2013. szeptember 22., vasárnap

Welcome to Disneyland




Mai 'Idegenszívű hazudozás a honfitársainkról' rovatunkban egy fiktív magyar családot mutatunk be egy érdekes helyzetben. Volna rá igény, hogy mögé tegyünk némi morális felhangot arról, hogy a viselkedéskultúrájuk mennyiben tükrözi a nagy magyar micsodát, de egyrészt ma annyira elvetemültek vagyunk, hogy erre szarunk, másrészt megelégedünk azzal, hogy szerintünk a nem fiktív olvasó majd felismeri az adott életképet a maga egyszerű szépségében, és értékeli azt szája íze szerint. Avagy nem. 

Teljesen fiktív főhősünk Gyula, 44 éves sikeres építőipari vállalkozó, aki családjával a napfényes Kalifornia minden bizonnyal egyik legvonzóbb turistahelyszínének, a kellőképpen csodálatos Disneylandnek mértani közepén áll a derékszögben is kellemet adó napsugarak fényében. A majdnem eredeti Ray-Ban kiadja az arcéleket, a stílusra kényes gazda ízlését dicsérve az ujjatlan felsőruházati divatcikk színéhez is passzol, mi több, a kistérségben igen népszerű felesége, Amanda felújított keblein feszülő ún. toppal is hangulatos harmóniát teremt. Elképzelt családunkban egy kábé tizenhárom éves fiú, és egy valamelyest idősebb leánygyermek nevelkedik a kölcsönös tisztelet, megbecsülés, és szeretet jegyében. Hölgyeken papucs és igény szerint bokalánc, urakon könnyű nájki. Tinédzseren lázadópirszing, anya dekoltázsán delfin, csípőjén rózsa. Apán övtáska, a családban egyedül a kisfiú nem szedi a szemöldökét.

- Apaa, felülhetünk a Némós tengeralattjáróra?
- Maraggyámos' magadnak egy kicsit Kevin, jó? Most jöttél le a tojsztoris lövöldözős faszomságról, most csihadol. Cuki, nem iszunk egy sört végre? Leszáll a tököm ebben a melegben.
- Dehogynem. Kicsim, hozol nekünk két olyan kék sört? Valami Miller asszem.
- De anyaa, én nem akarok.
- Indítózzál hirtelen, kislányom, te tanulsz angolul, gyakoroljad. Ezt még én is el tudnám mondani, tú bír, aszt' csá. Vidd az öcsédet is, vegyetek fagyit is magatoknak.



Alig néhány lépés távolságra jutnak az ennivaló kis csemeték, amikor Gyula háta mögül a semmiből előkerül a Park egyik fotósa, hogy feltegye aznap hétszáztizenhatodszor a "Can I take a photo of you two? (készíthetek Önökről egy képet?)" kérdést. - Vat iz? A faszomat akar ez? indítja a párbeszédet a családfő, amire a rémült és elvékonyodottan selypegő 'Honnan tudjam Maci?' segítség érkezik a mindig felkészült Amandától. Nem tudhatják, hogy a fotós olyan felkészítő tréningen vett részt, hogy ezt a mondatot akkor is el tudná mondani, ha közben egy grizzly tépné le a fejét egy hurrikánban, így a kérdés bizony elhangzik ismét. Hozzá kell tenni, azt viszont a fotós felejti el, hogy a képzés távolról sem maga az élet, ugyebár? Évekkel később is önkéntelenül tépi foggal a körömágyát, ha eszébe jut az a gigantikus lapátkéz, ami hirtelen nyújtott mutatóujjal az orrától kettő centire áll meg, miközben egy öblös hang valami lefolyóból ismerős szaggal együtt röffenti az arcüregébe egy túlvilágian ismeretlen nyelven lassan, tagoltan, hogy mííí-aaa-picsááát-akaaarsz-tőőőlüüünk-geccíííí? Thank you Sir, hebegi, de a 239. oldalon található 'Good bye smile' felettébb gyatrán sikerül.

- Mmmm, nagyon szexi, amikor ideges vagy, Macíí..
- Najóvan, Amanda, te viszont ne basszál itt a tér közepén léccives. Ott jönnek a kölykök.

Ruganyos léptekkel indul tovább a család ezen a világ legboldogabb helyén. Fröcskölős lecsúszós, villogós ide-oda dőlős, 'totál dili' lézerfényes és olyan hullámvasút után, amit 'el se hinne a suttyója otthon, mi anya?' befordítja őket a korgó gyomor az egyik elhanyagolhatóan kicsi, mintegy 900 főt befogadni képes
étterembe. A kis Kevin éppenséggel határtalanul boldog, amiért meglepetésére a "nagy" kólát egy 4 literes vödörben kapja meg, a nővérében azonban láthatóan zavart kelt a fitness salátára rálocsolt másfél deci juharszirup. Apamaci cseppet sem hagyja magát megkavarni, ugyanis ő már látott emberes adagot a Taplónál a grillen, meg a faternál is a hátsó kertben. Talán az ingyen szószok tömeges elmarkolása vonhatta el a figyelmét, vagy a nagyszerű utódok váratlan gyűjtőszenvedélye a Goofy-s kéztörlők iránt. Nem tudni, hol csúszott meg a rendelés, de tény a tény, hogy a 'giant' kérdésre szükségtelen volt bólogatni. A három félkilós húsdarab, négy-hat deci ketchup és megrázó mennyiségű hagyma mellett egyetlen burgerben megköveteli a figyelmet. Felhörren a lelátón edzett torok ismét:

- Figyeld má mit ad a néger! Szenkjú baszod, ti normálisak vagytok?
- Sss, apa, azt értik! Iszonyú ciki!!!
- Egyrészt nekem ne sissegjél, kislányom, mert betakarlak fonákkal, értem? Másrészt mit ért az amcsi gyerek? Hogy baszod? Hülye vagy te?
- Nem azt apa, hanem a másikat. Hogy fekete tudod.
- A négert? Honnan a kurva anyámból értené? Tud magyarul?!
- Neem, azt a szót megértik, ne mondd már ki többet.
- Jóvammá. Fizessünk. Itt van szauzend dollár, oké bráder?
- Excuse me Sir?
- Ja nem. Hundert.
- Hándred, apa.
- Kuss, intézkedem.
- Szerintem már tök jól mondod angolul Macíí.
- Neked is kuss, Amanda. Egyetek gyorsan, mert még 14 percig olcsóbb a kínai leves, és a Mai Tai koktél. Azonkívül zárásig már csak 7 óra 43 perc van, addig mindenre fel kell ülnünk, amire csak bírunk. Úgy egyél Kevin kisfiam, hogy egy óra múlva felmegyünk az Indiana Jones-os hullámvasút kaland-miafaszomra, és ha kihányod az ebédet, vacsoráig éhezel. Anita, te meg fejezd be a fintorgást. Elhozlak Amerikába a kibaszott világ legjobb helyére, és egész nap puffogsz. Nem adom vissza a mobilodat, mert azt a rómingot apád nem fizeti ki mégeccer, akkor eladlak olaszba táncolni. Egyetek. Siessünk. Még egy csomó helyen kell kurvajól éreznünk magunkat.







2013. szeptember 10., kedd

Az emberi jogok vége



Ezúttal előre ki merem jelenteni, hogy sem történelmileg, sem jogilag, sem politikailag nem leszek és nem is akarok korrekt lenni. Ki merem jelenteni, hogy most nemhogy vicces-jópofa nem leszek, hanem kivételesen faszán indulatból írok. Kiengedem ma, mert ez a blog végtére is azért indult, hogy kifújjam magam időnként. Egy mai cikk megnyomott bennem egy több, mint 10 éves gombot, úgyhogy előre is elnézést kérek, brutális leszek.

Alapvetően ugyebár liberális értékeket valló demokrata alaknak tartom magam, és bár úgy gondolom, hogy a nagyvárosi társadalomban nincsen ember, aki tényleg minden előítélettől mentes volna, szeretem azzal lőni magam, hogy nekem nincsenek előítéleteim. Sőt, szeretek törekedni rá, hogy ne legyenek.

Ugyanakkor van egy témakör, ami olyan mértéktelen indulatot vált ki belőlem minden esetben, hogy magam is meglepődöm. Erről szeretnék ma írni. Még elöljáróban hozzá kell tennem, hogy a sors egy olyan baráti társasággal áldott meg, amelyben rajtam kívül mintegy 10-12 ügyvéd van (hehh, az egyetemi évek), azaz elég sok 'szakvélemény' árnyalja az alábbi véleményemet, ami minden jogász, liberalizmus és szelídség ellenére sem volt képes megbocsátóbbá, vagy puhábbá válni az évek alatt. Amióta apa lettem, azóta meg csak keményedett...

