2013. december 17., kedd

Nagy zene





Ez nem egy olyan poszt lesz, hogy mi ez a sok szar zene mostanában, bezzeg az én időmben tökösebb volt ez is. Túlságosan is könnyű lenne Justin Biebereket szembeállítani mondjuk a '70-es évek Aerosmith-jével, és kijelenteni, hogy nos tehát ez a metroszexuális fos ne neveztessék zenének a továbbiakban. Nem mintha nem lenne pontosan ugyanolyan könnyű a mostani Foo Fighters-t ráküldeni valami oldies takonyra, és kijelenteni, hogy háhhhááá, fejlődik a zene. Zsenialitás hála istennek akkor is volt, és most is akad. Zsír zene mindig is volt, és most is van.

Ja és persze arról sem kíván szólni ez a poszt, hogy a zene univerzális nyelv, és itt a szívemben dobban...Arról viszont baromira akar szólni, hogy van egy csomó legendás zene, amiről manapság egyre kevesebbet hallani értelemszerűen, hiszen több millió zenét írtak azóta, más a kor, a divat, az ízlés, az újdonság, az üzlet, mindent értek. Viszont nekem például annyira sokat adtak hozzá az életemhez (plusz feltételezhetően vagy épp tudottan még néhány tíz-, vagy százmillió embernek szintén), hogy lassan illetlennek tartom nem írni arról, hogy mik is voltak ezek a zenék, és miért jelentettek annyira sokat.

Általában hozzátettek valamit az egyetemes zenetörténethez, hogy nagy szavakat használjak. Mindig is lenyűgözőnek tartottam, ha egy zenész, vagy zenekar képes volt egy vagy több olyan (típusú, műfajú, hangzású, jellegű) zenét írni, ami valamilyen szempontból unikális, vagy azelőtt ismeretlen volt. És persze itt kell megjegyezni, hogy azért ebben a műfajban egy ma alkotó zenész ugyebár nehezebb helyzetben van, mint a 70-es évek elején működő arcoknak volt. Világrengető újdonságot csinálni egyre nehezebb, de még mindig van példa. A gangnam style nem az. Úgy értem, pl azok a DJ-k, akik hangszeres alapon korrekt módon zenét szereznek, és több órás szetteket is felépítenek úgy, hogy hangról hangra összerakott zeneművet kapunk, az valami hasonló ahhoz, amiről beszélek. El lehet persze vitatkozni azon, hogy a progresszív rock feltalálása nagyobb fegyvertény-e a Pink Floydtól, aki szintén komplex zeneműveket alkotott, olyannyira, hogy a Dark Side of the moon albumot sokáig koncerten is csak egészben játszották.. És az még nem a The Wall, ugye, bár jelentőségében érdekes módon a Dark side albumról olvastam többször, hogy az 'A' Pink Floyd tökéletes lemeze. Szerintem több van nekik, de tény, ami tény... Hozzáteszem azt is, hogy akkor nem voltak tisztában azzal, hogy milyen megdöbbentően nagy hatású valamit csinálnak éppen. Nem gondolom, hogy McCartney csodát akart írni, amikor lekottázta a Yesterday-t, vagy Elvis értette volna (vagy bárki), mit jelentett a Jailhouse Rock. Még az olyan sztorik ellenére sem hiszem ezt, mint amikor Michael Jackson 26 évesen kijelentette, hogy most akkor leül és megírja a világ legtöbbet eladott lemezét, aztán megírta a Thrillert (és télleg az lett persze). Legendának meg dumának viszont elsőosztályú, meg kell adni.

Kifejezetten meglepett és jólesett ma reggel a Tiloson azt a reggeli tracklist-et hallgatni, hogy Black Dog a Zeppelintől, a Foxy Lady Hendrixtől, az LA Woman a Doorstól. Nem is értettem, arra gondoltam, hogy tévedtem, ezek a nagy zenék még mennek. A következő gondolatom meg az volt, hogy mennek a lófaszt, a jelentőségükhöz képest ez nulla sajnos.

Pedig volna értelme néha meghallgatni a Romeo and Juliet-et a Dire Straits-től, vagy a Homeward Bound-ot Simon and Garfunkeltől, a Your Song-ot Elton John-tól, a Shine on you crazy diamond-ot a Pink Floydtól, vagy az I'm on fire-ot Bruce Springsteentől. Terápiásan meg is teszem sokszor. El lehet molyolni azon, hogy a hangulata, a dallama, vagy a hatása kinek-kinek üti meg az EQ-ját 1%-ban is, de például az intelligens szöveg, mint alkotóelem tényleg exponenciálisan csökken a zenében, ahogy haladunk előre az időben. És akkor Leonard Cohentől Bob Dylanig és Dawid Bowie-ig még ezret nem is említettem. És aki néha még ír, az már 20-30 éve ír. De a U2 se ír már, és Martin Gore is szegény azért ír már alig, mert egy kontinens valamennyi zenekara számára 40 évre elég csodát írt eddig.

