2013. december 23., hétfő

A szokásaim




A napunk döbbenetesen túlnyomó része mozdulatsorok, néhány másodpercig, vagy pillanatig tartó apró cselekvések ismétlődéses sorozatából áll. Na ezt baszod odamondtam. Eddig sem érzékelted, hogy normális lennék, de legkésőbb ezzel a mondattal világos, nem? Szóval miért is van az, hogy ugyanazt ismételjük egyfolytában? A fogkrémet a fogkefére, a pulcsiba melyik karral előbb, a kocsiba beszállás, a rágyújtás cigire, a hajbatúrás-tekerés-húzás-mittomén, a kezünk buzizása, a tollat nyomogatás, a kávé-cukor-tej arány és sorrend, minden. Ahogy ülsz. Ahogy a lábadat tartod. Oké, nyilván lesz közte bazi sok olyan, ami úgy kényelmes, vagy úgy van értelme, nem hülye lettem, de a többi? Ez valahogy biztonságot ad, vagy az elménk ezeket a megszokásokat automatizálta bizonyos helyzetekre? Túlregálom? Elképzelhető...

Akkor is bizarrnak tűnik a felfedezés, nem mintha nem tudtam volna róla ugyebár korábban is. Csak valahogy a rácsodálkozás elmaradt, hogy bmeg minden reggel kis túlzással pontosan ugyanazokra a parketta elemekre lépek rá. Ez normális így vajon?! Úgy értem, az ágytól a kávésbögréig, a mikróig, az első reggeli pisilésig. És úgy feltűnt, hogy bakker darabra ugyanabban a sorrendben csinálok mindent, ugyanannyi idő alatt, ugyanazokkal a mozdulatokkal, eszközökkel és sorrendben végzem el mindezt. A következő gondolatom meg az volt, hogy volt már itt olyan posztom, ami számomra konkrét megnyugtatásul szolgált, hogy nem vagyok egyedül bizonyos típusú tébolyokkal. Na ez is egy ilyen téma, gondoltam, felvetem, hogy ilyen másnak is van? Vagy ez kanapé, becsukott szem, milyen volt a mai napunk, Gábor, meg Rorschach?!

Fogalmam sincs. De amióta erre rámeredtem, azóta tudom, hogy a bal cipőmet veszem fel előbb, de általában előbb a jobbat veszem le. A kormányt háromféle mozdulat közül valamelyikkel fogom, a telefon csak a jobb nyakamhoz szorítva kényelmes, és a bal kezem van feljebb, amikor a hátamat törlöm és kétoldalt a törülközőt fogom. Inkább előbb, mint utóbb tudjam meg, ha ezzel foglalkozni kell. Érted.

Jobbkezes vagyok, de (vagy épp ezért?) a bal kezem mutatóujja van felül, amikor összekulcsolom a két kezem, és a bal csuklóm van felül, ha karba teszem a kezem. Az automatikus szokásokról sokat elárul egyébként, hogy ezt egyáltalán nem szükséges most utánam csinálnod, és mégis...5 másodperces időkorláton belül ugyanannyi ideig mosom a fogamat. Zenére zuhanyzom. A vajat lefelé vágom, nem a tetejét kapirgálom. A tányéron a hús van hozzám közelebb, nem a köret, akkor is, ha magamnak főzök, és nem étteremben rakják elém. A poharat mindig jobb kézzel emelem a számhoz. Csak két kézzel tudok úgy orrot fújni, hogy ne legyek könyékig taknyos. Vezetés közben is. Ahol nagyon hangosan hallgatom a zenét. És dobolok a kormányon. Dobverővel. Tizenkét éve. Ha egyedül vásárolok kaját, sokszor halkan énekelni szoktam közben. Oda kell figyelnem, hogy ne baszkuráljak folyton valamit, aminek képernyője van. A macskámhoz gügyögni szoktam, olykor a magam számára is riasztó tónusban. A tükröt ritkán használom 4 másodpercnél hosszabb ideig. Egy hajnyíróval borotválkozom. Mindig ugyanaz a márka a tusfürdőm, a fogkefém, a fogkrémem, a zsepim, a WC papírom. A jobb kezemen probléma nélkül vágom a körmöt ballal, a jobb lábamat viszont maximálisan képtelen vagyok bal kézzel megcsinálni. Ha a spicc nevű gyakorlatot végzem, azonnal begörcsöl a talpam. Ne aggódj, magamtól is érzem, hogy el kell magyarázni, vajon egy 195 centis, 37 éves férfi életében melyik is az a precízen leírható élethelyzet, amikor spiccelni kell. Szívesen mondanám, hogy néha összejövünk a trottyos seggűek klubjával és szexi bézs forrónadrágban meg szellőző mellszőrrel nyomunk egy dundibalettet hobbiból olykor, de valójában a gerinc/gyógytorna része a művelet.

Az ágy jobb oldalán alszom. A bal kezemmel nem tudok bánni a mosogatószivaccsal. Mindent amit keverni, pörgetni, csavarni vagy forgatni kell, automatikusan az óramutató járásával egyezően forgatok. A villanykörte és a csavar irányát 30 éve nem tudom megjegyezni, de a 16 évvel ezelőtti budapesti pizzafutárok akkori rendelési telefonszámai valamiért a mai napig a fejemben vannak. A hajamat mindig bal kézzel túrom és igazítom. A telefonba a mai napig eggyel magasabb hangon és eggyel hangosabban beszélek, mint normálisan, pedig a 'vonal' minősége sokat javult 1981 óta.

Mindig megörülök, ha levél van a ládámban, mert az a generáció vagyok, aki gyerekkorában csodálatos leveleket kapott postán. Pedig emlékeim szerint 1996 környékén kaptam utoljára jó, kézzel írt levelet, azóta csak számlák... És hülye módon a pillanat töredékéig még örülök...

Végezetül elmondanám, hogy járdákon, irodai folyosókon előszeretettel közlekedem az ideális íven, mert Forma 1 barom vagyok. Valljuk meg, jöjjön ki, ha már minden kijött.. :) 

Az a tintafolt pedig egy Pintér Attila szövetségi kapitányra hasonlító unikornist ábrázol, aki naplementekor éppen megszüli Yodát réges-rég egy távoli galaxisban...





2013. december 17., kedd

Nagy zene





Ez nem egy olyan poszt lesz, hogy mi ez a sok szar zene mostanában, bezzeg az én időmben tökösebb volt ez is. Túlságosan is könnyű lenne Justin Biebereket szembeállítani mondjuk a '70-es évek Aerosmith-jével, és kijelenteni, hogy nos tehát ez a metroszexuális fos ne neveztessék zenének a továbbiakban. Nem mintha nem lenne pontosan ugyanolyan könnyű a mostani Foo Fighters-t ráküldeni valami oldies takonyra, és kijelenteni, hogy háhhhááá, fejlődik a zene. Zsenialitás hála istennek akkor is volt, és most is akad. Zsír zene mindig is volt, és most is van.

Ja és persze arról sem kíván szólni ez a poszt, hogy a zene univerzális nyelv, és itt a szívemben dobban...Arról viszont baromira akar szólni, hogy van egy csomó legendás zene, amiről manapság egyre kevesebbet hallani értelemszerűen, hiszen több millió zenét írtak azóta, más a kor, a divat, az ízlés, az újdonság, az üzlet, mindent értek. Viszont nekem például annyira sokat adtak hozzá az életemhez (plusz feltételezhetően vagy épp tudottan még néhány tíz-, vagy százmillió embernek szintén), hogy lassan illetlennek tartom nem írni arról, hogy mik is voltak ezek a zenék, és miért jelentettek annyira sokat.

Általában hozzátettek valamit az egyetemes zenetörténethez, hogy nagy szavakat használjak. Mindig is lenyűgözőnek tartottam, ha egy zenész, vagy zenekar képes volt egy vagy több olyan (típusú, műfajú, hangzású, jellegű) zenét írni, ami valamilyen szempontból unikális, vagy azelőtt ismeretlen volt. És persze itt kell megjegyezni, hogy azért ebben a műfajban egy ma alkotó zenész ugyebár nehezebb helyzetben van, mint a 70-es évek elején működő arcoknak volt. Világrengető újdonságot csinálni egyre nehezebb, de még mindig van példa. A gangnam style nem az. Úgy értem, pl azok a DJ-k, akik hangszeres alapon korrekt módon zenét szereznek, és több órás szetteket is felépítenek úgy, hogy hangról hangra összerakott zeneművet kapunk, az valami hasonló ahhoz, amiről beszélek. El lehet persze vitatkozni azon, hogy a progresszív rock feltalálása nagyobb fegyvertény-e a Pink Floydtól, aki szintén komplex zeneműveket alkotott, olyannyira, hogy a Dark Side of the moon albumot sokáig koncerten is csak egészben játszották.. És az még nem a The Wall, ugye, bár jelentőségében érdekes módon a Dark side albumról olvastam többször, hogy az 'A' Pink Floyd tökéletes lemeze. Szerintem több van nekik, de tény, ami tény... Hozzáteszem azt is, hogy akkor nem voltak tisztában azzal, hogy milyen megdöbbentően nagy hatású valamit csinálnak éppen. Nem gondolom, hogy McCartney csodát akart írni, amikor lekottázta a Yesterday-t, vagy Elvis értette volna (vagy bárki), mit jelentett a Jailhouse Rock. Még az olyan sztorik ellenére sem hiszem ezt, mint amikor Michael Jackson 26 évesen kijelentette, hogy most akkor leül és megírja a világ legtöbbet eladott lemezét, aztán megírta a Thrillert (és télleg az lett persze). Legendának meg dumának viszont elsőosztályú, meg kell adni.

Kifejezetten meglepett és jólesett ma reggel a Tiloson azt a reggeli tracklist-et hallgatni, hogy Black Dog a Zeppelintől, a Foxy Lady Hendrixtől, az LA Woman a Doorstól. Nem is értettem, arra gondoltam, hogy tévedtem, ezek a nagy zenék még mennek. A következő gondolatom meg az volt, hogy mennek a lófaszt, a jelentőségükhöz képest ez nulla sajnos.

Pedig volna értelme néha meghallgatni a Romeo and Juliet-et a Dire Straits-től, vagy a Homeward Bound-ot Simon and Garfunkeltől, a Your Song-ot Elton John-tól, a Shine on you crazy diamond-ot a Pink Floydtól, vagy az I'm on fire-ot Bruce Springsteentől. Terápiásan meg is teszem sokszor. El lehet molyolni azon, hogy a hangulata, a dallama, vagy a hatása kinek-kinek üti meg az EQ-ját 1%-ban is, de például az intelligens szöveg, mint alkotóelem tényleg exponenciálisan csökken a zenében, ahogy haladunk előre az időben. És akkor Leonard Cohentől Bob Dylanig és Dawid Bowie-ig még ezret nem is említettem. És aki néha még ír, az már 20-30 éve ír. De a U2 se ír már, és Martin Gore is szegény azért ír már alig, mert egy kontinens valamennyi zenekara számára 40 évre elég csodát írt eddig.