Ez pedig az a terület, ahol szerintem a demokrácia csődöt mond (kövezzenek meg). És itt, ezen a ponton hívom fel újra a figyelmet arra, hogy a téma maximálisan szörnyű, és felkavaró lesz. Az a terület, ahol emberi élőlények azzal foglalkoznak, hogy gyerekeket rabolnak el. Azért rabolják el őket, mert a/ bekábítószerezve prostitúcióra kényszerítik őket, b/ rabszolgaként dolgoztatják őket, c/ szabályos vágóhídi körülmények között kivégzik, feldarabolják őket, majd a megfelelő szerveket eladják a feketepiacon, d/ mindenféle beteg, ocsmány állatok szexuális aberrációinak kielégítésére használják őket. Figyelem, a/ és d/ nem ugyanaz minden esetben.

Kérem szépen. Nekem ne jöjjön senki a nemzetközi joggal. Nekem ne jöjjön senki bürokráciával (!!!), elhúzódó perekkel, és főleg ne jöjjön nekem senki azzal, hogy ezeknek is vannak emberi jogaik. Szándékosan demagóg módon szeretném azt kérdezni, hogy a bangladesi árvaházakból frankó árfolyamon értékesített gyerekek emberi jogai hol vannak? Szeretném azt kérdezni, hogy abban a római (!!!) óvodában, ahonnan a tizenéve kipattant botrány szerint az egyik óvónő ebédszünetben a kicsiket a téren szemben lévő ház pincéjébe hordta megerőszakolni az úri közönségnek, ott hol voltak a gyerekek jogai? Szeretném kérdezni, hogy az évekig pincékbe zárt, kínzott, gyilkolt gyerekek jogai hol vannak? Szeretném kérdezni, hogy ha nemzetközi egyezmények vannak mindenre, akkor ebben miért nem tudnak felnőtt emberek (többségükben maguk is szülők) megállapodni, hogy na srácok, ez innentől NINCSEN?!

Ha minden az úgynevezett jogalkotáson és joggyakorlaton múlik, akkor nem lehet olyan nemzetközi törvényt, törvényeket alkotni, amely szerint a gyermekek elleni ilyen mértéktelenül durva és embertelen bűncselekmények egy teljesen más törvénykönyv szerinti elbírálás alá esnek? Értem én a korrupciót, a jog következetlenségét, értem azt, hogy a nemzetközi szabályozásokat nehéz harmonizálni, de olyat valamiért nem hallok, hogy az ENSZ elit kommandókat finanszírozna, amelyek válogatás nélkül fejbe lövik tettenérés esetén az ilyeneket. Guantanamóról hallok. De hogy hasonlóan embertelen körülmények között sínylődnének egy nemzetközi egyezmény alapján az ilyen emberi szörnyek, nem annyira hallok. (biztos van ázsiai ország, ahol fejbe lövik ezeket, meg olyan is, ahol megkínozzák, de egységes, a teljes civilizációra érvényes szabályozás nincs. Leszarom, miért nincs. Nincs) Nem annyira veszem észre, hogy mértéktelenül durva szankciókkal sújtanák ezt a fajta bűnözést. Nem annyira van tele a sajtó azzal, hogy kegyelmet kérne az amstetteni rém, mert a bűncselekményéért járó kasztrálás, a napi 16 óra kényszermunka, a nyilvános heti korbácsolás, vagy a többi, tetteivel harmonizáló büntetés sok volna a lelkének. Ülni egy légkondicionált börtönben akármeddig voltaképpen semmi ezeknek. Értem a bezártságot, biztos őrjítő. Értem a kilátástalanságot, nyilván nehéz. De nem hasonlítható ahhoz, ha ugyanilyen kilátástalan helyzetben hetente megerőszakol a fogva tartód, ha terhes leszel a hasadon ugrál, éheztet, megaláz, gyötör, és társai.

Még kevésbé hasonlítható azokhoz a szülőkhöz, akiknek azzal kell együtt élni, hogy a gyerekükből a piacon nem értékesíthető alkatrészeket egy garázsban találták meg. Vagy soha nem találtak semmit, a gyerek eltűnt örökre, és soha nem mondja senki még azt sem, hogy meghalt. Mert akkor legalább az van. Nem hasonlítható semmilyen, ma kiszabható büntetés azzal a torokszorító, velőtrázó kínnal, amit ezek a családok, és pláne azok a gyerekek (!!!) akár csak fél nap alatt, amíg még élnek, átélnek.

