2013. november 30., szombat

Hungarikum





Olvasom ezt, hogy a szerencsétlen szódavíz, meg a Puskás Öcsi bácsi életműve is hungarikummá váltak. Meg a gyulai kolbász. A csabai már rég az. Ugye? Már röhögsz. De komolyan, ez a bizottság ezt így hogy? Bemennek hétfő reggel, főnök mondja figgyi geccí, közeleg a határidő, amikor le kell adnunk a tesóknak az idei jelölteket, úgyhogy egész retkes banda irány a nagy tárgyaló. Gitta, kérem hozza a Hungarikum Bizottság agyviharainak szokásos kellékeit; legyen ott szegedi őrölt paprika, a hortobágyi 9 lyukú makettje, egy németh lehel cd, a nagymagyarország stresszlabdám, valamint balfi víz, és dunakavics.

Hölgyeim, és uraim, üdvözlök mindenkit az éves rendes hungarikum agyviharon. Gitta, tegye meg kérem, hogy kiosztja ezt a speciális, magyar nemesítésű varázsgombát....

Utánaolvastam ennek az egész cunyónak kicsit. Eddig azt hittem, értem. Híres magyar találmányok, kaják, épületek, ez-az. Éppenséggel van is mit. Lenne is mit. De mivel  a Hungarikum téma pontosan az, amit a lehető legmagyarabb módon kell csinálni... Na, hát olyan is. Megint nem az eredeti ötlet az, amivel a baj van (tudom, ettől még idegenszívű és hazaáruló vagyok, de az meg ugyebár kiafaszt érdekel?), hanem hogy nagyjából olyan ez az egész, mint a néhai Zámbó Imre hangterjedelme. Elvben jó.

Mi a (nesze egy hungarikum) veretes lófasz az, hogy valakinek az életműve egy hungarikum? És ha az, akkor Kodály Zoltán életműve már sok-sok éve az? Meg mitől az? Hogy külföldön ismerték őt nagyon? És akkor a Gangnam csávó egy délkoreaikum? Vagy aki sokat tett a hazájáért? Mondjuk ezen már elvitatkoznék, úgy értem (és hangsúlyozom) nem Öcsi bával van a problem, de akkor Radnóti Miklós (szándékosan ő, a könyvégetős kurva anyátokat) legalább annyit tett. Jó sokan meg még annál is sokkal többet. Meg az egész 'elv' egy vicc.

A Nobel díjas magyar találmányok is mind hungarikumok, ha jól láttam. Mondjuk gyakorlatilag minden Nobel-díjast elüldöztünk, talán ha 1 közülük végezte itt azt a munkát, amiért a díjat kapta. Mi következik ebből? Hogy az igazi hungarikum a kivételes tehetségek rekordidő alatt történő elüldözése az országból, és amikor befutnak, akkor itthon velük vagy nélkülük melldöngetés. Esetleg egy héttel később ugyanezekre az emberekre fújolás, fröcsögés, zsidózás, kinek-kinek kedve és vérmérséklete szerint.

Én a magam szerény eszközeivel tennék néhány visszafogott javaslatot a T. Bizottságnak arra vonatkozóan, hogy mi minden alkalmas még Hungarikumnak. Magyarnak mind magyar, utánozhatatlan is szerintem, fontos öröksége a hazánknak, egyúttal örökké megőrizendő ajándék a világ többi, tudatlan lakója számára:

1. Dögöljön meg a szomszéd tehene! - büszkén hirdetjük, a világ pedig velünk kacag ezen az öröktől fogva csodálatos poénon. A bizottsági pecsét végre tisztázná mindenki számára, hogy ez kurvára nem poén. Nekünk sosem volt az.

2. Számlát veszek áfáért - amikor majd a Harvard Business School-on tanítják, megérti a világ a magyar fineszt.

3. A bontóból szerzett biztonsági öv végződés a pittyegés ellen - csodálattól hajbókoló konzervatív japán mérnökcsoportokra vágyik? Tegye hungarikummá a magyar találékonyságnak ezt az 500 forintos bizonyítékát.

4. Demszky melle - az úttesten a villamossínek melletti kőből készült félgömbök gyönyörű elnevezése állítson emléket a fantasztikus magyar nyelv taxis szubkultúrájának (további nyelvi hungarikumok a káromkodásos posztban...)

5. Balsors - van-e annál közösebb, egységesebb platformja a magyarságnak, mint hogy nekünk szar? A bezzeg ha máshol születünk, a másoknak de könnyű, a miért pont mi tudatállapot. Mondjuk ki végre nyíltan, vállaljuk fel...

6. A gyűlöletről meggyőzés képessége - vegyük észre, hogy gyakorlatilag bárkit rá tudunk venni 4-6 perc alatt, hogy egy számára idegen embert, rendszert, vagy akár egy épületet, esetleg közlekedési eszközt gyűlölni kezdjen velünk együtt. Ne hagyjuk, hogy ez a kivételes tulajdonságunk veszendőbe menjen. Ne hagyjuk védtelenül az utókort.