És vajon tisztában vagyunk-e a jelentőségével annak, hogy a ma milliók által használt elektromos gitárhangzások és effektek néhány alapvető eleme Hendrix műve? Vagy hogy a Beatles a Please, please me-t egy világháborús német felvevő technikáját másoló brit cuccal vette fel, és többek között a 4 fickó ötletei és nyomása hatására alakult ki az, amit modern  stúdiótechnikának hívunk? Meg azt, hogy a '90-es évek könnyűzenéjének discopop hangzása nagyjából hangról hangra meghallgatható kábé 2 Stevie Wonder albumon a '70-es évekből, és bár itthon nem tudjuk annyira, őt saccra a 15 legnagyobb hatású zenei tanárok egyikének tartják számon? Hogy melyik volt az igazi zseni a Gun's'Roses-ban, hogy a korai Black Sabbath Ozzy-val miért számít korszakalkotónak, vagy hogy az ABBA igazi zsenialitása nem is a számokban, hanem azok hangszerelésben volt?

Prince aszongyák 31 hangszeren játszik, Sting pedig a Police megdöbbentő sikerét azzal koronázta, hogy lassan 30 éve felváltva ad ki lenyűgöző és/vagy tökéletes szólólemezeket. Az 1993-as Ten Summoners Tales album előtt a komplett zenei szaksajtó feküdt 2 évig. Nem azért, mert az akkor a világ legjobb dobosának tartott Vinnie Colaiuta dobolta fel a lemezt, hanem mert ritmikai értelemben (meg az össz hangzás, meg a zenészek képzettsége, ez-az) mattot és egy rendkívül elegáns tanítást adott a komplett könnyzenei piacnak. De ki gondolta volna a Wham idején, hogy George Michael képes lesz megírni a tökéletes Older lemezt? Tudatában vagyunk-e kellőképpen mondjuk annak, hogy a The Cure nevű zenekar egy olyan hangzásvilágot kreált Robert Smith hangjával a tetején, ami 30 éve másolhatatlan és utánozhatatlan? Vagy hogy a stadionos közönség-énekeltetés egy másik, azóta is utánozhatatlan angol botrányhős nyomán lett ennyire népszerű? Igen, Freddie Mercury-t se dolgozz fel, meg énekelj, mert ne. Az meg biztos egyszerű gimnáziumi évfolyam volt, ahol a Lennon nevű járt együtt a McCartney és a Clapton nevűvel..

Azt akarom csak mondani, hogy felsorolhatatlan, és csokorba gyűjthetetlen az összes név és összes zene. De ha már nekem van ez a blogom, akkor időnként elő fogok venni 1-1-et ezek közül, vagy többet, azt csinálok amit akarok :) És írok róluk, meg elhozom az unalomig hülyére hallgatott dalaikat, mert megérdemlik. Minden pátoszos szar nélkül, tényleg. Legközelebb majd jön az AC/DC, a Zeppelin, a Stones, Joplin, Ray Charles, a Genesis, John Lee Hooker és Ella Fitzgerald... :) mekkora kincs ez, miért nem beszélünk róla sokkal többet?


Jacksonra még egy szóra visszatérve (az megvan remélem, hogy nála több lemezt csak hárman adtak el ezen a bolygón eddig: Elvis, a Beatles, és Bing Crosby, de ő csak azért, mert 70 éve minden amerikai háztartásban megvásárolják a White Cristmas-t..), szóval visszatérve vajon mekkora királynak kell lenni ahhoz, de tényleg, hogy az alábbi refrénnel meghatározó világslágert tudj készíteni? A szám további érdekessége, hogy egyrészt legendás mivolta ellenére sincs benne közel sem a csávó 10 legjobb számában, másrészt mi az, hogy mindhárom versszak minden egyes sora azzal a nyögéssel kezdődik, hogy mmmmdah, és még ez is császárság, és nem vérciki?

Mert rossz vagyok, rossz vagyok
Gyerünk (?!?!)
(Rossz-rossz-tényleg, tényleg rossz)
Tudod, hogy rossz vagyok, rossz vagyok
Tudod
(Rossz-rossz-tényleg, tényleg rossz)
Gyerünk, tudod
(Rossz-rossz-tényleg, tényleg rossz)



http://www.youtube.com/watch?v=dsUXAEzaC3Q





2013. december 8., vasárnap

Egy pillanatra


Van egy ritmusa az életednek. Összetevők sokaságából áll, de adnak egy dinamikát az egésznek. Folyamatosan tudod és észben tartod a következő feladatodat. Mit egyet, egy tonnát. Különböző helyeken és módokon listáid vannak, amiket csoportosíthatnál is akár típus szerint, hogy otthoni meg ház körüli, vagy munka, vagy család, vagy egészség, vagy hivatalos ügyintézés. Ja igen, nem VAGY van közöttük, hanem ÉS... Tehetnéd és teszed is időrendbe, fontossági sorrendbe, van sos meg ráér-majd-egyszer jellegű. Vannak a tervezettek és vannak a váratlanok is. De mennyien, mi? Ha úgy vesszük (és hogy máshogy?!), a pihenésed is egy előre kalkulált tól-ig intervallum, általában némi intermezzoval. Ha lenne belőled még kettő, mindhárman késő délutánig tudnátok tolni a to-do-list pipálgatást. Amikor a megszokottnál valamilyen rejtélyes okból hamarabb végzel, vagy hirtelen nincs semmi tennivalód, ritkábban mosolyogsz, mint ahányszor végiggondolod gyorsan, mit felejtettél el. Ha semmit, akkor mit tudnál átcsoportosítani, hogy gyorsan akkor most elintézd, és később jó legyen. De nem úgy jó, hogy akkor a most helyett később pihensz, hanem hogy később akkor a rohanás, az úszás, és a szívás kicsit alább hagyjon. Valami isteni. Nem említve, hogy párhuzamosan általában van egy szakmád (vagy kettő), dolgozol egy helyen (vagy kettőn), mellette logisztikai menedzser vagy a vásárlástól az utak megszervezéséig, van egy pénzügyes-mérlegképes könyvelő - adószakértő végzettséged is (nem kívánt törlendő), hogy megértsd magad a bankban, a könyvelőnél, a tárgyaláson, az otthoni költségvetésben, és ezen felül a körülményeid szerint tovább a csillagos égig. Anyukasággal egy orvosi egyetemi végzettség jár, apukasághoz jobb, ha tartozik némi baumax-véna, mindkettejüktől egy átlagon felüli állóképesség (értsd: 1 maraton / nap), ezen kívül az alvás képességének teljes kiiktatása, plusz a szervezet átállítása pépesnyálas maradékokból történő létfenntartásra.

Namármost mindezek mellett terveid és álmaid vannak. Bajaid, lelked, nyűgöd, örömöd, szórakozásod. A fentiekből jó esetben valami boldogsághoz hasonlító érzésed, anyagi ellenszolgáltatásod, és biztos van valamennyi szabadidőd is. A kérdés az, hogy mikor volt utoljára őszintén az a pillanat, amikor abbahagytad, amit csináltál, és előre megfontolt szándékból csináltál valamit saját magadért. Csak egy kicsit. És ha csináltál, megálltál-e, kiléptél-e a gépiességből és tudtad-e tényleg élvezni azt az állapotot? Igen, tudom. Én se nagyon sokszor.

És olyan mikor volt utoljára, hogy hirtelen egy pillanatra minden, de minden bajodat el tudtad felejteni, és csak álltál, mint egy burokban, és csak úgy mindenmentesen jó volt?

Na ezt juttatta eszembe ez a kisfilm, nem éppen kíméletes formában, de épp ezért igen hatásosan. Mint amikor egy zsámoly párnázott felével úgy félfordulattal mellbe puffantanak. Ajánlom mindenkinek, vasárnap estére tökéletesen alkalmas. Vannak azok az elkapott témák, arcok, szemek, amikor lassan rákulcsolsz a karfára. Vannak azok a megoldások, és ötletek, amikre hónapokkal később is elindul mosolyra a szád széle, és megengeded magadnak újra azt a jó érzést, amit akkor éreztél, amikor először láttad. No, nekem ez egy ilyen kisfilm, és úgy gondoltam, hogy nem csak nekem. Hogy aztán legyen min gondolkodni, miközben készülsz a holnapra, a hétre, az ünnepekre, az év végére.

Legyen egy pillanatod.



http://www.youtube.com/watch?v=pMWU8dEKwXw

2013. november 19., kedd

Dél-Kelet Ázsia - megfigyelések 1. rész



Őszintén? Nagyon kevés kivétellel minden útibeszámolót utálok. Nem tud szabadulni az ember az érzéstől, hogy jó-jó, de ez nem velem történik. Olyan majdnem jó érzés. Ami meg majdnem, az nem az. Így alakult, hogy én sem akarok naplószerű leírást adni arról, amerre jártam. Mert jeleztem ugyan, de nem mondtam, hogy elmegyek kicsit. Úgy fordult a dolog, hogy eljutottam Szingapúrba, és valamelyest Indonéziába, összesen 3,5 hétre. Igen változatos kaland lett, nehéz lenne töviről hegyére elmesélni. Dolgoztam rengeteget, amikor pedig pihentem, azt elképesztő helyeken tehettem. Gondolkodtam rajta sokat, hogy mennyit és hogyan írjak le belőle. Aztán a legegyszerűbbnek az tűnik, hogyha hosszúra nyújtott helyszínleírások helyett olyasmikről írok 1-1 történetet, ami jobban megragadta a figyelmem a többinél (ami alapban sem volt kevés, mert ez azért tényleg egy másik világ).

Az első ilyen valamiért Jakarta, nem is tudom. Első élményem a várossal nem kifejezetten pozitív. Az a fajta érzés, mint amikor mész körbe, és amit látsz, az olyan ti-vicceltek, vagy eszeden-vagy? típusú kérdéseket vet fel. Tízmillió körüli lakos, főváros, pénzügyi központ, meg amit akarsz. Vadonat luxustoronyház negyedek (értsd 15 db 30-40 emeletes apartman-együttes) ahol sorompó, medence, bolt.. De nem úgy, mint Szingapúrban, ahol a hasonló lakóházak azért kisebbek, tényleg csendes környéken vannak, és nyomor amúgy sincs, csak szépen elkülönítve, de az is más szinten. Jakartában a luxusplázától 15 méterre vannak a ponyvás, sátras, zsákos, sok gyerek szaladgálós nyomortanyák, ahol szójás rizst adnak 1 dollárért. A plázák, a kiépített negyedek viszont olyanok, hogy úgy elnézed. Méreteket, látványosan belerakott pénzt, az egészet. Úgy ámulod egy kicsit. Olyan pláza, aminek a parkolóháza 10 emelet. A 'bolt' meg akkora, hogy észrevétlenül tudsz benne 3 órát sétálni anélkül, hogy ugyanoda visszajutnál kétszer. 31 fok van. Minden légkondicionált. Az igazi ázsiai színes műanyag, fém, üveg, márvány és gránit keveréke, megfojt. Elnéztem azt a fiút két cigi között, akinek az volt a melója, hogy a pláza két szárnya közötti úttest zebráján állt egy síppal, és ha vásárló gyalogos jött arra, lesípolta az autósokat, akik megálltak, amíg. Elméláztam rajta, vajon hol születhetett ez a kábé 20 éves forma kölyök...


