2013. december 23., hétfő

A szokásaim




A napunk döbbenetesen túlnyomó része mozdulatsorok, néhány másodpercig, vagy pillanatig tartó apró cselekvések ismétlődéses sorozatából áll. Na ezt baszod odamondtam. Eddig sem érzékelted, hogy normális lennék, de legkésőbb ezzel a mondattal világos, nem? Szóval miért is van az, hogy ugyanazt ismételjük egyfolytában? A fogkrémet a fogkefére, a pulcsiba melyik karral előbb, a kocsiba beszállás, a rágyújtás cigire, a hajbatúrás-tekerés-húzás-mittomén, a kezünk buzizása, a tollat nyomogatás, a kávé-cukor-tej arány és sorrend, minden. Ahogy ülsz. Ahogy a lábadat tartod. Oké, nyilván lesz közte bazi sok olyan, ami úgy kényelmes, vagy úgy van értelme, nem hülye lettem, de a többi? Ez valahogy biztonságot ad, vagy az elménk ezeket a megszokásokat automatizálta bizonyos helyzetekre? Túlregálom? Elképzelhető...

Akkor is bizarrnak tűnik a felfedezés, nem mintha nem tudtam volna róla ugyebár korábban is. Csak valahogy a rácsodálkozás elmaradt, hogy bmeg minden reggel kis túlzással pontosan ugyanazokra a parketta elemekre lépek rá. Ez normális így vajon?! Úgy értem, az ágytól a kávésbögréig, a mikróig, az első reggeli pisilésig. És úgy feltűnt, hogy bakker darabra ugyanabban a sorrendben csinálok mindent, ugyanannyi idő alatt, ugyanazokkal a mozdulatokkal, eszközökkel és sorrendben végzem el mindezt. A következő gondolatom meg az volt, hogy volt már itt olyan posztom, ami számomra konkrét megnyugtatásul szolgált, hogy nem vagyok egyedül bizonyos típusú tébolyokkal. Na ez is egy ilyen téma, gondoltam, felvetem, hogy ilyen másnak is van? Vagy ez kanapé, becsukott szem, milyen volt a mai napunk, Gábor, meg Rorschach?!

Fogalmam sincs. De amióta erre rámeredtem, azóta tudom, hogy a bal cipőmet veszem fel előbb, de általában előbb a jobbat veszem le. A kormányt háromféle mozdulat közül valamelyikkel fogom, a telefon csak a jobb nyakamhoz szorítva kényelmes, és a bal kezem van feljebb, amikor a hátamat törlöm és kétoldalt a törülközőt fogom. Inkább előbb, mint utóbb tudjam meg, ha ezzel foglalkozni kell. Érted.

Jobbkezes vagyok, de (vagy épp ezért?) a bal kezem mutatóujja van felül, amikor összekulcsolom a két kezem, és a bal csuklóm van felül, ha karba teszem a kezem. Az automatikus szokásokról sokat elárul egyébként, hogy ezt egyáltalán nem szükséges most utánam csinálnod, és mégis...5 másodperces időkorláton belül ugyanannyi ideig mosom a fogamat. Zenére zuhanyzom. A vajat lefelé vágom, nem a tetejét kapirgálom. A tányéron a hús van hozzám közelebb, nem a köret, akkor is, ha magamnak főzök, és nem étteremben rakják elém. A poharat mindig jobb kézzel emelem a számhoz. Csak két kézzel tudok úgy orrot fújni, hogy ne legyek könyékig taknyos. Vezetés közben is. Ahol nagyon hangosan hallgatom a zenét. És dobolok a kormányon. Dobverővel. Tizenkét éve. Ha egyedül vásárolok kaját, sokszor halkan énekelni szoktam közben. Oda kell figyelnem, hogy ne baszkuráljak folyton valamit, aminek képernyője van. A macskámhoz gügyögni szoktam, olykor a magam számára is riasztó tónusban. A tükröt ritkán használom 4 másodpercnél hosszabb ideig. Egy hajnyíróval borotválkozom. Mindig ugyanaz a márka a tusfürdőm, a fogkefém, a fogkrémem, a zsepim, a WC papírom. A jobb kezemen probléma nélkül vágom a körmöt ballal, a jobb lábamat viszont maximálisan képtelen vagyok bal kézzel megcsinálni. Ha a spicc nevű gyakorlatot végzem, azonnal begörcsöl a talpam. Ne aggódj, magamtól is érzem, hogy el kell magyarázni, vajon egy 195 centis, 37 éves férfi életében melyik is az a precízen leírható élethelyzet, amikor spiccelni kell. Szívesen mondanám, hogy néha összejövünk a trottyos seggűek klubjával és szexi bézs forrónadrágban meg szellőző mellszőrrel nyomunk egy dundibalettet hobbiból olykor, de valójában a gerinc/gyógytorna része a művelet.

Az ágy jobb oldalán alszom. A bal kezemmel nem tudok bánni a mosogatószivaccsal. Mindent amit keverni, pörgetni, csavarni vagy forgatni kell, automatikusan az óramutató járásával egyezően forgatok. A villanykörte és a csavar irányát 30 éve nem tudom megjegyezni, de a 16 évvel ezelőtti budapesti pizzafutárok akkori rendelési telefonszámai valamiért a mai napig a fejemben vannak. A hajamat mindig bal kézzel túrom és igazítom. A telefonba a mai napig eggyel magasabb hangon és eggyel hangosabban beszélek, mint normálisan, pedig a 'vonal' minősége sokat javult 1981 óta.

Mindig megörülök, ha levél van a ládámban, mert az a generáció vagyok, aki gyerekkorában csodálatos leveleket kapott postán. Pedig emlékeim szerint 1996 környékén kaptam utoljára jó, kézzel írt levelet, azóta csak számlák... És hülye módon a pillanat töredékéig még örülök...

Végezetül elmondanám, hogy járdákon, irodai folyosókon előszeretettel közlekedem az ideális íven, mert Forma 1 barom vagyok. Valljuk meg, jöjjön ki, ha már minden kijött.. :) 

Az a tintafolt pedig egy Pintér Attila szövetségi kapitányra hasonlító unikornist ábrázol, aki naplementekor éppen megszüli Yodát réges-rég egy távoli galaxisban...





2013. december 17., kedd

Nagy zene





Ez nem egy olyan poszt lesz, hogy mi ez a sok szar zene mostanában, bezzeg az én időmben tökösebb volt ez is. Túlságosan is könnyű lenne Justin Biebereket szembeállítani mondjuk a '70-es évek Aerosmith-jével, és kijelenteni, hogy nos tehát ez a metroszexuális fos ne neveztessék zenének a továbbiakban. Nem mintha nem lenne pontosan ugyanolyan könnyű a mostani Foo Fighters-t ráküldeni valami oldies takonyra, és kijelenteni, hogy háhhhááá, fejlődik a zene. Zsenialitás hála istennek akkor is volt, és most is akad. Zsír zene mindig is volt, és most is van.

Ja és persze arról sem kíván szólni ez a poszt, hogy a zene univerzális nyelv, és itt a szívemben dobban...Arról viszont baromira akar szólni, hogy van egy csomó legendás zene, amiről manapság egyre kevesebbet hallani értelemszerűen, hiszen több millió zenét írtak azóta, más a kor, a divat, az ízlés, az újdonság, az üzlet, mindent értek. Viszont nekem például annyira sokat adtak hozzá az életemhez (plusz feltételezhetően vagy épp tudottan még néhány tíz-, vagy százmillió embernek szintén), hogy lassan illetlennek tartom nem írni arról, hogy mik is voltak ezek a zenék, és miért jelentettek annyira sokat.