7. Csalni jassz dolog - kicsi gyerekkoruktól kezdve arra tanítjuk a magyar gyerekeket, hogy mindig, minden rendszert ki lehet és ki kell kerülni. Minden rendszer az ellenségünk, és ha bármikor, bármilyen szabályt át tudunk hágni lebukás nélkül, az dicséretes cselekmény.

8. Jó az úgy - a munkavégzés hungarikuma ez az egyedien tömör, mindent kifejező gondolatmenet, amellyel újra és újra ámulatba ejtjük egymást és a minket körülvevő, érthetetlen és felesleges minőséget követelő nagyvilágot.

9. Nehogy már - a vásárlói hozzáállásunk is egy unikum, amelyet tanítani kellene. Bármit megvenni minden hülye tud. Úgy megvenni bármit, hogy közben lenéző, megalázó, lekezelő, lekicsinylő módon bánunk benzinkutastól pincéren át fodrászig akárkivel, az kérem hungarikum. Különös tekintettel arra, hogy az igazi magyarok tudják ezt szavak nélkül is. Mozdulatok, tekintetek, ciccentés, szájhúzás - érthetetlen, hogy nem tanítjuk meg a világnak, mennyivel jobb érzés úgy költeni a pénzt, hogy közben alázunk is egyben. Zö hángérien tuinvan.

10. Valaki más, jó? - A leghungarikumabb hungarikum (van VIP Hungarikum?!) az az utánozhatatlan képessége a magyarnak, hogy bármilyen ügyben, bármilyen térben és időben, bármilyen 14 év feletti magyar ember ösztönösen helyesen tudja megmondani azt, hogy rajta KÍVÜL ki az, aki egy adott ügyben felelős, hibás, számon kérendő, vagy csak egyszerűen ki az a MÁS, akinek adott feladatot el kellene végezni. Vagy kellett volna. Kurva mindegy, csak VALAKI MÁS legyen, értem?!


A hungarikumok sora végtelen. Legyen hát kreatív a T. Bizottság, adjon méltó helyet a magyarok fantasztikus, embert emberrel szeretetben összekapcsoló, minket egy nagy közös családdá összegyúró inspiráló képességeinek és tulajdonságainak. Aztán valaki vigye hírét külföldön is, de úgy, ahogy szoktuk. Hangoskodjunk összevissza magyarul. 




2013. november 19., kedd

Dél-Kelet Ázsia - megfigyelések 1. rész



Őszintén? Nagyon kevés kivétellel minden útibeszámolót utálok. Nem tud szabadulni az ember az érzéstől, hogy jó-jó, de ez nem velem történik. Olyan majdnem jó érzés. Ami meg majdnem, az nem az. Így alakult, hogy én sem akarok naplószerű leírást adni arról, amerre jártam. Mert jeleztem ugyan, de nem mondtam, hogy elmegyek kicsit. Úgy fordult a dolog, hogy eljutottam Szingapúrba, és valamelyest Indonéziába, összesen 3,5 hétre. Igen változatos kaland lett, nehéz lenne töviről hegyére elmesélni. Dolgoztam rengeteget, amikor pedig pihentem, azt elképesztő helyeken tehettem. Gondolkodtam rajta sokat, hogy mennyit és hogyan írjak le belőle. Aztán a legegyszerűbbnek az tűnik, hogyha hosszúra nyújtott helyszínleírások helyett olyasmikről írok 1-1 történetet, ami jobban megragadta a figyelmem a többinél (ami alapban sem volt kevés, mert ez azért tényleg egy másik világ).

Az első ilyen valamiért Jakarta, nem is tudom. Első élményem a várossal nem kifejezetten pozitív. Az a fajta érzés, mint amikor mész körbe, és amit látsz, az olyan ti-vicceltek, vagy eszeden-vagy? típusú kérdéseket vet fel. Tízmillió körüli lakos, főváros, pénzügyi központ, meg amit akarsz. Vadonat luxustoronyház negyedek (értsd 15 db 30-40 emeletes apartman-együttes) ahol sorompó, medence, bolt.. De nem úgy, mint Szingapúrban, ahol a hasonló lakóházak azért kisebbek, tényleg csendes környéken vannak, és nyomor amúgy sincs, csak szépen elkülönítve, de az is más szinten. Jakartában a luxusplázától 15 méterre vannak a ponyvás, sátras, zsákos, sok gyerek szaladgálós nyomortanyák, ahol szójás rizst adnak 1 dollárért. A plázák, a kiépített negyedek viszont olyanok, hogy úgy elnézed. Méreteket, látványosan belerakott pénzt, az egészet. Úgy ámulod egy kicsit. Olyan pláza, aminek a parkolóháza 10 emelet. A 'bolt' meg akkora, hogy észrevétlenül tudsz benne 3 órát sétálni anélkül, hogy ugyanoda visszajutnál kétszer. 31 fok van. Minden légkondicionált. Az igazi ázsiai színes műanyag, fém, üveg, márvány és gránit keveréke, megfojt. Elnéztem azt a fiút két cigi között, akinek az volt a melója, hogy a pláza két szárnya közötti úttest zebráján állt egy síppal, és ha vásárló gyalogos jött arra, lesípolta az autósokat, akik megálltak, amíg. Elméláztam rajta, vajon hol születhetett ez a kábé 20 éves forma kölyök...


A második flash nem váratlan, igazából adja magát. Egy baromi kedves szingapúrban élő magyar sráctól kapott telefonszám másik végén egy taxis lakik Balin. Sms-ben beszélem meg vele, hogy várjon a reptéren. Mert ez így megy. Odajön, kis tábla (kikészülsz azonnal), vár a kis papucsban, és légkondicinált taxi, amiben a zsiráf lábaimat is ki tudom nyújtani. Visz, ahova akarod. Egész nap. Megmutat gyönyörű helyeket, aztán majd semmi gond miszter, szállás is lesz. Lett. Tökéletes, méghozzá. Tört, zseniálisan mutáns angol nyelven mondja. Sztorizik a szigetről, az emberekről, rengeteg templomról. Ha meg hátradőlsz, és alszol fél órát a taxiban útközben, akkor csendben van. Elszégyelled magad, annyi pénzért per nap. De hiába akarnád a dupláját adni. Nem értené meg. Próbálunk borravalót is adni.... Elmondanám, hogy 5, azaz öt amerikai dolláros tételen egy 45-50 körüli jámbor, békés balinéz ember elkezdte gyűrögetni a bankó szélét, hogy akkor ő köszöni. Hagyok egy kis időt erre, amíg megérkezik.


Szingapúrban a tömeg úgy étkezik, hogy az utcákon, plázákban, épület aljában, árkádok alatt vannak a food court-ok. A kajaszigetek, vagy kajálós részek, tökmindegy. Ugyanolyan, mint a Westend aljában. Külsőre. Meg az árak is egyeznek. Olyan 800-1500 ft körüli pénzért betegre. Minden másban annyira hasonlít a westendhez, mint a barátok közt Csifó Dorinája Cate Blanchett-hez. Vietnami, koreai, indiai, thai, indonéz, kínai, japán konyha a minimum, de kiegészül olyannal, hogy házitészta bár, meg dim-sum bár. Közepeset sem ettem sehol, kaja-extázis 25 napig. Külön posztért ordít amúgy...
Ezeken a helyeken olyan 150-800 fő méretű asztal-szék erdő van. Kis személyzet mindenre. Elviszik előled a tálcát, ha végeztél. Faxnizás nincs. Az egyik ilyen gigantikus food court-on volt egy néni, aki a tömegben tologatott egy kocsit. Vizet árult róla, adott szívószálat is. Be is vitte az asztalok közé, beintegették a drágámat. 70 fölöttinek saccoltam, persze bármennyi lehetett. De hogy nem volt fiatal, azt azért láttam. Olyan volt, mint a matrixban az egyik ilyen lassított jelenet. A néni alázattal tette a dolgát úgy, hogy nem vette észre senki. A saját testsúlyánál mindenképpen nagyobb súlyú kocsit tologatott, de nem gránitlapon, hanem deszkákon. Zötyögve. És én még békésebb arcú embert isten bizony nem tudom, hogy láttam-e. Megdöbbentő volt. Az jutott eszembe, hogy jártál-e háborúban, édes szívem, meg hogy milyen lenne, ha mesélhetnél nekem néhány órán keresztül, hogy én azt mennyire meghallgatnám... :)) De ez is nagyon sok volt, látni azt a végtelen türelmet, nyugalmat, és békét, amivel odafordult emberekhez, megérintette a vállukat, hogy idehoztam a vizet... Gyönyörű volt, és nem alázhattam meg azzal, hogy lefényképezem, ezért nem tudom megmutatni...


Végül megosztanám azt a vidám pillanatát az utazásnak, amikor átélhettem azt, amit amerikai filmekben már mind végignéztünk ezerszer, és már unjuk, de még elmosolyodunk rajta. Átélve nem unalmas... Egy gigantikus irodaház földszintjét kell elképzelni, ahol 16-18 lift furikázza az égbe azt a néhány száz vagy ezer embert, aki folyamatosan a földszinten hömpölyög össze-vissza. Liftajtó kinyílik, egy adag be, huss. Megvan a kép? Ahogy kellett, én is (szép ingben + 31 fok + légkondi) egy adag emberrel a liftbe be, hátam mögött ajtó be. Tudod, amikor veled szemben áll mindenki... Nos, Indonéziában a nők jellemző magassága 145-150 centiméter, a férfiaké 155-165 centiméter. Huszan voltunk a liftben. Csak én álltam szemben. 195 centi voltam, amikor utoljára mértek. Expressz lift volt, és csak 3 másik emeleten állt meg. Egy percnél szerintem nem tartott tovább az egész....