A második flash nem váratlan, igazából adja magát. Egy baromi kedves szingapúrban élő magyar sráctól kapott telefonszám másik végén egy taxis lakik Balin. Sms-ben beszélem meg vele, hogy várjon a reptéren. Mert ez így megy. Odajön, kis tábla (kikészülsz azonnal), vár a kis papucsban, és légkondicinált taxi, amiben a zsiráf lábaimat is ki tudom nyújtani. Visz, ahova akarod. Egész nap. Megmutat gyönyörű helyeket, aztán majd semmi gond miszter, szállás is lesz. Lett. Tökéletes, méghozzá. Tört, zseniálisan mutáns angol nyelven mondja. Sztorizik a szigetről, az emberekről, rengeteg templomról. Ha meg hátradőlsz, és alszol fél órát a taxiban útközben, akkor csendben van. Elszégyelled magad, annyi pénzért per nap. De hiába akarnád a dupláját adni. Nem értené meg. Próbálunk borravalót is adni.... Elmondanám, hogy 5, azaz öt amerikai dolláros tételen egy 45-50 körüli jámbor, békés balinéz ember elkezdte gyűrögetni a bankó szélét, hogy akkor ő köszöni. Hagyok egy kis időt erre, amíg megérkezik.


Szingapúrban a tömeg úgy étkezik, hogy az utcákon, plázákban, épület aljában, árkádok alatt vannak a food court-ok. A kajaszigetek, vagy kajálós részek, tökmindegy. Ugyanolyan, mint a Westend aljában. Külsőre. Meg az árak is egyeznek. Olyan 800-1500 ft körüli pénzért betegre. Minden másban annyira hasonlít a westendhez, mint a barátok közt Csifó Dorinája Cate Blanchett-hez. Vietnami, koreai, indiai, thai, indonéz, kínai, japán konyha a minimum, de kiegészül olyannal, hogy házitészta bár, meg dim-sum bár. Közepeset sem ettem sehol, kaja-extázis 25 napig. Külön posztért ordít amúgy...
Ezeken a helyeken olyan 150-800 fő méretű asztal-szék erdő van. Kis személyzet mindenre. Elviszik előled a tálcát, ha végeztél. Faxnizás nincs. Az egyik ilyen gigantikus food court-on volt egy néni, aki a tömegben tologatott egy kocsit. Vizet árult róla, adott szívószálat is. Be is vitte az asztalok közé, beintegették a drágámat. 70 fölöttinek saccoltam, persze bármennyi lehetett. De hogy nem volt fiatal, azt azért láttam. Olyan volt, mint a matrixban az egyik ilyen lassított jelenet. A néni alázattal tette a dolgát úgy, hogy nem vette észre senki. A saját testsúlyánál mindenképpen nagyobb súlyú kocsit tologatott, de nem gránitlapon, hanem deszkákon. Zötyögve. És én még békésebb arcú embert isten bizony nem tudom, hogy láttam-e. Megdöbbentő volt. Az jutott eszembe, hogy jártál-e háborúban, édes szívem, meg hogy milyen lenne, ha mesélhetnél nekem néhány órán keresztül, hogy én azt mennyire meghallgatnám... :)) De ez is nagyon sok volt, látni azt a végtelen türelmet, nyugalmat, és békét, amivel odafordult emberekhez, megérintette a vállukat, hogy idehoztam a vizet... Gyönyörű volt, és nem alázhattam meg azzal, hogy lefényképezem, ezért nem tudom megmutatni...


Végül megosztanám azt a vidám pillanatát az utazásnak, amikor átélhettem azt, amit amerikai filmekben már mind végignéztünk ezerszer, és már unjuk, de még elmosolyodunk rajta. Átélve nem unalmas... Egy gigantikus irodaház földszintjét kell elképzelni, ahol 16-18 lift furikázza az égbe azt a néhány száz vagy ezer embert, aki folyamatosan a földszinten hömpölyög össze-vissza. Liftajtó kinyílik, egy adag be, huss. Megvan a kép? Ahogy kellett, én is (szép ingben + 31 fok + légkondi) egy adag emberrel a liftbe be, hátam mögött ajtó be. Tudod, amikor veled szemben áll mindenki... Nos, Indonéziában a nők jellemző magassága 145-150 centiméter, a férfiaké 155-165 centiméter. Huszan voltunk a liftben. Csak én álltam szemben. 195 centi voltam, amikor utoljára mértek. Expressz lift volt, és csak 3 másik emeleten állt meg. Egy percnél szerintem nem tartott tovább az egész....



2013. október 17., csütörtök

Retro








Jól mondja a Tomi, ennél nem kell jobb zene. Ülök a kocsiban, és egy tökéletesen sikerült zenekari próba után gurulok a taknyos, szétázott levelek miatt csúszós városon keresztül, éjfélkor. Imádok vezetni, miközben a forgalom sokszor untat a végtelenségig. Ezért ilyenkor jár a fejem, nem mintha olyan sok üresjárat volna amúgy, de mégis, ilyenkor valahogy sűrűbb a massza. És persze pont jókor pont ott van ez a végtelenül egyszerű kis zene. Egy olyan produkció, aminek sokan próbálkoztak és próbálkoznak a kategóriájában, mégis ezen a szinten roppant ritka az oxigén. Itt nem sokan vannak. Leonard Cohen, Ray Charles, John Lennon. A mások között is nagyon más szekció. Úgy értem, sokan nem élnek azzal a tudattal, hogy Elvis feldogozta, amit írtam. Amúgy pont ezt a számot. A vicc meg az, hogy még Elvisre is igaz az örök tétel, hogy az eredeti a legjobb. Pedig ő aránylag menő arc volt.. 

40, néha 50 éves számok ezek. A modern hangszeres könnyűzene II. világháború utáni és azóta is legnagyobb zenei robbanásának kellős közepén írták őket. Szerzőit a legnagyobb hatású zenészekként tartja számon a többi zenész. Kivételesen intelligens szövegek, brutálisan tiszta, egyszerű, néhány hangszeres alapok, parádés vokál a nyurga gyerektől. Ennek a számnak a jelentőségéhez képest szinte mindegy, hogy a Rolling Stone szerint a világ legfontosabb 500 számának listáján a top 50-ben van...Csak hogy kontextusba helyezzük, amiről beszélünk.. :)

Bár hónapok óta mozgat, hogy lassan elkezdjek írni a zenéről, ez ma pont nem az a nap. Ma az a nap van, amikor megállapítottam, hogy már én vagyok a retro. Egy jóval 40 évesnél régebbi szám megy egy jóval 20 évesnél régebbi cédén. Mosolyognom kell, hogy lassan velem is ez lesz. Ez van. Hogy 20-25 éves sztorik, meg barátok, meg helyek, meg lassan kollégák. Mennyire tisztán megvan még az a sajnálkozó érzés is, amit az olyan csávók meg a történeteik iránt éreztem, akik az én 22 éves koromban mondogatták ezt. Arra gondoltam akkor, hogy oké, meg minden, de hát szegény öregem, veled aztán ki van baszva keményen, itt állsz 39/42/x évesen, hát persze, értem, kúl, nyilván... Rövidesen 38 leszek. Gondoltam is egy pillanatra, hogy a kurva anyját, de aztán úgy voltam vele, hogy jaaa, hogy akkor viszont ez volt az a nyugodt (és sokszor érthetetlen) magabiztosság, meg elnéző mosoly azok szemében néha, akikről én meg sajnálkozóan gondolkodtam. Ahha. Tehát ami 22 évesen visszavonhatatlanul drámának látszik, annak mégis megvan a rendszere, a fasza oldala, a saját kis világa.
Nyilván minden korosztálynak megvan a zenéje. Színei. Ruhái. Hajai. Hülyesége. Lázadása. Bulija. Dumája. Akár moroghatok is rajta feleslegesen, hogy közben itt van legalább 2-3 fiatal generáció, akinek nincs meg az, hogy gyere be, jöttek norvég teflonok. Baromi rondák. Moralizálhatunk rajta, hogy a Fülig Jimmy és sokszor maga Áts Feri sincs meg, ami meg katasztrófa, és sok morgásban lenne igazság is. De nem ítélkezem, mert majd kitermelik ők is maguk közül a jobbakat, akiknek viszont megvan, aminek meg kell. Sőt megvan egy csomó minden más is. Megvannak az új látásmódok, sok esetben a szűkítetlen fantázia. Hajlamos vagyok azt képviselni, hogy az ambíció látványos mennyiségű kölyökből hiányzik, mégis merem azt remélni, hogy majd valahogy mégis kibújnak közülük a tehetségesek. Ahogy mindig is. Adele 1988-ban született. (Gondoltam is egy pillanatra, hogy a kurva anyját...). És mit mondjak, közöttünk is éppenséggel sok a lusta fasz, vagy a tehetségtelen agyalágyult. Mint ahogy mindenhol, ha jól látom. Ezen a szélességi fokon meg mintha egyenesen castingolnák őket térségileg évente, de ahogy mondani szokták, bassza kutya, ettől mi még csináljuk a dolgunkat.

Csak innen nézve már más a big picture. Igen. Tízévente elveszítjük az ártatlanságunkat. Kár, hogy ennyi mindent meg kell élni. Zseniális, hogy ennyi mindent megélhet egy ember. Néha jó volna egy delete gomb néhány helyre. Máskor meg kétségbeesetten kutatunk egy emlék, egy arc, vagy egy dallam után. Mire ennyi idős leszel, már láttál kirúgást alkalmasint több oldalról is, láttál meggazdagodást és tönkremenést, aztán vagy a jó, vagy a szar oldalán voltál, ha benne voltál egyáltalán. Láttál temetést és esküvőt, valószínűleg valamilyen tragédia, trauma, sokk vagy hasonló már volt a közeledben. Egészségügyileg láttál szintén ezt-azt. Éreztél fizikai, lelki, és szellemi fáradtságot, kimerültséget, effektív fájdalmat. Éreztél remélhetőleg hatalmas, mindent elsöprő boldogságot is. Elértél néhányat az álmok közül. Másokat elfelejtettél útközben. Átmentél néhány dolgon. Vagy ötvenszer voltál életed legnagyobb bulijában. Egy halom dolog lepereg rólad, ami 10-15 éve súlyos probléma volt. Elképzelhető, hogy van olyan az életedben, amit el sem tudtál volna képzelni akár néhány éve. A létezését. A helyet. Vagy hogy ilyen van. Vagy hogy ilyenre is alkalmas vagy. Vagy akár meg tudod oldani. Ki tudod fizetni. Láthatod. Vagy ilyesmi. A súlya, a mennyisége a legjobb és a legrosszabb benne, attól függ, milyen állapotban vagy. Jókor a legjobb, rosszkor a legrosszabb. Gondoltam is egy pillanatra, hogy a kurva anyját...

Azt akarom mondani valójában, hogy bár a variációk száma végtelen, ahogy az amplitúdójuk is, egy fix. A melletted ülőnek is van 2 olyan sztorija, amitől lila lenne a szád. A problémák jellege, hullámzása, fojtó vagy könnyed mivolta valószínűleg megdöbbentően nagy számban azonos abban a környezetben, ahol élsz. Logikusan. Úgyhogy nem kell aggódni. Más is ugyanúgy van vele. Nyomni kell előre az egészet. Tetves egyesével. Tudom. Szerintem is. Akkor sincs jobb. Mert így ez viszont jobb lesz. És akkor odakanyarodunk, ami a lényege volna ennek a mai,  kissé hosszúra nyúlt expozénak - hogy rohadtul kurvára semmi baj sincs azzal, hogy retro volnék. Egészen csecse kis helye van ennek minden szempontból. Hol is hallottam, hogy az tényleg szar, amikor már automatikusan inkább magáznak, de ugyanakkor ez az a pont, ami után viszont jelentősen nagyobb arányban vesznek komolyan...

Remélem meglesz még ez az írás, amikor 57 éves leszek, hogy elolvassam újra, és eldönthessem, hogy vajon onnan nézve pont ugyanolyan bájos, romantikus, egyszerű és kedves-e minden 37 éves élet-halál kérdés, mint amilyennek most érzem és látom a 17 éves élet-halál kérdéseimet. Remélem az.




2013. október 15., kedd

A blog születésnapjára




Ez most csöpögni fog, nyúlós lesz, és pont olyan, amire normális esetben azt mondanám, hogy fúj b@zmeg. És ez egy tök normális eset...

Mégis azt gondolom, hogy van motiváció bennem arra, hogy egy pillanatra megálljak, és körülnézzek. Ez a blog életem legnehezebb időszakában született. Stressz levezetésének céljával, illetve a kínzó grafomániám kedvéért. Sokat voltam és vagyok egyedül, arra is jó. Meg gondoltam, majd meg tudom mérni, hogy mennyire merek odaállni komolyabb ügyekért, és mennyire vadászom a népszerűséget. Mindkettőből volt sok. Egyik kellemes meglepetés, mert nem hittem eleinte, hogy megosztó témákban is képes leszek. A másik nem meglepetés. A gimnáziumi magyartanáromnak lett igaza, egy jó poénért néha eladom a lelkem. Fel kell ismerni, hogy így van.

A blog fogadtatása teljesen valószerűtlen. Ma 1 éve, hogy az első gondolatokat kitettem. Az eddig megírt kb 35 posztot közel 29.000-szer néztétek meg. Egy év alatt több, mint 600 ember csatlakozott a FB csoporthoz, amiből kétszáz valahány ismerősöm van csak... Száz és száz komment. Néha viták, hálistennek ellenvélemények. Rengeteg röhögés, iszonyatosan sok kedves visszajelzés, bátorítás, tanács, ötlet, kritika. Nehány cikk megjelent máshol is, és asszem megtanultam sok mindent. Még magamról is. Például azt, hogy nem szégyellek akár személyes érzelmeket is kifejezni, vagy megmutatni.

Nemtom továbbra sem, mi a pontos célja a blognak, lettünk egy páran, és számomra nagyon fontos témákban megismertem elképesztő sok véleményt. Erre nem számítottam, arra pláne nem, hogy ezeknek együtt micsoda hatásuk tud lenni.

A további csöpögés elkerülése végett csak meg akarom köszönni, és kész :))

Köszönetképpen (és hogy a lelkem eladása se maradjon el) álljon itt az abszolút kedvenc levelem a Rejtő-könyvek egyik legnagyobb tanárától (pedig alig akad egyáltalán szereplő, aki ne az volna), minden idők legkomolyabb aláírásával, a Piszkos Fred közbelép elejéről:




3. számú levél:

AKAR ÖN VILÁGHÍRŰVÉ LENNI?
AZT SZERETNÉ, HA CSODÁLNÁK ÉS TISZTELNÉK? 
HA MILLIÓK EMLEGETNÉK A NEVÉT?
ÉS HAJLANDÓ ILYESMIÉRT JELENTŐS PÉNZÖSSZEGEKET ÁLDOZNI? 
SZERINTEM EZ EGY NAGY MARHASÁG ÖNTŐL!


Minden tisztelet nélkül
B. KNOX
természetimádó, mormon prédikátor, a Mazdaznan
Egyesület Dalárdájának baritonistája.



2013. október 6., vasárnap

Fogyatékkal élünk mind




Úgy tűnik, mostanában a komolyabb témák jönnek szembe. Talán az az időszak van, amikor inkább gondolkodni, elmélyülni, meg szembenézni kell. Kellene, úgy értem. Rettenetes érzés, hogy akármennyire próbálom magam izolálni a hírektől, szinte hetente jut az agyamba egy olyan hír, amit nem akarok hallani, tudni, érezni. Nem akarom sem a benne érintettek fájdalmát, sem a hozzá kapcsolódó égbekiáltó igazságtalanság érzését, és nem akarom leginkább azt a maró szégyent, amit én érzek mindazok helyett, akiknek kéne. Most a fogyatékkal élők általános helyzetére világított rá sokadszor ez a szilvásváradi-bélapátfalvi eset (aki véletlenül nem látta, röviden annyi történt, hogy a helyi képviselő-testület közölte első körben, hogy nem kér az értelmi fogyatékosokból, azokat ne költöztessék a városba, mert szükség nincs rájuk, plusz ezek az emberek "nem egy szép látvány, ahogy egymás kezét fogva mennek fel-alá", bővebben itt lehet olvasni a témáról), és most már nem is akarom visszafojtani az ezzel kapcsolatos elkeseredettségemet, de leginkább szomorúságomat. Talán itt kell leírni, hogy ez a poszt több, mint egy hete hever itt, 98%-ban megírtam, felpántlikáztam szépen. Aztán nem tettem ki, mert meg kellett várni, amíg az indulat/szomorúság, a düh/mondanivaló arányok elmozdulnak a vállalható mezőbe, és tartósan ott is maradnak. Ez mostanra megtörtént...

Kezdjük mindenképpen azzal, hogy nem, ismétlem NEM politikai állásfoglalást kívánok tenni. Az csak egy borzalmas, elátkozott hozzávalója ennek az egésznek, ami itt történik. A véleményem sajnos még annál is lesújtóbb, mint hogy le tudjam egyszerűsíteni korrupt, közönyös, önző és undorító politikusokra.

És akkor itt tartsunk is egy rövid kitérőt, hogy tisztázzak valamit, ami számomra nagyon fontos. Annak ellenére (vagy pont azért), mert alapvetően egy könnyed, viccelődős pali vagyok, én ezeket a kirohanásokat nem csak úgy lendületből és indulatból írom. Speciel halálosan komolyan gondolom azt, hogy a magamfajta értelmiségi környezetben felnőtt és ott élő/mozgó arcoknak annyival több és nagyobb a felelősségük pl. ezekben a témákban, hogy nem, nem ér kussolni. Ha mi sem mondjuk el, akkor ki fogja? Meg kell szólalni, oda kell menni, jelentkezni kell a témában konkrét állásfoglalással. A közöny itt is elfogadása a mocsoknak. És még valami a hangról, a hangnemről, az indulatról. A törődés, az empátia, a szimpátia, az adott ügy mellett kiállás nem megy mindig simogatós hangon. Nem megy mindig mosolyogva, és nem mindig az eltartott kisujj verzió vezet a célhoz. Hónapok óta érlelek egy hasonlóan indulatos posztot a komplett magyar értelmiség általános morális felelősségének szétcincálásával kapcsolatban. Hogy nekik, nekünk mekkora a szerepünk abban, hogy ilyen talaját veszített erkölcsi nulla lett ez az ország. Sajnos nagyobb, mint azt bevalljuk magunknak. Sajnos és hála istennek, kedves barátaim, nekünk a felelősségünk is több abban, hogy ez egy ilyen mindent negligáló, mindennel szemben közönyös, vállvonogatós egy nép lett mostanra - bevalljuk vagy sem, így van. Nem, nem érdekel, korábban milyen volt. Nem, nem érdekel sem az ezerév, sem a balsors, sem az elmúltnyolcév, sem a dehátafidesz. Itt nem. Nem fog megint mindenki a túloldalra mutogatni, miközben ő maga adott esetben egy kurva szendvicset nem kent meg 25 év alatt, amit levitt a sarokra és odaadott egy ismeretlennek, akiről mindössze annyit tudott, hogy valszeg éhes. Nincs mire büszkének lenni. Na erről szól ez a poszt. Akit zavar, most klikkeljen. Többiekkel gyerünk vissza a témánkhoz...

Nem szeretnék a rendszerváltás előtti időkre visszanyúlni, mert az alapvetésem az, hogy az ország szinte teljes jelenlegi lelki és morális állapotát a '90-es évek eleji reménykedés határozta, és a mostani kiábrándultság határozza meg. Meg azt is gondolom, hogy ezen problémák 95%-át 25 év alatt meg kell volna tudni oldani, ha a szándék a helyén lett volna. Meg lássuk be, akik akkor általános iskolás gyerekek voltunk, ma már szülők vagyunk 40 körül, úgyhogy nekem ne magyarázza meg senki, mire nem volt elég idő.

Nem sikerült elsajátítani 25 év alatt, hogy vannak süket, vak, kerekes székes, és 100 egyéb más módon sérült emberek, akik a szüleink, a tesóink, a gyerekeink, a barátaink. Sajnos ebben az országban szó nélkül alakulhatott és maradhatott úgy, hogy ezek az emberek kitaszított, kvázi megszégyenített tagjai a társadalomnak. Igazából durvábban bánunk velük, mint a bűnözőkkel, hisz a körülményeik nagy átlagban hasonlóak, csak hát ők ugyebár nem követtek el semmit azon kívül, hogy van pofájuk fogyatékkal élni. Az megvan, hogy a 2010-es évekre (!!!) lett egyáltalán ciki rokkant helyre állni? És az, hogy a 2 millió lakosú Budapesten a Vakok Intézete mellett sípol a lámpa a zebrán, de csak ott? A vakok sehol máshol nem járkálnak? Magyarországon a mai napig szinte minden új járda úgy épül meg, hogy az nem sülyesztett a sarkán. A mai napig nincs átalakítva minden állami intézmény akadálymentesre. Ahogy mifelénk lekonyult füllel mondani szoktuk, annyira vagyunk Nyugat, hogy megvannak a jogszabályok, amik ezeket kötelezővé teszik, és annyira vagyunk Balkán, hogy baszunk rájuk. Nincs Braille-írás, nincs hangjelzés, nincs jelnyelv mindenhol. Lehet, hogy kötelező lenne, és van is, csak én nem látom? Nem fér be az ajtón a kerekes székkel, nem tud felszállni a buszra, meg hogy erről egyáltalán beszélni kell...Megszakad a szívem, hogy emberek állatok módjára élnek bezsúfolva eldugott vidéki nyomortanyákon. Pláne, hogy erre van EU forrás, és mi nem csinnadrattával, büszkén építjük nekik a lakásokat, sőt. Szívünk szerint elkergetnénk őket.  Sérült emberek éheznek, meg 15 emberre jut egy WC? Vannak olyan emberek, akik ellopnak olyan közpénzeket, amiket sérült emberek életkörülményei javítására kellene/lehetne fordítani? Oké, nem vagyok naív, éhező gyerektől hajléktalanig, műtéti lábadozótól halottig mindenkitől mindent lopnak. De azért legalább néha írjuk már le, hogy aki ilyet csinál, az remélem wc papír lesz következő életében...

Hány és hány példát kell hoznunk, ami mutatja, hogy ez igazából nem is gond? Hogy ez az ország többi problémájához képest valójában nem hogy megoldhatatlan, de még súlyos gondot sem kellene, hogy okozzon? Főleg nem 25 év távlatában? Nekünk meg komolyan ez a szintünk?  Lehetne ez szomorúbb, de komolyan? Hogyan lehetne még ennél is rosszabb a sérült embernek ebben az országban? Na az a meredek gondolat, mi?

El se kezdd a kivételeket sorolni,  az embereket, a szervezeteket, az emberfeletti küzdelmet, a verejtéket, a könnyeket. Tudom. Van jó példa. Talán nem is kevés. De ameddig ilyen hírek átmennek gond nélkül anélkül, hogy az egész banda repülne, addig én a magam részéről zihálok a szégyentől. Amíg minden további nélkül élünk úgy, mintha mindenki látna, és hallana, addig kipirul az arcom a tehetetlen rettenettől. Ameddig az értelmi fogyatékos embert az átlag magyar összekeveri az őrülttel, addig itt nem történt egy kapavágás sem az ügyben. Ameddig az értelmi és fizikai fogyatékkal élők családjainak túlnyomó többsége létfenntartásért küzd, vagy egyáltalán nem tudja ellátni a sérült családtagot, akit ezért intézeti körülmények közé kénytelen (!!) adni, hogy ne haljon éhen az egész család, addig itt nem lehet eredményekről beszélni. Ameddig ugyanezek az emberek gyakorlatilag a társadalom perifériáján élnek menthetetlenül, általánosan elfogadjuk az ő diszkriminációjukat boltban és állásinterjún, mindenfajta szociális háló nélkül hagyjuk őket lógva a tehetetlenségükben, addig itt kérem ne puszilja a bicepszét az összes csinos-fiú a kampányokban minden oldalon, lehetőleg.

Végezetül kissé lenyugodva hadd mutassam be ezt a 6 éves kisfiút. Előre is elnézést kérek érte, amiért ő sem 'túl szép látvány', dehát ő autista. Azért is elnézést kérek, hogy háromszor is meg kellett hallgatnia ezt a dalt élete során, mielőtt ebben a szerény minőségben képessé vált visszaadni. Amíg szól a dala, esetleg érdemes elgondolkodni azon, hogy a megfelelő támogatás, és a megfelelő hónalj alá tett megfelelő kéz mit csinál a fogyatékkal élő emberrel. Mifelénk csodának hívjuk az ilyet. Ragyogó arcú tündéri kis csodának... :)









2013. október 4., péntek

A libabőr szótári alakja




Végre találtam egy videót, ami megmagyarázza azoknak, akik nem értik, miért bálványozzuk ezt a kort, ezt a nőt, ezt a vibe-ot olyan sokan. Fura módon ebben a 45 percben mintha esszenciáját kapnánk mindennek. Jó és rossz részét is, látványos és érdekes oldalát is.

Olyan, mintha egy díszletből, egy megrendezett plasztik valóságból hirtelen ablak nyílna egy rég elfeledett világra, ahol a dolgok még igaziak, és kurvára egyszerűek voltak. Ahol egy csomó "apróság" másképpen volt, és ettől az egész olyan élő, olyan zseniális, hogy ha némítva néznéd, akkor is lenyűgözve. Így persze, hogy közben a nő úgy énekel, ahogy, így meg egy parallel universe.

Micsoda kor az, ahol a szupersztár sem robot, meg földöntúli érinthetetlen isten. Simán rágyújt aztán sétálgat a backstage-ben. Micsoda? A közönségen keresztül jön be a színpadra. Arra  a színpadra, ahol szintén ülnek nézők. El tudod képzelni azt a néhány embert, akik most 70+os nyugdíjasok, és van egy olyan emlékük az életben, hogy a '68-as Aretha Franklin koncin a zongora MELLETT ültem a színpadon?! Az mondjuk nagyjából mennyire brutális mai szemmel? Figyeld a közönséget, ahogy megőrül. Figyeld, hogy milyen "security" rak rendet. Figyeld, hogy a csávó az első szám után elveszi a mikrofont a művésznőtől (!!), bemondja, hogy befejeztétek a dobálást, és simán megy tovább a koncert :)) Figyeld meg, hogy Aretha Franklin a 3-4. szám után közli, hogy na, most már (!) jó közönség vagytok :)) Az mekkora duma már?

Most azt hagyjuk, hogy mindeközben olyan hangulat van, hogy a karmester táncol a színpadon, a nő egyik legendát énekli a másik után. Most azt hagyjuk, hogy 45 évvel ezelőtt rögzített felvételen olyan tisztán stúdió minőségben énekel a csaj, hogy azonnal megérted, miért ő a tankönyv ebben a műfajban. Most azt hagyjuk, hogy a világ összes X-faktora az elmúlt 15 évben nem termelt ki talán egy olyat sem, aki itt az egyik névtelen vokalista.. :) Ja, és azt is hagyjuk, mindezt olyan helyszíni technikával, meg stábbal, hogy nem ám 400 hangmérnök modulálja/tisztítja/javítja real time a hamiska hangokat, meg millió dolláros teknika nyomatja a bugit mindenki helyett - itt bammeg takkra nyomta mindenki. 

És sem az énekesnő nem fél, hogy élőben felfalják a színpadon az őrjöngő népek, sem nem kell vizesárkot tenni körbe, sem nincs terroristaveszély - hát ezért pótolhatatlan ez a kor. Mert akinek ekkor volt szabadság az életében (Hegyeshalom túloldalától kezdve) annak olyan szabadsága volt, hogy azt itt sem akkor, sem most elképzelni nem tudjuk. De hátborzongató látni, és érezni minden képkockán. 

Lenyűgöző az egész kisfilm. Lenyűgöz, hogy minden manír nélkül, megdöbbentő tehetséggel micsoda hangulatú bulikat nyomtak ebben a korszakban. És bele se gondolok, hogy kik nyomatták éppen ekkor a szomszéd klubban... És senki se share-el, lájkol, twittel baszki, hanem ott van a jelenben és csak ott van, és megéli az utánozhatatlan pillanatot teljes valóságában, és kurvára semmi, de semmi mással nem foglalkozik. Na ez az, ami amúgy utánozhatatlanná is teszi az egészet. Meg persze a pici, csúnyácska zseni, aki a színpad közepén a legszebb, legelképesztőbb tanár evör.


A '68-as amsterdami koncert:




2013. szeptember 22., vasárnap

Welcome to Disneyland




Mai 'Idegenszívű hazudozás a honfitársainkról' rovatunkban egy fiktív magyar családot mutatunk be egy érdekes helyzetben. Volna rá igény, hogy mögé tegyünk némi morális felhangot arról, hogy a viselkedéskultúrájuk mennyiben tükrözi a nagy magyar micsodát, de egyrészt ma annyira elvetemültek vagyunk, hogy erre szarunk, másrészt megelégedünk azzal, hogy szerintünk a nem fiktív olvasó majd felismeri az adott életképet a maga egyszerű szépségében, és értékeli azt szája íze szerint. Avagy nem. 

Teljesen fiktív főhősünk Gyula, 44 éves sikeres építőipari vállalkozó, aki családjával a napfényes Kalifornia minden bizonnyal egyik legvonzóbb turistahelyszínének, a kellőképpen csodálatos Disneylandnek mértani közepén áll a derékszögben is kellemet adó napsugarak fényében. A majdnem eredeti Ray-Ban kiadja az arcéleket, a stílusra kényes gazda ízlését dicsérve az ujjatlan felsőruházati divatcikk színéhez is passzol, mi több, a kistérségben igen népszerű felesége, Amanda felújított keblein feszülő ún. toppal is hangulatos harmóniát teremt. Elképzelt családunkban egy kábé tizenhárom éves fiú, és egy valamelyest idősebb leánygyermek nevelkedik a kölcsönös tisztelet, megbecsülés, és szeretet jegyében. Hölgyeken papucs és igény szerint bokalánc, urakon könnyű nájki. Tinédzseren lázadópirszing, anya dekoltázsán delfin, csípőjén rózsa. Apán övtáska, a családban egyedül a kisfiú nem szedi a szemöldökét.

- Apaa, felülhetünk a Némós tengeralattjáróra?
- Maraggyámos' magadnak egy kicsit Kevin, jó? Most jöttél le a tojsztoris lövöldözős faszomságról, most csihadol. Cuki, nem iszunk egy sört végre? Leszáll a tököm ebben a melegben.
- Dehogynem. Kicsim, hozol nekünk két olyan kék sört? Valami Miller asszem.
- De anyaa, én nem akarok.
- Indítózzál hirtelen, kislányom, te tanulsz angolul, gyakoroljad. Ezt még én is el tudnám mondani, tú bír, aszt' csá. Vidd az öcsédet is, vegyetek fagyit is magatoknak.



Alig néhány lépés távolságra jutnak az ennivaló kis csemeték, amikor Gyula háta mögül a semmiből előkerül a Park egyik fotósa, hogy feltegye aznap hétszáztizenhatodszor a "Can I take a photo of you two? (készíthetek Önökről egy képet?)" kérdést. - Vat iz? A faszomat akar ez? indítja a párbeszédet a családfő, amire a rémült és elvékonyodottan selypegő 'Honnan tudjam Maci?' segítség érkezik a mindig felkészült Amandától. Nem tudhatják, hogy a fotós olyan felkészítő tréningen vett részt, hogy ezt a mondatot akkor is el tudná mondani, ha közben egy grizzly tépné le a fejét egy hurrikánban, így a kérdés bizony elhangzik ismét. Hozzá kell tenni, azt viszont a fotós felejti el, hogy a képzés távolról sem maga az élet, ugyebár? Évekkel később is önkéntelenül tépi foggal a körömágyát, ha eszébe jut az a gigantikus lapátkéz, ami hirtelen nyújtott mutatóujjal az orrától kettő centire áll meg, miközben egy öblös hang valami lefolyóból ismerős szaggal együtt röffenti az arcüregébe egy túlvilágian ismeretlen nyelven lassan, tagoltan, hogy mííí-aaa-picsááát-akaaarsz-tőőőlüüünk-geccíííí? Thank you Sir, hebegi, de a 239. oldalon található 'Good bye smile' felettébb gyatrán sikerül.

- Mmmm, nagyon szexi, amikor ideges vagy, Macíí..
- Najóvan, Amanda, te viszont ne basszál itt a tér közepén léccives. Ott jönnek a kölykök.

Ruganyos léptekkel indul tovább a család ezen a világ legboldogabb helyén. Fröcskölős lecsúszós, villogós ide-oda dőlős, 'totál dili' lézerfényes és olyan hullámvasút után, amit 'el se hinne a suttyója otthon, mi anya?' befordítja őket a korgó gyomor az egyik elhanyagolhatóan kicsi, mintegy 900 főt befogadni képes
étterembe. A kis Kevin éppenséggel határtalanul boldog, amiért meglepetésére a "nagy" kólát egy 4 literes vödörben kapja meg, a nővérében azonban láthatóan zavart kelt a fitness salátára rálocsolt másfél deci juharszirup. Apamaci cseppet sem hagyja magát megkavarni, ugyanis ő már látott emberes adagot a Taplónál a grillen, meg a faternál is a hátsó kertben. Talán az ingyen szószok tömeges elmarkolása vonhatta el a figyelmét, vagy a nagyszerű utódok váratlan gyűjtőszenvedélye a Goofy-s kéztörlők iránt. Nem tudni, hol csúszott meg a rendelés, de tény a tény, hogy a 'giant' kérdésre szükségtelen volt bólogatni. A három félkilós húsdarab, négy-hat deci ketchup és megrázó mennyiségű hagyma mellett egyetlen burgerben megköveteli a figyelmet. Felhörren a lelátón edzett torok ismét:

- Figyeld má mit ad a néger! Szenkjú baszod, ti normálisak vagytok?
- Sss, apa, azt értik! Iszonyú ciki!!!
- Egyrészt nekem ne sissegjél, kislányom, mert betakarlak fonákkal, értem? Másrészt mit ért az amcsi gyerek? Hogy baszod? Hülye vagy te?
- Nem azt apa, hanem a másikat. Hogy fekete tudod.
- A négert? Honnan a kurva anyámból értené? Tud magyarul?!
- Neem, azt a szót megértik, ne mondd már ki többet.
- Jóvammá. Fizessünk. Itt van szauzend dollár, oké bráder?
- Excuse me Sir?
- Ja nem. Hundert.
- Hándred, apa.
- Kuss, intézkedem.
- Szerintem már tök jól mondod angolul Macíí.
- Neked is kuss, Amanda. Egyetek gyorsan, mert még 14 percig olcsóbb a kínai leves, és a Mai Tai koktél. Azonkívül zárásig már csak 7 óra 43 perc van, addig mindenre fel kell ülnünk, amire csak bírunk. Úgy egyél Kevin kisfiam, hogy egy óra múlva felmegyünk az Indiana Jones-os hullámvasút kaland-miafaszomra, és ha kihányod az ebédet, vacsoráig éhezel. Anita, te meg fejezd be a fintorgást. Elhozlak Amerikába a kibaszott világ legjobb helyére, és egész nap puffogsz. Nem adom vissza a mobilodat, mert azt a rómingot apád nem fizeti ki mégeccer, akkor eladlak olaszba táncolni. Egyetek. Siessünk. Még egy csomó helyen kell kurvajól éreznünk magunkat.







2013. szeptember 10., kedd

Az emberi jogok vége



Ezúttal előre ki merem jelenteni, hogy sem történelmileg, sem jogilag, sem politikailag nem leszek és nem is akarok korrekt lenni. Ki merem jelenteni, hogy most nemhogy vicces-jópofa nem leszek, hanem kivételesen faszán indulatból írok. Kiengedem ma, mert ez a blog végtére is azért indult, hogy kifújjam magam időnként. Egy mai cikk megnyomott bennem egy több, mint 10 éves gombot, úgyhogy előre is elnézést kérek, brutális leszek.

Alapvetően ugyebár liberális értékeket valló demokrata alaknak tartom magam, és bár úgy gondolom, hogy a nagyvárosi társadalomban nincsen ember, aki tényleg minden előítélettől mentes volna, szeretem azzal lőni magam, hogy nekem nincsenek előítéleteim. Sőt, szeretek törekedni rá, hogy ne legyenek.

Ugyanakkor van egy témakör, ami olyan mértéktelen indulatot vált ki belőlem minden esetben, hogy magam is meglepődöm. Erről szeretnék ma írni. Még elöljáróban hozzá kell tennem, hogy a sors egy olyan baráti társasággal áldott meg, amelyben rajtam kívül mintegy 10-12 ügyvéd van (hehh, az egyetemi évek), azaz elég sok 'szakvélemény' árnyalja az alábbi véleményemet, ami minden jogász, liberalizmus és szelídség ellenére sem volt képes megbocsátóbbá, vagy puhábbá válni az évek alatt. Amióta apa lettem, azóta meg csak keményedett...

Ez pedig az a terület, ahol szerintem a demokrácia csődöt mond (kövezzenek meg). És itt, ezen a ponton hívom fel újra a figyelmet arra, hogy a téma maximálisan szörnyű, és felkavaró lesz. Az a terület, ahol emberi élőlények azzal foglalkoznak, hogy gyerekeket rabolnak el. Azért rabolják el őket, mert a/ bekábítószerezve prostitúcióra kényszerítik őket, b/ rabszolgaként dolgoztatják őket, c/ szabályos vágóhídi körülmények között kivégzik, feldarabolják őket, majd a megfelelő szerveket eladják a feketepiacon, d/ mindenféle beteg, ocsmány állatok szexuális aberrációinak kielégítésére használják őket. Figyelem, a/ és d/ nem ugyanaz minden esetben.

Kérem szépen. Nekem ne jöjjön senki a nemzetközi joggal. Nekem ne jöjjön senki bürokráciával (!!!), elhúzódó perekkel, és főleg ne jöjjön nekem senki azzal, hogy ezeknek is vannak emberi jogaik. Szándékosan demagóg módon szeretném azt kérdezni, hogy a bangladesi árvaházakból frankó árfolyamon értékesített gyerekek emberi jogai hol vannak? Szeretném azt kérdezni, hogy abban a római (!!!) óvodában, ahonnan a tizenéve kipattant botrány szerint az egyik óvónő ebédszünetben a kicsiket a téren szemben lévő ház pincéjébe hordta megerőszakolni az úri közönségnek, ott hol voltak a gyerekek jogai? Szeretném kérdezni, hogy az évekig pincékbe zárt, kínzott, gyilkolt gyerekek jogai hol vannak? Szeretném kérdezni, hogy ha nemzetközi egyezmények vannak mindenre, akkor ebben miért nem tudnak felnőtt emberek (többségükben maguk is szülők) megállapodni, hogy na srácok, ez innentől NINCSEN?!

Ha minden az úgynevezett jogalkotáson és joggyakorlaton múlik, akkor nem lehet olyan nemzetközi törvényt, törvényeket alkotni, amely szerint a gyermekek elleni ilyen mértéktelenül durva és embertelen bűncselekmények egy teljesen más törvénykönyv szerinti elbírálás alá esnek? Értem én a korrupciót, a jog következetlenségét, értem azt, hogy a nemzetközi szabályozásokat nehéz harmonizálni, de olyat valamiért nem hallok, hogy az ENSZ elit kommandókat finanszírozna, amelyek válogatás nélkül fejbe lövik tettenérés esetén az ilyeneket. Guantanamóról hallok. De hogy hasonlóan embertelen körülmények között sínylődnének egy nemzetközi egyezmény alapján az ilyen emberi szörnyek, nem annyira hallok. (biztos van ázsiai ország, ahol fejbe lövik ezeket, meg olyan is, ahol megkínozzák, de egységes, a teljes civilizációra érvényes szabályozás nincs. Leszarom, miért nincs. Nincs) Nem annyira veszem észre, hogy mértéktelenül durva szankciókkal sújtanák ezt a fajta bűnözést. Nem annyira van tele a sajtó azzal, hogy kegyelmet kérne az amstetteni rém, mert a bűncselekményéért járó kasztrálás, a napi 16 óra kényszermunka, a nyilvános heti korbácsolás, vagy a többi, tetteivel harmonizáló büntetés sok volna a lelkének. Ülni egy légkondicionált börtönben akármeddig voltaképpen semmi ezeknek. Értem a bezártságot, biztos őrjítő. Értem a kilátástalanságot, nyilván nehéz. De nem hasonlítható ahhoz, ha ugyanilyen kilátástalan helyzetben hetente megerőszakol a fogva tartód, ha terhes leszel a hasadon ugrál, éheztet, megaláz, gyötör, és társai.

Még kevésbé hasonlítható azokhoz a szülőkhöz, akiknek azzal kell együtt élni, hogy a gyerekükből a piacon nem értékesíthető alkatrészeket egy garázsban találták meg. Vagy soha nem találtak semmit, a gyerek eltűnt örökre, és soha nem mondja senki még azt sem, hogy meghalt. Mert akkor legalább az van. Nem hasonlítható semmilyen, ma kiszabható büntetés azzal a torokszorító, velőtrázó kínnal, amit ezek a családok, és pláne azok a gyerekek (!!!) akár csak fél nap alatt, amíg még élnek, átélnek.

A demokrácia és az emberi jogok a normális emberek normális társadalmi helyzeteire vannak kitalálva. Parkolócédula, áfa, ingatlan, munka. Jössz-mész, teszed a dolgod, ismered a határokat. Nem szarsz az utcára, nem lopsz a boltból. Így is van jól. Legyen is így, nem is kérdés.

Én csak azt nem értem morális alapon, hogy akik ilyen elképzelhetetlenül szarnak az együttélés, és az emberi jogok minden részére, azoknak vice versa miért jár mégis mindez? Persze, ártatlanság vélelme, meg előbb bizonyítsák be, meg minden. De kérem. Akit pedofílián kapnak?! Ahol kerek perec bebizonyosodik? Legalább azokban az esetekben, legalább abban a kevésben, ahol minden kétséget kizáróan vallomás, és minden egyéb bizonyítja, hogy megtörtént a szörnyűség, ott miért nem lehet olyan büntetést kiszabni, aminek TÉNYLEG van elrettentő hatása? Úgy értem, a halálbüntetés nem az.

Erre találtam ki a Sziget-elméletet. Egy olyan helyet, ami mondjuk az Indiai-óceán egyik szigetén kerül berendezésre. Következő lakott terület 2000 km minden irányban. A szomszéd szigeten állomásozik egy ENSZ által finanszírozott hadihajó. A sziget egyirányú utca, akit itt letesznek, itt marad, itt fog meghalni.

Kaptok vetőmagot, haszonállatot, vizet. Felszerelést, kést, kötelet, mindent, ami kell. Az a szabály, hogy aki úszva 50 méternél messzebb megy a szigettől, éles lőszerrel golyót kap. Aki bármilyen vízi járművet épít, golyót kap. Aki a szigeten marad, nem kap golyót. Az a másik szabály, hogy nincs szabály és nincs törvény a szigeten. Itt lehet egymást megerőszakolni, pincébe zárni, megenni, feldarabolni. Lehet egymást terrorizálni, és amit akartok, gyerekek. Adjátok el egymást, szervezzetek bandát, szúrjátok ki egymás szemét, ami eszetekbe jut. És rettegjetek egymástól. Rettegjetek attól, hogy kiket hozunk még ide holnap, vagy azután, akik még nálatok is erősebbek, kegyetlenebbek, embertelenebbek. Rettegjetek egész további szarházi életetek minden egyes percében. Ha esetleg nem tetszik, van kötél és pálmafa - tök szabályos.

Az ide vonatkozó bíróság minden tagja cserélődjön évente. Essen át átvilágításon. Akit ezen a bíróságon korrupción kapnak, azonnal menjen a szigetre. Akit a hadihajón esetleg, azt dettó.

És a világ minden részén minden mocsok állat tudjon róla. Írja meg a sajtó, hogy létezik egy ilyen hely, ahonnan nincs visszaút. Létezzen egy hely, ahol a bejáratnál elfogynak az emberi jogok, mert te a tetteiddel bizonyítottad, hogy önként lemondasz róluk. Neked nem kellett az a rendszer, ezért a rendszer sem ad neked emberi jogokat. Legyen egy hely, ami annyira félelmetes, borzalmas, iszonyú, és elképzelhetetlen, mint a tetteitek, ami miatt ide kerültetek.

És a normális embernek nem kell félnie. Ő sosem kerül veszélybe, hogy ide kerül esetleg. Mert ahhoz gyerekeket kell bántani. Semmi más bűncselekményt nem sorolnék ide, pedig van még sok iszonyú dolog. De megelégednék azzal, hogy ha ezt az egyetlen dolgot, a gyermekeink védelmét egy olyan szisztéma látná el, ami képes arra, hogy hasonlóan fokozhatatlan és tartós fájdalmat okozzon az elkövetőknek, mint amit az áldozatoknak, és a hozzátartozóiknak kell elviselniük

Hiszem, hogy segítene. Hiszem, hogy lenne olyan bűnöző, akinek megállna a kés és a láncfűrész a mocskos kezében. És akkor máris előrébb lennénk. A gyerekeink szintúgy.

2013. augusztus 29., csütörtök

Inkább Eta



- Kérem, a hangjelzés után lassan és érthetően mondja el a teljes nevét. Bíp.
- Somoskői Béláné Etelka. Eta.
- Kérem, a hangjelzés után válaszoljon tisztán igennel az alábbi kérdésre: Ugye Ön a saját szabad elhatározásából hívta az emelt díjas telefonszámot, és a hívás valamennyi költségét szándékában áll kifizetni?
- Igen.
- Máris kapcsoljuk a kiválasztott médiumot, a kapcsolásig türelmét kérjük.

 ...

- Üdvözlöm Etelka a harmónia, a tisztesség, és a békés orvoslás szentélyében. Fery Wonder vagyok, tisztánérző, valamint atlantiszi fényjáró. Önnek szükségtelen bármit is mondania Etelka, valamennyi problémáját, kérdését, örömét és bánatát látom és érzem, ezen a tudatommal feszesen tartott dimenziókapun keresztül.
- Ööö...Inkább Eta.
- Bizonyára Ön is érzi a kettőnk közé kifeszült fényhúrt. Kérem nézzen mindkét szemével a jobb szemembe a képernyőn, hogy agyféltekés energiával stabilizáljam az elméjét, Etelka.
- Inkább Eta.
- Izolációs szekvenciával asszimilálom a pajzsmirigyét, mert rendellenességet érzek mögötte. Tegye csak kérem a bal tenyerét a hüvelykujjával felfelé oldalt a térdkalácsára. Ugye néha szokatlanul forrónak érzi a kávét, Etelka?
- Inkább Eta.
- Rendben. Vegyen egy mély levegőt orron át, és amikor megvillantom a szemem, mondja hangosan, hogy zsömle. Interferencia lesz a keresztszalagjainál, de nem porcos. Nem lesz gondja vele többet, Etelka, megígérem Önnek.
- ... Inkább...Eta...
- Meghiggadok egy pillanatra. Engedje meg kérem, hogy kommunikáljak a belső erőmagommal, Etelka. Ez kvantumtechnika, eltart pár percig, de ezt a léleksokkot, amit a kilégzésén hallok, nem tudom mással kezelni. Arra kérem addig, hogy hozzon egy régi párnát. Köszönöm. Tartsa kérem a vonalat.



- Itt vagyok, Etelka, köszönöm a türelmét. Megerősítést kaptam az erőmagomtól, hogy Ön egy fiatalkori aurakisiklástól érzi hidegebbnek a jobb mellét. Arra kérem, hogy a régi párnát szorítsa közvetlenül a mezítelen mellkasához, és amikor a körmömmel koppantok a szemfogamon, hirtelen dobja el a párnát, és kiáltsuk együtt, hogy NEM! Ezzel levesszük a mágiát, Etelka.
- Inkább Eta.
- Nagyszerű. Végezetül azzal szeretném megköszönni Önnek a kezelést, Etelka, hogy rituálisan egy ősi, úgynevezett damaszkuszi hordóba szellentek, amivel az ártó szellemeknek mutatom meg, hogy nem térhetnek vissza Önhöz, mert mától én, Fery Wonder vigyázok Önre, és valamennyi bárányomra, aki megtisztel a hívásával.





2013. augusztus 21., szerda

Káromkodások elemzése




A magyar nyelv egyik egyértelmű csodája. Az egy dolog, hogy hány külföldi van, aki hangzás alapján válik szerelmessé magyar káromkodásokba, vagy esik le az álla, ha elmondasz neki egy számodra közepesen hosszú gondolatmenetet, amiben szerepelnek csúnya szavak, ő meg bámul, hogy ennyi káromkodás összesen nincs az ő nyelvén - de belegondoltunk már, hogy a káromkodás valójában mennyi nehéz helyzetben segít ki bennünket? Pl. ha nem jut eszünkbe egy szó, vagy ha pici bosszúságra káromkodunk egy ízeset, és ettől valahogy úgy érezzük, kicsit rendbe jöttek volna a dolgok?

Mielőtt kitér mindenki a hitéből, ezt a témát is úgy kell kezdeni, hogy a/ nem általánosítunk, azaz nem mindenki káromkodik, hagyjuk meg a jól nevelt, és erre igényes emberek hitét. B/ káromkodni nagyobb részt helytelen dolog. Nyugalom. C/ a káromkodás csak a megfelelő helyen, időben, és környezetben elfogadható. Ahogy egy tribünön ülve is furcsán hatna úgy szólni a mellettünk ülőhöz, hogy "kielégítőnek találja-e a mérkőzés által nyújtott szórakozás minőségét, kedves barátom?", úgy egy ügyfelekkel elköltött éttermi vacsorán is bizarr (vagy kibaszott bátor) lenne odaszólni a főnökünknek, hogy "az enyém geci rágós, te mi a picsát is eszel?"

Plusz írtak/írnak erről ezren, ezerfélét (például itt). Azaz az ilyen témáktól elrettenő, ettől liftező mellkas-jelenséget produkáló, avagy kiskorú olvasók minden jóindulatom mellett legyenek kedvesek ide kattintani . Tőlük elnézést kérek, amiért ezzel az alávaló dologgal egyáltalán eszembe jut foglalkozni. Komolyan. De mit tegyünk, ez jutott ma eszembe. Meg amúgy sokat is káromkodom. Nemtom, mér.







(kattincsálel-kattincsálel-kattincsálel-kattincsálel-kattincsálel-kattincsálel-kattincsálel-kattincsálel-kattincsálel-kattincsálel-kattincsálel-kattincsálel-kattincsálel-kattincsálel-kattincsálel-kattincsálel-kattincsálel-kattincsálel-kattincsálel-kattincsálel)





Nem a faszt nem. A legtöbb (és a jó) esetben ártalmatlan környezetben engedi el magát az ember, ahol se tétje, se lényege a káromkodásnak. Kijön. És jól is esik. Ráadásul a magyar káromkodások hatalmas része annyira, de annyira szórakoztató tud lenni. Szinte mindenki találkozott már olyan arccal, aki az éjszakában, vagy egy szántóföld melletti krimóban, vagy valami teljesen túlvilági szituációban jött szembe, és úgy káromkodott, hogy vinnyogtál a röhögéstől. A szavakon. A hangsúlyon. Úgyhogy ne vegyük annyira komolyan. Mert nem kell.

De miért röhögünk ezen ennyit? A magam részéről azért, mert ennyire részletgazdag, színes, és ötletes szókapcsolatok, szóképek sehol máshol nincsenek. Kezdjük azzal, hogy a magyar nyelv káromkodásainak, ennek a kis nyelvi szubkultúrának a középpontjában a baszni szó áll (és ez önmagában elég sokat elárul, nem?). Univerzális kifejezés, ahogy a fent linkelt cikkben is áll, és ami nem lehetne sokoldalúbb, hiszen valamennyi nem elváló igekötővel értelmes, és egymástól eltérő jelentésű szavakat alkot (ugyebár be-, ki-, le-, fel-, meg-, el-, át-, rá-, ide-, oda-, szét-, össze-, vissza-). Vegyük észre az egyéb finomságokat is. Nyelvtanilag tökéletesen ellentétes jelentésű mondatok varázsütésre ugyanazt jelentik: A kurva élet bassza meg! - Ne bassza már meg a kurva élet! Van, hogy ellentétes a jelentésük, de nem egymás ellentétét jelentik, hanem tök mást: Baszdmeg! (1 millió jelentés) - Ne baszdmeg! (ne viccelj, nem mondod komolyan). A kedvenceim a nyelvtanilag teljesen értelmetlen, mégis csodálatosan undorító módon gömbölyű káromkodások: pl. a Kurva élet faszát! vagy a Faszom picsájába!, esetleg Te kurvageci.

Egészen kivételes helyet foglalnak el a kérdő mondatok ebben a mesevilágban. Fantasztikus lehetőségek, és cirkalmas, hosszú, bővített mondatok 100% káromkodás-tartalommal kezdődnek úgy, hogy: Miért nem...? Vagy hogy Mi a...? Sőt. Vedd a legegyszerűbb példát, és figyeld az ég-és-föld különbséget, meg a variációk tárházát.
Verzió A: Mi van? Verzió B: Mi a (fasz/picsa/geci/kurva anyád/szar) van? Nyelvtanilag elemeznéd nekem azt, hogy mi a kurva anyád van? Úgy értem, alany-állítmány-tárgy? :)))

A nyomatékosításra, mint szóbeli fordulatra amúgy is elképesztően alkalmas a randa szótár. Jössz? Hogyne. Jössz? Hogy a faszomba ne. Jó a film? Igen. Jó a film? Kibaszott jó. (jó, oké, itt meg aztán a végtelen: jó a fim? Beszarsz, annyira, lefosod a bokád, megőrülsz bazmeg, annyira, és a többi)

Jelzőként, hasonlatok érzékletessé tételére is szinte korlátlanul használjuk. Ráadásul itt is csuda értelmetlen, teljesen oda nem illő szavak gond nélkül hibátlanok, de sosem tudjuk meg, miért. Mert odáig rendben, hogy büdös volt, mint a szar. De hogy: figyelj, a kocsim úgy gyorsul, mint a faszom (?!?!). Egyáltalán mi az, hogy gecijó? Úgy értem, tudom, hogy mi az, de MI? :) A lófaszhagymáról meg a picsafüstről nem is beszélve. Meg az olyan diskurzusokról, hogy: Szeretsz? Kurvára!, vagy Szeretsz? Mint a picsa, vagy Szeretsz? A lófaszt szeretlek... Vagy a fokozás végtelensége, hogy mi a retkes, büdös, tetves, mocskos, véreres telibek#&@#>#... nem?

Szót kell ejteni arról a jelenségről, amikor egy másik ember édesanyjának prostituált múltjával foglalkozunk. Önálló szócikket, fejezetet, tanszéket igényel a téma.  Fel lehet szólítani nemi érintkezésre (sőt annak egyesével valamennyi al-, és válfajára egészen az elképzelhetetlenül sértő, fokozhatatlanul suttyó értelmetlen határtalanságokig, hogy pl. szopd le a kurva anyádat, ami tényleg az egyik végpontja a káromkodási 'kultúrának'). El lehet "oda" menni is, sőt oda szoktunk küldeni is valakit, de önmagában, minden további bővítés nélkül is tökéletesen alkalmas beszélgetés lezárására (kurva anyádat), nyitására, vagy egy egész nap, vagy akár egy ember maradéktalan jellemzésére: Milyen volt a manus? Hagyjuk. Kurva anyját.


Végezetül felhívnám arra a különlegességre a figyelmet, hogy a magyar nyelvben a szenvedő szerkezet egyrészt helytelen, másrészt szörnyű ostobán is hangzik (el lett vive...). Mi az üdítő kivétel? :) Hát nem?


Hát csak okosan a káromkodással. Álszenteskedni nem kell, ahogy tahónak lenni sem. Sőt, káromkodni nyilván tapló dolog akkor is, ha mindenki elköveti. Mondjuk csak ki. Viszont ha a humor, és a jó ízlés adja a kereteit, plusz megválasztjuk a helyét és idejét, valójában bele is fér. De csak így.


2013. augusztus 2., péntek

Szar napod van?



Az a pillanat, amikor bekanyarodsz a kocsiddal. Nagyon lassan halad, naná. Nincsenek illúzióid. Negyven perce állsz a dugóban, hogy utána tíz percig tartson egyáltalán bejutni a parkolóházba, és hálát rebegni, hogy maradt még hely. A pufi kabátot hülyeség volt nem levenni beszálláskor, mert egy egészen csinos kis gőzfürdőkben használatos forró légbuborék alakult ki a kabát, és az alatta lévő pulcsi alatt/között. A tarkódtól a lapockádig érezhetően nedves a bőr a hátadon. A zoknidat hagyjuk a csizmában, a fűtött kocsiban. A latyak rég leolvadt róla, ott tocsog. Mély levegőt veszel orron át. Hirtelen megcsikordul a fogad. Ott a helyed. Egyes, gázfröccs, egy mecsek-rallyn otthonosnak számító mozdulattal parkolsz, körülnézel közben. Nem kapkodsz, de elszántabb nem lehetne az autód mozgása. Kvázi üzened a világnak, hogyha előtted sietve beparkolna bárki az adott üres helyre, úgy akkor is torokra mennél kérdezés nélkül, ha egy gügyögő fehér fókabébi vezetné a kocsit. December 17-e van. 18 óra 50 perc. Az Aréna Plaza P2 szint M szektorában parkolsz. Zöld bazmeg, zöld.


Nagyjából az elmúlt 25 napod azzal telt (és a következő 3 azzal telik még), hogy rendezvényt építettél múzeumban, sportcsarnokban, filmstúdióban. Ácsorogtál geci hidegben fél éjszakákat, pakoltattál 80 kilós ládákat hajnal hatkor olyan srácokkal, akik ezer órája dolgoztak egyfolytában, és neked, és miattad, mert emberül szóltál hozzájuk, szó nélkül tolják, vonják, húzzák. Mindenki huszonsokadik óráját tapossa. Te 3-4 órákat alszol, építesz, bonyolítasz, bontasz. 1-1 nap szünetben ételt vásárolsz a hűtődbe, kezeled a hólyagokat a lábadon, megborotválkozol, alszol, szarsz egy tisztességeset otthon, az isten verje meg, aztán bonyolítasz, építesz, számlázod, számolod, nem tévedhetsz, jojózik a szemed. Nem hibázhatsz backstage-ben, nem hibázhatsz hóban. Nem hibázhatsz íróasztal mellett, nem lehetsz türelmetlen a csapatodhoz, paraszt az ügyfélhez, pontatlan a szállításkor, vagy bárhol. A helyszínen 40-140 ember folyamatosan jön és tőled kérdez, promt válaszokat vár, nem ér rá baszakodni, nem ér rá, hogy papírokat böngésszél, mondd meg fejből, hova kell akasztani a 200 méter függönyt, pontosan honnan indul a színpad, merről jön be a VIP, honnan lesz cserevécépapír és légfrissítő a mosdóba, hol sminkel az igazgatónő, van-e áram a fodrásznak, bepróbált-e a hang, itt van-e a második fellépő, a konyha megoldotta a desszertre hiányzó díszt? Ég a kültéri fény már? Ettek a hostessek?

Eléggé koncentrálsz. Egy folyosóra felállított konyhán egy műanyag, kék felfordított ládára textilt rak egy pincér, hogy le tudj ülni enni. A szakácsok úgy diktálnak beléd egy szelet húst valami körettel. Csapat az csapat. Ezek a srácok mondják mindig nem kevés éllel, hogy klimatizált irodában, hűtött italok és finom illatok között könnyű teljesíteni az 'öltönyösöknek'. Annyit nevetek velük ezeken, a dumájukon, a hozzáállásukon. A nyersességen túl kőkemény tanulságok. Azon meg nem nevetek. Ezek itt bemennek egymásért a szarba. Úgy értem, tényleg. Nem a tűzoltós értelemben, de a melósbecsület nevű dolog (halkan jegyzem meg) nagyon is él. Ezeken a helyeken, a teherautón, a rámpán, a raktárban, a konyhában nincs ám demokrácia. Itt túlélés van. Húznak, vagy más húz. Mennek, mint az eszement, előre. A rendezvény a világ egyik legmulatságosabb, legtanulságosabb, és legdurvább, de legfaszább környezete.



Ahogy felfelé mész a mozgólépcsőn, a maximális teljesítményre húzott agyad, és a végkimerülés határán vegetáló tested katatón automatizmussal gondolja végig, melyik 5 boltba fogsz bemenni. Mélyen lélegzel, csukod a szemed néhány másodpercre. Megpihensz a rendezvényes hinterlandban / backstage-ben / irodában  megtanult reset funkció segítségével, amikor pár pillanatra ki tudod kapcsolni magad az univerzumból, és venni 3 levegőt úgy, hogy kuss van fejben. Pontosan tudod, hogy amikor kinyitod a szemed, eléd tárul a fogyasztói társadalom legszánalmasabb, legborzasztóbb, és legmegrázóbb mixe, az év legelvetemültebb napjának legiszonyúbb idősávjában. Pont ott, ahol a legkevésbé szeretnél lenni. Lassan kinyílik a szemed. Gyerünk, basszátok meg.

Alapvető rendező elvként a Tescot és a Media Marktot messziről elkerülöd. Alighanem csonkolt emberi testek, velőtrázó sikoltozás és a vérfagyasztó valóság várna. Olyan komolyan veszed, hogy a fenti logókkal ellátott zacskókat cipelő házaspároktól is távol tartod magad, hiszen még habot vet a szájuk. Feléd rúghatnak bármikor, vagy egy még élő ponty eshet a cipődre. Megborzongsz. Gyúrósok, hangosak közelébe sem. Lófaszt. Kényelmes, de céltudatosan egyenes vonalú mozgásodat csak az töri meg, hogy folyamatosan figyeled őket. Gyötrelmes állapotban mindegyik. Egymással veszekednek, mert mégis  a kisebbet kellett volna anyádnak megvenni, meg elvitték az utolsó akciós lábast a kurvaannyukba, a dvd lejátszós sort meg nem lehetett kivárni, mostmiafaszlesszöcsém? A kanapéd csendjére gondolsz. Behúzod a nyakad. Innál egy valamit a valahol, aztán felhúzod a szemöldököd, ahogy odanézel, és azt látod, hogy gőzölgő testű emberek télikabátban könyöklik egymást szoftosan az egyik kávézó pultjánál. Neked itt ma végezned kell. Legközelebb december 24-én délelőtt tudnál eljönni, de ha aznap sem alhatod ki magad, akkor defibrillátor lesz a kariaji. 

Azzal az erőltetett nyájassággal kérdezed az eladótól, amit csak össze bírsz kaparni. Felkészülsz a fáradság-flegmaság-fasztérdekelség által megágyazott válaszra, de rendes a nő, nem kényszerít kiselőadásra. Becsomagoljam? Köszi. Nemtom, aha. Igen, az a szín jó lesz. Köszi. 

A játékboltban sokkos állapotú hisztérikus eladók kaparják a kirakat üvegét belülről, és kétségbeesve zokognak. A Rossmann-ban éppen készül felakasztani magát a hostess a promóciós pultra, mert a szexis illatú parfüm-mintákért szemi-kontakt tékvandó megy a nyugdíjas nénik között. Az ajándékcsomagos kislány némán, üveges szemmel téblábol, néha kezébe nyom a legközelebb állónak egy újfajta, citromos, azonnal felszívódó kézfertőtlenítő termékmintát. Tikkel a szeme. Érthető. A Tschibo boltban magánkívül, naplemente színű arccal üvölt egy kalácsképű, kopaszodó szőke pocak, hogy a fürdőköpenyből mérnincsen elles. Lassított felvételként nézem végig. Ahogy a nyála kifröccsen a farmeringjére. Ahogy a bicepsztetkós nője megfogja a vállát, és ilyen mééééély, laaaasssúúú hangon mondja neki, hogy haaggyad-a-faaszba-maccííí. Twilight zone. A menthetetlenek.

Kifordult szemű, hangosan vinnyogó zombi hordák mellett közlekedsz az utolsó bolt felé, amikor megtörténik. Ahogy kikerülöd az egyiket, fellök a másik. Kifordulsz vállból. A hülyegyerekkel nem az a gond, hogy negyven kiló, másfél fejjel kisebb, vagy hogy valamiért 21 egység rágógumi egyidejű alkalmazásától várja a lazaság-flash beütését, hanem az, hogy az 'ötletesen' ferdén feltett baseballsapkától az amúgy is lefelé irányuló, amolyan lógó pöcs típusú fejtartás miatt nem lát semmit az agyalap. Még idáig is adnád a sztorit, de a szája viszont nyílik. Ahogy emeli a sapka szélét, úgy mondja, hogy appicsábabazmegöregaku... és akkor rád néz. Valószínű az van az arcodra írva fentiek fényében, hogy ssssst. Ki se nyújtod a mutatóujjad, pedig elindult. Szükségtelen.


Már a Keletinél ülsz újra a dugóban, hálásan az ismerős illatért, a zenédért, a kis burkodért, a csomagtartóban az összes cuccért. Az jut eszedbe, hogy kész. Meg az, hogy jövőre ezt nem így csinálod. Meg az, hogy ezt majd egy jó nyári napon, amikor megrohadsz a melegtől, és azt hiszed, hogy szar napod van, felidézed.