Általában hozzátettek valamit az egyetemes zenetörténethez, hogy nagy szavakat használjak. Mindig is lenyűgözőnek tartottam, ha egy zenész, vagy zenekar képes volt egy vagy több olyan (típusú, műfajú, hangzású, jellegű) zenét írni, ami valamilyen szempontból unikális, vagy azelőtt ismeretlen volt. És persze itt kell megjegyezni, hogy azért ebben a műfajban egy ma alkotó zenész ugyebár nehezebb helyzetben van, mint a 70-es évek elején működő arcoknak volt. Világrengető újdonságot csinálni egyre nehezebb, de még mindig van példa. A gangnam style nem az. Úgy értem, pl azok a DJ-k, akik hangszeres alapon korrekt módon zenét szereznek, és több órás szetteket is felépítenek úgy, hogy hangról hangra összerakott zeneművet kapunk, az valami hasonló ahhoz, amiről beszélek. El lehet persze vitatkozni azon, hogy a progresszív rock feltalálása nagyobb fegyvertény-e a Pink Floydtól, aki szintén komplex zeneműveket alkotott, olyannyira, hogy a Dark Side of the moon albumot sokáig koncerten is csak egészben játszották.. És az még nem a The Wall, ugye, bár jelentőségében érdekes módon a Dark side albumról olvastam többször, hogy az 'A' Pink Floyd tökéletes lemeze. Szerintem több van nekik, de tény, ami tény... Hozzáteszem azt is, hogy akkor nem voltak tisztában azzal, hogy milyen megdöbbentően nagy hatású valamit csinálnak éppen. Nem gondolom, hogy McCartney csodát akart írni, amikor lekottázta a Yesterday-t, vagy Elvis értette volna (vagy bárki), mit jelentett a Jailhouse Rock. Még az olyan sztorik ellenére sem hiszem ezt, mint amikor Michael Jackson 26 évesen kijelentette, hogy most akkor leül és megírja a világ legtöbbet eladott lemezét, aztán megírta a Thrillert (és télleg az lett persze). Legendának meg dumának viszont elsőosztályú, meg kell adni.

Kifejezetten meglepett és jólesett ma reggel a Tiloson azt a reggeli tracklist-et hallgatni, hogy Black Dog a Zeppelintől, a Foxy Lady Hendrixtől, az LA Woman a Doorstól. Nem is értettem, arra gondoltam, hogy tévedtem, ezek a nagy zenék még mennek. A következő gondolatom meg az volt, hogy mennek a lófaszt, a jelentőségükhöz képest ez nulla sajnos.

Pedig volna értelme néha meghallgatni a Romeo and Juliet-et a Dire Straits-től, vagy a Homeward Bound-ot Simon and Garfunkeltől, a Your Song-ot Elton John-tól, a Shine on you crazy diamond-ot a Pink Floydtól, vagy az I'm on fire-ot Bruce Springsteentől. Terápiásan meg is teszem sokszor. El lehet molyolni azon, hogy a hangulata, a dallama, vagy a hatása kinek-kinek üti meg az EQ-ját 1%-ban is, de például az intelligens szöveg, mint alkotóelem tényleg exponenciálisan csökken a zenében, ahogy haladunk előre az időben. És akkor Leonard Cohentől Bob Dylanig és Dawid Bowie-ig még ezret nem is említettem. És aki néha még ír, az már 20-30 éve ír. De a U2 se ír már, és Martin Gore is szegény azért ír már alig, mert egy kontinens valamennyi zenekara számára 40 évre elég csodát írt eddig.

És vajon tisztában vagyunk-e a jelentőségével annak, hogy a ma milliók által használt elektromos gitárhangzások és effektek néhány alapvető eleme Hendrix műve? Vagy hogy a Beatles a Please, please me-t egy világháborús német felvevő technikáját másoló brit cuccal vette fel, és többek között a 4 fickó ötletei és nyomása hatására alakult ki az, amit modern  stúdiótechnikának hívunk? Meg azt, hogy a '90-es évek könnyűzenéjének discopop hangzása nagyjából hangról hangra meghallgatható kábé 2 Stevie Wonder albumon a '70-es évekből, és bár itthon nem tudjuk annyira, őt saccra a 15 legnagyobb hatású zenei tanárok egyikének tartják számon? Hogy melyik volt az igazi zseni a Gun's'Roses-ban, hogy a korai Black Sabbath Ozzy-val miért számít korszakalkotónak, vagy hogy az ABBA igazi zsenialitása nem is a számokban, hanem azok hangszerelésben volt?

Prince aszongyák 31 hangszeren játszik, Sting pedig a Police megdöbbentő sikerét azzal koronázta, hogy lassan 30 éve felváltva ad ki lenyűgöző és/vagy tökéletes szólólemezeket. Az 1993-as Ten Summoners Tales album előtt a komplett zenei szaksajtó feküdt 2 évig. Nem azért, mert az akkor a világ legjobb dobosának tartott Vinnie Colaiuta dobolta fel a lemezt, hanem mert ritmikai értelemben (meg az össz hangzás, meg a zenészek képzettsége, ez-az) mattot és egy rendkívül elegáns tanítást adott a komplett könnyzenei piacnak. De ki gondolta volna a Wham idején, hogy George Michael képes lesz megírni a tökéletes Older lemezt? Tudatában vagyunk-e kellőképpen mondjuk annak, hogy a The Cure nevű zenekar egy olyan hangzásvilágot kreált Robert Smith hangjával a tetején, ami 30 éve másolhatatlan és utánozhatatlan? Vagy hogy a stadionos közönség-énekeltetés egy másik, azóta is utánozhatatlan angol botrányhős nyomán lett ennyire népszerű? Igen, Freddie Mercury-t se dolgozz fel, meg énekelj, mert ne. Az meg biztos egyszerű gimnáziumi évfolyam volt, ahol a Lennon nevű járt együtt a McCartney és a Clapton nevűvel..

Azt akarom csak mondani, hogy felsorolhatatlan, és csokorba gyűjthetetlen az összes név és összes zene. De ha már nekem van ez a blogom, akkor időnként elő fogok venni 1-1-et ezek közül, vagy többet, azt csinálok amit akarok :) És írok róluk, meg elhozom az unalomig hülyére hallgatott dalaikat, mert megérdemlik. Minden pátoszos szar nélkül, tényleg. Legközelebb majd jön az AC/DC, a Zeppelin, a Stones, Joplin, Ray Charles, a Genesis, John Lee Hooker és Ella Fitzgerald... :) mekkora kincs ez, miért nem beszélünk róla sokkal többet?


Jacksonra még egy szóra visszatérve (az megvan remélem, hogy nála több lemezt csak hárman adtak el ezen a bolygón eddig: Elvis, a Beatles, és Bing Crosby, de ő csak azért, mert 70 éve minden amerikai háztartásban megvásárolják a White Cristmas-t..), szóval visszatérve vajon mekkora királynak kell lenni ahhoz, de tényleg, hogy az alábbi refrénnel meghatározó világslágert tudj készíteni? A szám további érdekessége, hogy egyrészt legendás mivolta ellenére sincs benne közel sem a csávó 10 legjobb számában, másrészt mi az, hogy mindhárom versszak minden egyes sora azzal a nyögéssel kezdődik, hogy mmmmdah, és még ez is császárság, és nem vérciki?

Mert rossz vagyok, rossz vagyok
Gyerünk (?!?!)
(Rossz-rossz-tényleg, tényleg rossz)
Tudod, hogy rossz vagyok, rossz vagyok
Tudod
(Rossz-rossz-tényleg, tényleg rossz)
Gyerünk, tudod
(Rossz-rossz-tényleg, tényleg rossz)



http://www.youtube.com/watch?v=dsUXAEzaC3Q





2013. december 8., vasárnap

Egy pillanatra


Van egy ritmusa az életednek. Összetevők sokaságából áll, de adnak egy dinamikát az egésznek. Folyamatosan tudod és észben tartod a következő feladatodat. Mit egyet, egy tonnát. Különböző helyeken és módokon listáid vannak, amiket csoportosíthatnál is akár típus szerint, hogy otthoni meg ház körüli, vagy munka, vagy család, vagy egészség, vagy hivatalos ügyintézés. Ja igen, nem VAGY van közöttük, hanem ÉS... Tehetnéd és teszed is időrendbe, fontossági sorrendbe, van sos meg ráér-majd-egyszer jellegű. Vannak a tervezettek és vannak a váratlanok is. De mennyien, mi? Ha úgy vesszük (és hogy máshogy?!), a pihenésed is egy előre kalkulált tól-ig intervallum, általában némi intermezzoval. Ha lenne belőled még kettő, mindhárman késő délutánig tudnátok tolni a to-do-list pipálgatást. Amikor a megszokottnál valamilyen rejtélyes okból hamarabb végzel, vagy hirtelen nincs semmi tennivalód, ritkábban mosolyogsz, mint ahányszor végiggondolod gyorsan, mit felejtettél el. Ha semmit, akkor mit tudnál átcsoportosítani, hogy gyorsan akkor most elintézd, és később jó legyen. De nem úgy jó, hogy akkor a most helyett később pihensz, hanem hogy később akkor a rohanás, az úszás, és a szívás kicsit alább hagyjon. Valami isteni. Nem említve, hogy párhuzamosan általában van egy szakmád (vagy kettő), dolgozol egy helyen (vagy kettőn), mellette logisztikai menedzser vagy a vásárlástól az utak megszervezéséig, van egy pénzügyes-mérlegképes könyvelő - adószakértő végzettséged is (nem kívánt törlendő), hogy megértsd magad a bankban, a könyvelőnél, a tárgyaláson, az otthoni költségvetésben, és ezen felül a körülményeid szerint tovább a csillagos égig. Anyukasággal egy orvosi egyetemi végzettség jár, apukasághoz jobb, ha tartozik némi baumax-véna, mindkettejüktől egy átlagon felüli állóképesség (értsd: 1 maraton / nap), ezen kívül az alvás képességének teljes kiiktatása, plusz a szervezet átállítása pépesnyálas maradékokból történő létfenntartásra.

Namármost mindezek mellett terveid és álmaid vannak. Bajaid, lelked, nyűgöd, örömöd, szórakozásod. A fentiekből jó esetben valami boldogsághoz hasonlító érzésed, anyagi ellenszolgáltatásod, és biztos van valamennyi szabadidőd is. A kérdés az, hogy mikor volt utoljára őszintén az a pillanat, amikor abbahagytad, amit csináltál, és előre megfontolt szándékból csináltál valamit saját magadért. Csak egy kicsit. És ha csináltál, megálltál-e, kiléptél-e a gépiességből és tudtad-e tényleg élvezni azt az állapotot? Igen, tudom. Én se nagyon sokszor.

És olyan mikor volt utoljára, hogy hirtelen egy pillanatra minden, de minden bajodat el tudtad felejteni, és csak álltál, mint egy burokban, és csak úgy mindenmentesen jó volt?

Na ezt juttatta eszembe ez a kisfilm, nem éppen kíméletes formában, de épp ezért igen hatásosan. Mint amikor egy zsámoly párnázott felével úgy félfordulattal mellbe puffantanak. Ajánlom mindenkinek, vasárnap estére tökéletesen alkalmas. Vannak azok az elkapott témák, arcok, szemek, amikor lassan rákulcsolsz a karfára. Vannak azok a megoldások, és ötletek, amikre hónapokkal később is elindul mosolyra a szád széle, és megengeded magadnak újra azt a jó érzést, amit akkor éreztél, amikor először láttad. No, nekem ez egy ilyen kisfilm, és úgy gondoltam, hogy nem csak nekem. Hogy aztán legyen min gondolkodni, miközben készülsz a holnapra, a hétre, az ünnepekre, az év végére.

Legyen egy pillanatod.



http://www.youtube.com/watch?v=pMWU8dEKwXw