A demokrácia és az emberi jogok a normális emberek normális társadalmi helyzeteire vannak kitalálva. Parkolócédula, áfa, ingatlan, munka. Jössz-mész, teszed a dolgod, ismered a határokat. Nem szarsz az utcára, nem lopsz a boltból. Így is van jól. Legyen is így, nem is kérdés.

Én csak azt nem értem morális alapon, hogy akik ilyen elképzelhetetlenül szarnak az együttélés, és az emberi jogok minden részére, azoknak vice versa miért jár mégis mindez? Persze, ártatlanság vélelme, meg előbb bizonyítsák be, meg minden. De kérem. Akit pedofílián kapnak?! Ahol kerek perec bebizonyosodik? Legalább azokban az esetekben, legalább abban a kevésben, ahol minden kétséget kizáróan vallomás, és minden egyéb bizonyítja, hogy megtörtént a szörnyűség, ott miért nem lehet olyan büntetést kiszabni, aminek TÉNYLEG van elrettentő hatása? Úgy értem, a halálbüntetés nem az.

Erre találtam ki a Sziget-elméletet. Egy olyan helyet, ami mondjuk az Indiai-óceán egyik szigetén kerül berendezésre. Következő lakott terület 2000 km minden irányban. A szomszéd szigeten állomásozik egy ENSZ által finanszírozott hadihajó. A sziget egyirányú utca, akit itt letesznek, itt marad, itt fog meghalni.

Kaptok vetőmagot, haszonállatot, vizet. Felszerelést, kést, kötelet, mindent, ami kell. Az a szabály, hogy aki úszva 50 méternél messzebb megy a szigettől, éles lőszerrel golyót kap. Aki bármilyen vízi járművet épít, golyót kap. Aki a szigeten marad, nem kap golyót. Az a másik szabály, hogy nincs szabály és nincs törvény a szigeten. Itt lehet egymást megerőszakolni, pincébe zárni, megenni, feldarabolni. Lehet egymást terrorizálni, és amit akartok, gyerekek. Adjátok el egymást, szervezzetek bandát, szúrjátok ki egymás szemét, ami eszetekbe jut. És rettegjetek egymástól. Rettegjetek attól, hogy kiket hozunk még ide holnap, vagy azután, akik még nálatok is erősebbek, kegyetlenebbek, embertelenebbek. Rettegjetek egész további szarházi életetek minden egyes percében. Ha esetleg nem tetszik, van kötél és pálmafa - tök szabályos.

Az ide vonatkozó bíróság minden tagja cserélődjön évente. Essen át átvilágításon. Akit ezen a bíróságon korrupción kapnak, azonnal menjen a szigetre. Akit a hadihajón esetleg, azt dettó.

És a világ minden részén minden mocsok állat tudjon róla. Írja meg a sajtó, hogy létezik egy ilyen hely, ahonnan nincs visszaút. Létezzen egy hely, ahol a bejáratnál elfogynak az emberi jogok, mert te a tetteiddel bizonyítottad, hogy önként lemondasz róluk. Neked nem kellett az a rendszer, ezért a rendszer sem ad neked emberi jogokat. Legyen egy hely, ami annyira félelmetes, borzalmas, iszonyú, és elképzelhetetlen, mint a tetteitek, ami miatt ide kerültetek.

És a normális embernek nem kell félnie. Ő sosem kerül veszélybe, hogy ide kerül esetleg. Mert ahhoz gyerekeket kell bántani. Semmi más bűncselekményt nem sorolnék ide, pedig van még sok iszonyú dolog. De megelégednék azzal, hogy ha ezt az egyetlen dolgot, a gyermekeink védelmét egy olyan szisztéma látná el, ami képes arra, hogy hasonlóan fokozhatatlan és tartós fájdalmat okozzon az elkövetőknek, mint amit az áldozatoknak, és a hozzátartozóiknak kell elviselniük

Hiszem, hogy segítene. Hiszem, hogy lenne olyan bűnöző, akinek megállna a kés és a láncfűrész a mocskos kezében. És akkor máris előrébb lennénk. A gyerekeink szintúgy.