És vajon tisztában vagyunk-e a jelentőségével annak, hogy a ma milliók által használt elektromos gitárhangzások és effektek néhány alapvető eleme Hendrix műve? Vagy hogy a Beatles a Please, please me-t egy világháborús német felvevő technikáját másoló brit cuccal vette fel, és többek között a 4 fickó ötletei és nyomása hatására alakult ki az, amit modern  stúdiótechnikának hívunk? Meg azt, hogy a '90-es évek könnyűzenéjének discopop hangzása nagyjából hangról hangra meghallgatható kábé 2 Stevie Wonder albumon a '70-es évekből, és bár itthon nem tudjuk annyira, őt saccra a 15 legnagyobb hatású zenei tanárok egyikének tartják számon? Hogy melyik volt az igazi zseni a Gun's'Roses-ban, hogy a korai Black Sabbath Ozzy-val miért számít korszakalkotónak, vagy hogy az ABBA igazi zsenialitása nem is a számokban, hanem azok hangszerelésben volt?

Prince aszongyák 31 hangszeren játszik, Sting pedig a Police megdöbbentő sikerét azzal koronázta, hogy lassan 30 éve felváltva ad ki lenyűgöző és/vagy tökéletes szólólemezeket. Az 1993-as Ten Summoners Tales album előtt a komplett zenei szaksajtó feküdt 2 évig. Nem azért, mert az akkor a világ legjobb dobosának tartott Vinnie Colaiuta dobolta fel a lemezt, hanem mert ritmikai értelemben (meg az össz hangzás, meg a zenészek képzettsége, ez-az) mattot és egy rendkívül elegáns tanítást adott a komplett könnyzenei piacnak. De ki gondolta volna a Wham idején, hogy George Michael képes lesz megírni a tökéletes Older lemezt? Tudatában vagyunk-e kellőképpen mondjuk annak, hogy a The Cure nevű zenekar egy olyan hangzásvilágot kreált Robert Smith hangjával a tetején, ami 30 éve másolhatatlan és utánozhatatlan? Vagy hogy a stadionos közönség-énekeltetés egy másik, azóta is utánozhatatlan angol botrányhős nyomán lett ennyire népszerű? Igen, Freddie Mercury-t se dolgozz fel, meg énekelj, mert ne. Az meg biztos egyszerű gimnáziumi évfolyam volt, ahol a Lennon nevű járt együtt a McCartney és a Clapton nevűvel..

Azt akarom csak mondani, hogy felsorolhatatlan, és csokorba gyűjthetetlen az összes név és összes zene. De ha már nekem van ez a blogom, akkor időnként elő fogok venni 1-1-et ezek közül, vagy többet, azt csinálok amit akarok :) És írok róluk, meg elhozom az unalomig hülyére hallgatott dalaikat, mert megérdemlik. Minden pátoszos szar nélkül, tényleg. Legközelebb majd jön az AC/DC, a Zeppelin, a Stones, Joplin, Ray Charles, a Genesis, John Lee Hooker és Ella Fitzgerald... :) mekkora kincs ez, miért nem beszélünk róla sokkal többet?


Jacksonra még egy szóra visszatérve (az megvan remélem, hogy nála több lemezt csak hárman adtak el ezen a bolygón eddig: Elvis, a Beatles, és Bing Crosby, de ő csak azért, mert 70 éve minden amerikai háztartásban megvásárolják a White Cristmas-t..), szóval visszatérve vajon mekkora királynak kell lenni ahhoz, de tényleg, hogy az alábbi refrénnel meghatározó világslágert tudj készíteni? A szám további érdekessége, hogy egyrészt legendás mivolta ellenére sincs benne közel sem a csávó 10 legjobb számában, másrészt mi az, hogy mindhárom versszak minden egyes sora azzal a nyögéssel kezdődik, hogy mmmmdah, és még ez is császárság, és nem vérciki?

Mert rossz vagyok, rossz vagyok
Gyerünk (?!?!)
(Rossz-rossz-tényleg, tényleg rossz)
Tudod, hogy rossz vagyok, rossz vagyok
Tudod
(Rossz-rossz-tényleg, tényleg rossz)
Gyerünk, tudod
(Rossz-rossz-tényleg, tényleg rossz)



http://www.youtube.com/watch?v=dsUXAEzaC3Q





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése