogy Pierre mondja a megáll az időben: Nem mindegy, milyen szinten vagánykodik az ember…

Láttunk közülük néhányat megbukni és láttunk rengeteget, amelyik a nyilvánvaló lebukást következmények nélkül megúszta. Teljesen elfogadottá tették a szabályok áthágását és megkerülését, mert az emberek a választott képviselőiktől azt látták és hallották, hogy hát izé, furán épült meg az a főtér, vagy az a szökőkút, az a híd, a parkoló, érdekes módon kapott engedélyt ez vagy az, és így tovább. Haver cégek kapnak megbízásokat folyamatosan, mindkét oldalon, évtizedek óta. Mit mindkét, minden oldalon, mindenhol, folyamatosan. A politika és a főállású politikus a saját érdekeinek érvényesítésére törekedett és arra, hogy a másiknak szar legyen. Klasszik magyar virtus, örök világbajnokok vagyunk ebben, így persze ez a része remekül sikerült. Csak nem a politikai ellenfélnek lett szar, hanem a nyomorult választóknak.



Vége van, srácok. Használjátok ki a maradék időt. Nem forradalom lesz. Egyszerűen elfogy a pénz, a levegő körülöttetek, elfogy a motor, és elfogy a hatalom. Hogy kurva nagy számokról dönthettek, hogy tele vagytok olyan telefonszámokkal, akik akarnak valamit, akik a döntéseitekre várnak, akinek számítotok, mert valamilyen necces ügy, vagy bármi egyéb érdek igényli ezt. Vége annak,hogy minden rólatok szól. Vége, gyerekek.

Lehet csomagolni, lehet felkészülni arra, hogy titeket le fognak köpni az utcán. Ez nem az anarchista rádió, hanem a normális névtelen ember válasza rátok. A gőg, a hatalommánia, a haverok, csicskák és szürke eminenciások által kreált művi világotoknak vége. Még ezt sem tudjátok jól csinálni. Nincs mérték, nincs határ, nincs semmiféle kontroll. Isten-komplexus van. Azt hiszitek, hogy ilyen koncnak behajigált south park szökevény feketegyörgyök, meg kompletten agyalap gyöngyösimártonok majd elveszik a figyelmet, meg a reflektorok fényét a választási törvényről, a Simicska féle genya birodalomról, meg minden más disznóságról. Dehogyis.

Az emberek éppen ezért figyelnek titeket, és azt látják, hogy kapkodtok. Buta, gyermeteg hibákat vét mindegyikőtök, mindenhol, minden oldalon. Nagyzoltok, hangoskodtok, de féltek. Féltek attól, hogy értéktelen emberek lesztek, és féltek attól, hogy elillan ez a kis álom, amiben olyan férfiasnak érzitek magatokat, mert államférfiakról vizionáltok, pedig nulla, amit csináltok. És nem a mennyiség, hanem hogy ennyire bután, ennyire felelőtlenül, ennyire nagyképűen. 22 éve folyamatosan. Ebből elég. Erre lesz megoldás. Ennél jobb lesz. Egy képzettebb juhászkutya is faszábban elvezetné az országot.