2014. december 14., vasárnap

A férfiak lelki élete



Úgy döntöttem, hogy a magunk, és talán a szebbik nem okulására írok kicsit arról, hogy mi hogyan csináljuk ezt a lelki dolgot. El kell oszlatni néhány félreértést, és betekintést kell engedni ebbe az igen sajátos világba. Bő lére engedem, szándékosan, még az is lehet, hogy sorozat lesz :). Csakazértis. Hogy rácáfoljunk arra, hogy ezzel a címmel meg lehetne írni a világ egyik legrövidebb könyvét.. Bár a klasszikus mondás szerint egy férfival mindent lehet, ha a szex-kaja-nyugalom Bermuda-háromszögben tartod őt (és ebben sok-sok igazság van is), ennél azért kicsit cizelláltabb a helyzet. Mondjuk tényleg nem sokkal. Az egyik (hímnemű) barátom tavaly például napokra eltűnt, mailre nem felelt, aztán már a telefont se vette fel. Dolgoztunk is együtt egy ügyön, az jutott eszembe, hátha valamit elszartam, és mérges? Írtam egy rövid levelet, hogy hívj fel, mondd el, ha valami nem stimmel. Talán másnap felhívott. A fenti lelki problémák tisztázása az alábbi gyötrelmes és hosszadalmas módon zajlott:
- (én) Szia.
- Szevasz. Kerestél. Mi a kurva anyád van?
- Akkor semmi. Akkor minden rendben. Majd hívsz, ha ráérsz.
- Jó, mert most nem érek rá. Dögölj meg.
- Paraszt. 

Kölcsönös röhögés közben letettük. Ezt a részét például baromira bírom a férfi léleknek. A végtelen egyszerűség, és a problémák automatikus taszítása. Nem nagy dolgok, de éppen ezek létezése adja azt a fajta nyugalmat, amire a férfi önmagában nem is gondol, viszont ha elveszik tőle, akkor nagyon is feszül rajta. A legegyszerűbb példák. 3 férfi legnagyobb valószínűséggel harmadolni fog egy éttermi számlát. Semmiféle hiszti, vagy szorongás nem jelentkezik, ha egyik a másiknak elkéri a kocsiját, a pénztárcájában lévő pénz felét, vagy átmegy aludni. Vagy egy mozi, vagy hogy valaki átugrik valakihez 2 órára pofázni. Nincs előkészület, nincs forgatókönyv, 2 perc a megbeszélés. Nemleges válaszok esetén nincs megsértődés. Elindulni valahova rettenetesen könnyű dolog. A nadrág, ami rajtad van, szinte biztosan jó lesz. Tiszta vagy, meg ápolt, mert nem vagy paraszt nyilván. De nem tökörészel. Reggeli készülődés elnyújtva 12 perc. Mondom ezt úgy, hogy másfél órát elb@szni bármire nem feladat. De ettől még keresem az egyszerű megoldásokat, mert nem pakolok akadályokat a saját életemre és -be. Fiútársaságban például szinte soha nincsen ún. kínos csend. Hogy is lenne? Végre kicsit kuss van..

Hangsúlyozni kell, hogy a férfiak között is bőven van problémázós, meg olyan, akire a fentiek nem vonatkoznak. Meg általánosítani se lehet. És közel sem arról van szó, hogy a férfi ne lelkizne, ne törné a fejét ugyanúgy a magánéletén, a tettein, gondolatain, érzelmein, vagy ne akarna tisztán látni, vagy leszarná az egészet. Dehogy. Sőt megkockáztatom, sok esetben jelentősen többet pletykálnak/lelkiznek a férfiak, mint a nők. Témánként és társaságonként eltérő, de sokszor így van. Viszont ha két fiú beszélget, akkor merem állítani, hogy soha, semmilyen körülmények között nem fordul elő, hogy az egyik azt mérlegelné közben, hogy nagyobb-e a segge a másikénál, vagy a másik esetleg többet fogyott-e az utóbbi időben.  Jó-jó-jó. Nem veszem a nőket sem egy kalap alá, mert ismerek sok ellenpéldát is. De...:)

És biztosan nehéz sokszor elfogadni, hogy a férfinak tényleg van olyan, hogy nem gondol semmire, csak ül, néz, kikapcsol, nyugszik, és ez kell neki. Néha csak ülünk és nézünk. Sorry. Ki kell bekkelni. Azt is biztos közel lehetetlen lehet megérteni, miért képes két férfi egy közepes futballmeccset és a Rambo 3-t folyamatosan kapcsolgatva egyszerre nézni úgy, hogy közben arról (is) beszélgetnek, hogy milyet szartak legutóbb. Megjegyzem, pont ugyanolyan nehéz, mint azt felfogni, hogy hogyan képes két csinos nő azon dühöngeni harminc percen keresztül egy egyébként szerintük is jó esküvőn, hogy egy mindkettőjüknél látványosan kövérebb és rondább nő miért vett fel spagettipántos felsőt és kivágott szoknyát? Én azt mondom, fogadjuk el, hogy ez a két jelenség azonos kategória. Akkor is, ha maximálisan egyetértek az egyik barátom feleségével, aki a minap egy buli végén búcsúzáskor tudta (mosolyogva) tökéletesen összegezni a férfiakat: - Komolyan hihetetlen, hogy 3 órája beszélgettek, de azt nem beszéltétek meg, hogy egyikőtök elutazik egy hét múlva. Semmi értelmes dologról nem tudtok beszélgetni. :)

A többi közhely. A segg/pöcsvakarás meg tényleg fontos momentum reggel, az ágyam és a vécé között. Ha éhes vagyok, fontosabb lesz az első falat, mint bármi, amit bárki mond éppen. Nem bántásiból. Viszont ha azt mondom semmi baj, akkor részemről tényleg semmi baj. Kettő perc alatt pedig nem azért alszom el, mert meg akarlak bántani, hanem mert elalszom a f@szba...

Egyébként pedig nyugalom. Nyugalom, rendben?



Búcsúzóul az alábbi két beszélgetés pedig álljon példaként a férfiak lelki életéről. Első egy buliból hazafelé menet, két barátom között. Második önmagáért beszél, azt gondolom. Písz :) 

1.
- Csuklom.
- Hagyd a faszba.


2.





2014. november 27., csütörtök

A beutalós üdülők (featuring SZOT) páratlan világa



Arra az egyáltalán nem várt, fikciószerű esetre, ha véletlenül a jövőnkben újra felmerülne ez a tömegüdültetési-, és létforma (de tényleg minden áthallás nélkül, hagyjál már békében), szóval arra az esetre röviden felidézném emlékeimet, milyen is volt ezeknek a gazdagon kimunkált, úgynevezett családi szabadidős belföldi turizmus célcsoportot célzó nyaralóhelyeknek (avagy resortoknak, nem röhögsz) a világa.

Már az előkészület is a zavartalan béke, az állandóság,és megbízhatóság szentháromság jegyében zajlott, mely szerint valamennyiünk szülei kéz-, pult-, fű alatt csencseltek beutalókkal kollégákkal, barátokkal. Még éppen szabályos testcselek, könyörgés, izgulás, levelek, hogy aztán jó esetben kitárja kapuit valamelyik kis ungarise szantropé. Már a recepción feltűnik, hogy a portás a nemzetközi szakmai sztenderdek szerint is gyakorta használatos: - Következő?!  kezdetű üdvözlést alkalmazza, majd a szobánk kialakítása.. Egyik ámulat a másik után. A társalgóban mondjuk zsír új a Réka bútorcsalád, a bárban viszont egy olyan hegyes bajuszú csávó méri a meggy márkát, hogy nem mersz ránézni. A pingpongasztal nettó foglalt két hétig, egyedül úgy lehet bekerülni, ha kábé egy napig forgózol. Van, hogy tenyérrel, aztán amikor már csak öten maradunk, már mindenkinek jut ütő. Két csont után ér lecsapni. Street rules. MÁV üdülő abszolút bajnok vagyok, érted. Mindenki nyugodjon meg. Ja, a családban soha egy vasutas sem volt a tudomásom szerint. Sajnálom apa, most lebuktatok. Nem tudtam többé magamban tartani.

Rohadás nagy kocka házak mindenhol linóleummal borítva. Alumínium kilincsek a mázas festékkel lekent fehér vagy színes ajtókon. A klasszik okkersárga bútorzat, füredi és siófoki tóparti festőóriások válogatott remekei a falakon, sárgára fóliázott üvegfelületek, fröccsöntött műanyag kiegészítők a hibbant karnistól a művirágig. Egy jóindulatú színtévesztő transzvesztita színkombinációi ágynemű/fal, bútor/szőnyeg viszonylatban, ami amúgy cseppet sem bántó, mintha folyamatosan emlékeztetni akarna, hogy nem otthon vagy. Nálam a csúcs a folyosókra, fal mellé kirakott dekorációs célú kisasztalokra kihelyezett, amolyan krepp-papírra ragasztott csipkeminta volt, általában rombusz formában, és azon a barna mintás kis fehér váza  - üresen...

Az ebédlőben egy órás turnusokban van a zaba, nem ám beszélgetnek ott hátul a Szalayék, lesz szíves a gyerekével sietni, kérem, Önök miért késtek? Már ne haragudjon, de majd maguk miatt vár a következő turnus?! Hogyhogy még egy húst pluszban? Elszámolásiban vagyok, kérem. Az Jaffa. Nem, Jaffa. Ivólé az uzsonnához lesz. Nem lehet venni kérem, na megtenné, hogy nem tart fel? Önöknek bukta vagy piskótatekercs? Hideg kérem. Vagy-vagy.


A tévészoba egy megvalósult mennyország. Ülsz a tesóddal, kimeredt szemmel bámulod az esti mesét, próbálsz iszonyatosan koncentrálni a recsegő hangra, és a megvillanó képernyőre. Mackónadrágos, bajszos és atlétatrikós arcok sörrel, tétova nagyszülők, és egy tonna gyerek. A szülők alig várják, hogy köpjön a tévémaci, és felharsanjon a sipirc, de mi már nagyobbak vagyunk, mi még az esti bud spencer filmen is fent maradhatunk. Ha hallanál bármiből is bármit.
Egyszerre beszél mindegyik, a gyereket küldi, sörét kéri, nagymamát ülteti, viszi, húzza, teszi, krákognak, mutogatnak, te meg arra gondolsz, hogy legyen már holnap reggel, amikor ez a sok idióta mind a löncshúst passzírozza bele a szétvágott kiflibe iskolatejjel, te meg kussban nézheted a magilla gorillát végre.


A piros műbőr sarokgarnikkal formabontó ötletességgel berendezett Klubhelyiségből meg kihallatszik, ahogy a lemezlovas felteszi Billy Idolt, és belenyomja a mikrofonba, hogy: Innö minnájt áöá sivammó - mómó. Akkor már inkább a lepattogzott padkék festék lepöckölése a rozsdás nyugágyról a parton. Ott legalább a régi játszótér macskamászókáján, vagy mókuskerekén el lehet ülni, meg homokot szórni a csúszdára. Az is valami.


2014. november 19., szerda

Tízmillió gasztroblogger országa




 
Kétségtelenül csodálatos, hogy Budapest, de Magyarország több része is éppen hatalmas változáson megy keresztül, ami az étkezési szokásainkat érinti. Nem lehet elég hálásnak lenni azért, hogy a főzelékfalós és hawaii csirkés rizibizis világ, meg a nyomoronc rántott karfiolok meg vagdaltak mellé megnyitott vagy 200 pazar hely, legyen az leveses, vagy hamburgeres, vagy egészen komoly új étterem zseniális konyhával. Csodálatos, hogy a &#@rnetti és a Norbi uralta buszmegállós kaucsuk fos helyett ma már lehet patent reggelit enni több helyen. Igenis isteninek tartom, hogy egyre több étteremben értik meg, ha azt mondom tagliatelle, és amit rátesznek, az egyre kevesebb helyen ilyen előregyártott bolti izé.

Logikus és szükséges, hogy ugyanez a lendület a neten is látszik. Tippek és figurák, receptek és kritikák, útmutatók és kommentelős/pontozós oldalak mindenütt. Igazából hasznos dolog ez, hiszen szívesen támaszkodunk más tapasztalataira, ha új helyet akarunk kipróbálni. És egy recept is jól jön, ha épp a konyhában állok és meg vagyok fogva. Eddig nem nagyon írtam se kajáról, se vendéglátásról. Pedig azt a főiskolát végeztem, és hellyel-közzel 18 éve ebben a szakmában dolgozom. Talán felesleges hencegésnek éreztem erről okoskodni. Meg annyi, de annyi poszt, blog, és minden más szól erről. Nagyon jók is vannak. És talán épp ezért érzem azt, hogy ideje megszólalni. Ugyanis hiába a zseniális gasztroforradalom és annak minden boldogságos következménye, ez egy szomorú poszt.

Egyrészt mert a magyar ember megint nem képes az ilyen változásnak örülni. A másik sikerének ugyebár soha sem. Ennyi lehúzós, fikázós odamondogatást, mint amit gasztro témában látni, nem is tudom, hogy milyen más felkapott témában látok. Talán a média és a divat ilyen még. Ezekhez mindenki ért ugye. Ordenáré módon leugat mindenki mindenkit, beszólogatunk, nagy hangon kritizálunk, amit és akit csak érünk. Ezzel pedig az a gond, hogy itt sokszor családok, baráti társaságok, bátor kis vállalkozások eszement kemény munkájába kötünk bele, vagy akár tesszük azt teljesen tönkre. Ami ha tényleg rossz, megérdemli a kritikát, sőt odáig megyek, hogy ami rossz, az zárjon be forgalom hiányában. De nagyon sokszor nem az. Csak türelmetlenek vagyunk, meg felvágós okosfiúk. Ma már mindenki Gordon Ramsey lett, és nyomatja a kőkemény "véleményt". És nem az a baj, hogy közben egy hagymát nem tudnak rendesen felszeletelni. Legkevésbé sem. Nem csak szakember lehet étel-, és étteremkritikus, sőt. De legalább tisztességesen meg tudnának ENNI egy ételt. Az azért elvárható lenne, nem? De felvágni se tudja a steaket rendesen a gyerek, viszont ciccegni azt tud. Úgy értem, aki a quesadillas-t kiejteni sem tudja, az tegye már meg, hogy nem posztolgat bőszen "szakvéleményt" egy mexikói étteremről. Aki meg tavaly nyárig nem evett bonyolultabb desszertet a vattacukornál, az lehetőleg ne oktassa már ki a pincért a haverok előtt valamelyik felkapott hely teraszán créme brulée-ből. A borról és az italokról nem is beszélve, az a halálom. Pár éve még papírfilteres irodai löttyentős Douwe Egberts Omnián volt az egész ország, ma meg már a kapszulás is kellemetlen, mert a menők már maguk is baristák. Az eszem áll meg. Meg azok, akik nemrég nem értették, hogy a szénsavas ásványvizet miért nem szódának mondjuk, ma már az ásványvíz sommelier-vel akarnak beszélni. A legborzalmasabb pedig az a típus, aki másfél órán keresztül gargalizál a különféle borokkal, mert ő megmondja neked a napsütéses órák számát szőlőtőkékre lebontva nyelvcsettintés-hangerő alapján, aztán meg a halkéssel keni a padlizsánkrémet arra a házi kenyérre, amit cibattának ejt, plusz nem tud megkülönböztetni egy spárgát egy pontytól.

Ez a gasztroforradalom nem szól másról, mint hogy a szakma egy része rájött, hogy levevős árak, puccos díszletek és 3 soros ételnevek helyett egyszerűbbet, minőségibb alapanyagból színvonalasabbat, tematikusabbat kell adnia neked, és nem mellesleg tisztelnie kell téged. A szakma mellett ráadásul elég sok olyan ember nyitott vendéglátó helyeket, aki nem is vendéglátós, viszont volt tehetsége összerakni egy olyan helyet, ahova ő maga szívesen járna.. És összekoccanna a térded, ha tudnád, mi meló van abban a levesben, amit eléd tesznek. De a vicc az, hogy senki nem vár tőled tiszteletet. Nem ezért mész be, és ezt ők sokkal-sokkal jobban tudják, mint azt te róluk gondolnád. Csak azt szeretnék, ha őszinte lennél, ha nyugalomban jól éreznéd magad. Csak egyél egy jót. Sőt. Gyűjts egy úgynevezett élményt. Zenével, asztaltársasággal, finom illatokkal, jó ízekkel, hozzád hasonlóan jóra vágyó normális asztalszomszédokkal. És mondd meg a kőkemény véleményedet. Írd meg, hiszen akármilyen fura, a frankó vendéglátós hisz a kemény kritikában. Mert hisz magában, hiszi a minőségét, hiszi az elhivatottságának az eredményét, és hiszi, hogy a szigorú követelményeinek ott lesz az eredménye a tányérodon, és a fejedben, amikor elmész. És az ilyeneknek a kritika még több vendéget jelent ám. Mert a jót kipróbálják mások is.

A kritika viszont nem az, amikor felhajtott gallérral megalázol egy pincért, mert megteheted. A kritika nem az, amikor megeszed a 8 rongyos steak-et, majd a 10% maradékot visszaküldöd, hogy ehetetlen ez a hús, és a kritika egyáltalán nem az, amikor egy kihívatott étteremfőnök szituációval akarsz a csajodnak imponálni. Értem én, hogy egy étterem nem a Zeneakadémia, értem én, hogy a fejével mutogatós, meg csettingetős gyerek ahhoz vagyon hozzászokva, hogy neki fizető vendégként nem kell viselkedni, neki nem szólhat vissza senki, ő a király.

Hozzá kell szokni, hogy nem. A gasztroforradalom következő lépése az lesz (és a jó isten adjon erőt minden tisztességes étteremnek ehhez!), hogy a tulaj extrém esetben végtelenül tisztelettudó és kulturált diplomata módon meg fogja kérni az ilyen embert, hogy távozzon. Valójában már most is ez zajlik ám. Nyugat-Európától Amerikán át a Távol-Keletig a penge helyeken, a magukra, imidzsükre, közönségükre érzékeny helyeken nem engedik ezt a kigombolt övvel hangoskodást. És eleinte biztos ők is tartottak attól, hogy a fontos vendég zokon veszi, ha felállítják. Fordítva sült el a puska. Akik magukat komolyan veszik, és a kialakult törzsközönségüket szintén, azok nem engedik meg, hogy rajtuk vezesse le a vendég a frusztrációját, meg a komplexusait. Nem rosszindulatból, hanem egyfelől nem erre való egy étterem, másrészt üzleti szempontból pláne nem. Ugyanis kisebb veszteséget jelent a lehetetlen vendéget (meg a hozzá hasonló haverjait) elveszíteni, mint a teljes törzsközönséget. Akik nem véletlenül kedvelték meg a helyet olyannak, amilyen. Már elnézést az egyenes szóért. Az éttermi kultúra társasjáték, és nem a kinyalatom a seggem néhány rugóért nevű játék, hanem az éveken, évtizedeken át járok ugyanoda, mert mindketten sokat jelentünk a másiknak játék. A kölcsönös megbecsülés, az egymásra emlékezés, a kötelességen túli figyelem, és barátságosság, a szakmai alázat és emberi értékek, a folyamatosan vállalható és kiszámítható magas minőség, a gesztusok, a nagyon fontos apróságok, a stabil csapat. Ezek határoznak meg egy éttermet és a közönségét. Ez az igazi ereje ennek a gasztro-megújulásnak. Hogy egyre többen vannak, akik értékelik, keresik, szeretik az ilyen éttermeket, és akik kötődnek ezekhez. Legyenek minél többen. Én felemelem a hangom azért, hogy lassan változzon meg a minden étterem tolvaj és/vagy tróger szemlélet, és szorgalmazom, hogy tiszteljük azokat az éttermeseket, akik azt megérdemlik. Ők is egyre többen vannak, és minél többen lesznek, a becstelen lehúzós helyek annál gyorsabban mennek tönkre. És ha valaki heti 6-7 napon át hajnali kettőig húzza becsülettel, és odateszi magát, és minőséget produkál, az igenis kapja meg azt a fejbiccentést, ami kijár neki. Amikor vadul pontozgatunk és kommentelgetünk a neten, gondoljunk erre is. És persze pontosan ugyanennyire felemelem a hangom a vendégért. Aki valójában a kulcsa ennek az egész átalakulásnak, aki kipróbálja és értékeli az újat. Aki életmódot vált(ott), és ezután többet jár el otthonról étkezni. Aki lehetővé teszi helyeknek, sőt egész környékeknek, hogy megújuljanak, mert fogyaszt. És aki elvárja tőlünk teljes joggal, hogy megőrizzük neki a kedvenc helyeit olyannak, amilyennek azokat megszerette. Nem fog csalódni.






2014. november 16., vasárnap

The Heat is on





Miami. Will Smith, Don Johnson, kabriók, pálmafák, Tony Montana, Leonardo di Caprio versus Tom Hanks. Miami. Karvastag láncok, ostobán ugrálós elejű kocsik, sakira-rángásos mindenszínű haspólósok, pisztolykodós jelenetek, hosszú szivarok. Miami. Amíg tévéből nézed. Élőben gondolom mindenkinek más és más. Nekem ilyen volt:
Állok az érkezési oldal fotocelláján kívül. Elég könnyű hozni a frissen érkezettek fáradt-megkönnyebbült mosolyát. De kit érdekel a fáradtság egy olyan kezet szorongatva, amelynek tulajdonosa az egyenruhás tisztnek még az életemben-ilyen-jó-gyerek-nem-voltam hangján rebegte, hogy thank you, azóta viszont felszakadhatott valami, mert az "itt vagyok Miamiban", és a "úristen, az Amerikai Egyesült Államokban vagyunk" minden szókincse. Ránézésre neki megtenné egy sátor a reptéri buszok közötti zöld sáv két pálmája között is. Rendes kölyök az.

Mégis kell a család régóta kijáró ölelése, a gyerek a gyerek nyakában, hogy merjem érezni a tizenórányi repterek és repülőutak súlyát a lábamban. Lelassuló filmkockák adják a hátteret azokhoz a pillanatokhoz, amikor már egy autópályán gurulva konstatálom, hogy végre itt vagyunk. És amikor azt hiszem, hogy az ámulat elkezdődött, jókorát tévedek.

Miami nyilván az a fajta sokarcú város, amelyik pontosan úgy reagál rád, ahogy megszólítod. Befoghatatlan méretű területen annyira amerikai, amennyire csak lehet. Ha a nyugalmat, a rendezettséged keresed, megtalálod. Ha eszetlen partykra vágysz, nem kell sokat keresni. Ha zsizsgést, ha arcoskodást, ha luxust, vagy ha lepukkant balhés környéket keresel, megkapod. Jól bírja, ha finnyogni akarsz a forgalom őrületén, vagy a 17 fokra agyalágyultan hűtött üzletein. Bízvást el lehet európaiaskodni a mi szemünknek kurta történelmén, vagy a fogyasztásra felépült létformáján. És lehet állni lenyűgözve a kurta történelme alatt látható eredményeken, meg nagy svunggal beledőlni és két pofára élvezni a fogyasztásra felépült létformáját. A város nem dilemmázik ezen, és igaza van. Ha kuplerájba mész és a  társalgóban azt sérelmezed, hogy nem tudsz nyugalomban Beethovenre Jókait olvasni, fel fog merülni, hogy kettőtök közül nem a kupleráj van rossz helyen.

Úgyhogy beach, Disney-world, Universal Studios, nem tervezett hiperzseniális NBA meccs. Valóra vált gyerekkori álmok a bőség zavarától néha fejet leszakító módon hálálkodós, néha hullára fárasztott gyerekekkel. Seaquarium csumára lefröcskölős delfin-, fóka-, és orca-showval, mocsári száguldás hatalmas propelleres őrülettel. Felváltva lélegzetelállító és szürreálisan egyszerű programok. Lakókocsis kifőzdékből minifesztivál észvesztő tacoval a szakadó langyos esőben hétköznap este kilenckor. Két toronyház között a 3 sávos útról befordulva nyilvános strand. 35 percre a belvárostól egy parndorfhoz szokott szemmértéknek olyan outlet, aminek 5 (mondom öt, bazmeg) óra alatt egy irányba  haladva a 65-70%-a járható be. Például egy 10 év körüli, divat iránt cseppet sem érdeklődő leánygyermekkel nyilván sima galopp, de amilyen arccal megy előre...:)) Ínyencek hozzánk hasonlóan időzítsék Halloween napjára, amikor este elmész 10-15 beöltözött gyerekkel cukorkát gyűjteni meg ijesztgetni a szomszédságban. Ami még két óra séta...És azzal együtt hatalmas élmény (detéllegaz),  hogy a lábfejed minden tekintetben egy zongoralábbal agyonvert brokkolira emlékeztet majd lefekvéskor. Az egész úgy hibátlan, ahogy van.

A boltostól a parki szemétszedőig atom kedves a legtöbbje, és a kiszolgálás, vagy akárhol akármilyen szolgáltatás nyilván döbbenetesen jó. Ja, és itt nyomasd a gigantikus húsos szendvicseket, ülj be egy '50-es évekre hajazó frankó dinerbe, tedd ki végre a vigyort a képedre, lazulj és lassulj le, és imádni fogod minden pillanatát. Tudd meg, melyik környék veszélyes és ne csinálj úgy, mint aki otthon kőbányai közparkokba (abba a rengetegbe) jár késő esti spontán felolvasó estekre. Kerüld el (kurvára könnyedén) itt is. Menj le a partra, nézd meg a felújított art deco szállodákat, vagy autózz egyet a sok hihetetlen kertváros egyikében, és figyeld meg, ahogy parkok parkok hátán, terek, játszók, sportpályák követik egymást. Vedd észre, hogy tiszta minden és nem dohányzik egy lélek se sehol. Legyen rá szemed, hogy a Disney park két emelet mélyre épített szimulátora is úgy üzemel, hogy kerekesszékesek is simán képesek... Ezeket kell itt látni. Semmiképpen nem kell, nem szabad és nincs értelme hasonlítgatni semmit semmivel. Tényleg nem. Ha idejössz, azt fogod és azt tudod élvezni, amiben itt profik. Ennyi a sztori. Jó tanulsága ezeknek az általunk lenézett népeknek, hogy ahelyett, hogy folyton ítélkezünk, egyébként élvezhetnénk azt is, amit egy hely tud. Már csak azért is, mert a hétköznapok attól speciel jelentősen jobban lesznek még akkor is, ha kolbászból télleg csak a bajai kolbászfesztiválon van minden.

Nyilván sima turistaként nekem is más Miami jutott volna, nem lehetek igazságtalan. Otthon laktam, és az nem az a hely, ahol tudják, hogy iszod a kávéd, vagy ahol otthagyhatod a bankkártyádat a strandtáskában. Az az, ahol egyedül sem vagy egyedül, mert felismernek a tárgyak a polcon, az illatok a konyhában, a hangok a gyerekszobából. Így persze más. Pont úgy vártam már látni mindezt, ahogy tartottam tőle. Ahogy nyugtalanított a hiánya, és ahogy most végtelenül megnyugtatott a látványa. És nyilván nagyon más egy nyaralás, ahol barátokhoz visznek vasárnap grillezni, akik úgy fogadnak, mintha harmincadszor jönnél. Az pótolhatatlan.

Boldog vagyok, hogy láthattam, megfoghattam, belélegezhettem. Persze, ha rajtatok kívül semmi mást nem láttunk volna Miamiból, úgy is tökéletes lett volna a képlet. 


2014. október 14., kedd

Kijutottunk, basszameg!



Csendesen  indul a reggel. A zuhany alatt megpróbálom végiggondolni a napomat. Nem rohanok. Csak a szokásos. A buszmegálló felé menet megállok a péknél, hogy délutánra tegyen el nekem, de meg se kell szólalnom. Mosolyogva int a huszonéves srác, hogy 1 kis bagett oké, de 2 vagy 3 croissant legyen? Mutatom, hogy mennyi. A szomszéd húsos a nevemen szólít. Ott se sok a stressz. Az is tudja. Jól indul ez a nap is. A megállóban látom, hogy még pár perc a busz érkezéséig. Sose késik. Addig gondolom elolvasom a cikkek címeit. Nem volt hülye, aki ezt a wifit iderakta. A buszon már a fülemen van a zeném. Utálok itt telefonálni, mert itt csend van, de az első mail már elmegy. Eh. Belebambulok a gondolatba, hogy már a kávém előtt dolgozni kezdek. Megkocogtatja valaki a vállamat: - Nem itt szokott leszállni? Bakker, de. Nem is figyeltem a zene miatt. Felugrom, gyorsan megköszönöm. Már a távolodó busz elektromotorjának szünnyögésében gondolom hozzá, hogy na, ez az odafigyelés se volt régen. Megáll az eszem, hogy milyen figyelmes emberek vannak. Nem is ismer. Csak minden reggel együtt szoktunk erre jönni.. Nahát.

A kávézóban a 2 kedvenc asztalom közül az egyik foglalt, a másikhoz kísérnek automatikusan. Mit hozhatok, mennyire éhes ma? Mindent tudnak. Valószínűleg azt is látja, hogy kevesebbet aludtam, mint tegnap. Néha azzal szórakozom, hogy megpróbálom megzavarni őket, és mást rendelek, de kinevetnek. Túl régóta járok ide is. Na jó, olvassuk el az összes levelet basszus. Ügyfél fizetett időben, pipa. Az adótanácsadó már megint, valami hivatalos levél. Adójóváírás, mert elértünk valami limitet, és másik kedvezménysávba kerültünk, és ezért tisztelettel és köszönettel sötöbö. Pazar. Megjött az egyik tenderünk eredménye, nem mi nyertünk. Pedig számítottam rá. Írnom kell egy sort a győztesnek, múltkor ők is megtették. Egész tehetséges banda, okos gyerekek.  Pár éve még az egyetemi start-up versenyen villogtak, aztán a minisztériumi tehetségkutató és a hülye nevű start-up start program (államiak, képtelenek, na), és máris a saját lábukon állnak. Jó ezt látni. Ezek saját erőből megoldják. Nem hozzájuk jött az a párszáz angol meg svéd, akik tavaly megindultak a magyar munkaerőpiacon szerencsét próbálni.

Ma ki akarok lépni a mindennapi rutinból, úgyhogy kettő helyett három euró jattot hagyok a kávézóban. Jó nap ez. Egyedüli idegesítő faktor az a hülye dallam, ami a vakokat segíti a zebráknál, na az nem képes kimenni a fejemből. Meg hogy tüntetnek a téren, ahogy látom. Mi van már megint? Összeugrik a gyomrom. A régi reflex. Valami civilek. Már hallom is. Hat helyett négy helyet szavaztak meg nekik a Kormányzati Konzulátusban. Megafonba tolja a gyerek. Megengedi, uram, hogy a biztonsága, és a lefoglalt terület védelme érdekében átkísérjem a tér másik oldalára? - ezt már a három közül az egyik kivezényelt rendőr mondja nekem. Úgy le vagyok lassulva, hogy mire felé fordulok, és mondanám, hogy nagyon kedves Öntől, igazán köszönöm, már megismétli a kérdést angolul, mert úgy látta, esetleg nem értettem. Elnevetjük magunkat, amikor exkuzálom magam az anyanyelvünkön.

Alig lépek tovább, pittyen a kütyü, megint egy mail. Visszaigazolja a Hungarian Airways a jegyemet.  Meg egy mail az autószerelőtől, hogy a 16 óra megfelel-e az autó házhozszállítására. Ja meg a fizetős-link számlástul, na ja, azt gondoltam, hogy elküldöd. Oké, cserébe rá se kell nézni az autóra, az igaz.

Mire beérek az irodába, a fontosakra válaszolok is. Lesz időm megnézni az összefoglalót, és kicsit átélni újra a tegnap estét. Végülis kijutottunk, basszameg!


2014. szeptember 27., szombat

A Corvinnál



Szaladtok mind. Itt állok a mozi előtt, hihetetlenül ideillő zene a fülemen és nézlek Benneteket. Az ötöde néz vissza egyáltalán, a többinek idegen maradok. Húzod a hároméves kislányod, mert időre mész. Nem állhat meg a szobor előtt ámulva. A másik bezzeg megállhat. Annak álldogálnak és dumálnak a szülei. A húszéves szerelmesek meg úgy mennek kézenfogva, hogy be nem áll közben a szájuk. Persze mindegy miről beszélnek,  mert közben ragyognak, és más nem is számít.Világítanak. Lassan elgurul egy biciklis gyorsan. Az első hideg szél van. Fújja a kendőtöket. Persze aki a kerekesszéket tolja, az visszamosolyog. A többi soha. Tizennégy éves kislányok nevetgélnek a mozi lépcsőjén ülve. Mellettük egy bazi nagy könyvet olvas egy lány, állva. Vár valakit. Fújja a szoknyáját és a haját, de csak áll. Apja nyakában lengeti kezét-lábát az a kisfiú. A bohóckodás a láthatóan hullafáradt apa hajába kapaszkodva maga a világ, nem kell más. Ő pedig biztosan sietve gyűrte be azt a gyönyörű vörös  copfot a sapka alá. Ennyire volt idő. Persze tudta, hogy ezzel az arcformával nagy baj nem lesz. A szél csinál majd pirospozsgát, az meg majd megy a kilógó tincsekhez, a buszmegállóban meg ennél nem kell több. 

Sokan vagytok, mégis ha egy percre becsukom a szemem, kicserélődtök majdnem mind. Mindenki másfelé megy, mégis van egy hullámzó rendje a mozgásnak. Gyönyörűen hozzátok a nagyvárosi szerepeket. Mindig az apró, öntudatlan mozdulatokat kell nézni, mert az arcotok elszomorító. Kőből van, mert így védekeztek, érthető. Meg itt sincs, mert az agyatok tolja a feladatlistákat, időpontokat, telefonszámokat, vizsgatételeket, meeting memokat, idióta főnökök és még hülyébb beosztottak utolsó mondatait, kifogásait, védekezéseit, fenyegetéseit. Van, akinek még a szája is mozog, amikor felidézi, de a szeme a legtöbbjét elárulja. Katatón módon megy a mozgás, egyenes vonalú egyenes, leszámítva az oszlopokat, szemeteseket, kutyákat és babakocsikat. A pici mozdulatok ennél fogva felértékelődnek. Azok mesélnek el Benneteket igazán. Ahogy lesimítod a szoknyádat, látom hogy utálod a tested. Zavarodott, ideges mozdulat. Az a másik bezzeg úgy néz vissza a válla fölött a tejivóból kilépve a pasijára, hogy ott nem kérdés az este programja. Neki legkevésbé sincsen gondja magával, legalábbis ami a külsejét illeti. Milyen megrázó lenne mindkettőtökkel közölni, hogy pont fordítva kellene lennie...

Hogy kijönnek az automatizmusok egy mindennapi rutin-jelenetben. Milyen elképesztő ilyen nagy mennyiségben látni, ahogy a hajatokba túrtok, a táskában matattok, vagy a szél-könny-szemfesték aggódás menetrendet csináljátok. Mintha ezt is mindenki ugyanúgy csinálná. A másik oldalon meg az orrukat túrják-törlik, a zsebükbe próbálják gyömöszölni a kezüket vagy a telefont, és ahogy mennek. Édes istenem, nem tud menni egyik sem. A férfiak valami egészen hajmeresztő testtartással húzzák magukat előre, mintha egy egyezményes görbe lenne a jelük. A nők tartása valamelyest jobb, hiszen többet baszkurálták őket, vagy alkatilag / érvényesülésileg látom az egyenes hát indokát az arcon, de menni - azt 5%-a tud normálisan az embereknek. A többi elhordja a testét A-ból B-be. Kiragyog az a néhány sportoló alkat, az a néhány test-tudatos arc, az a nyilvánvalóan táncos lány például, meg az a széles vállú gyerek is. Önkéntelenül is rájuk néz a legtöbb ember. Pedig biztosan közöttük is gazdagon van sekélyes, felszínes, gonosz és idióta. De valahogy a séta közben is összegömbölyödő, létezésükben is folyton eltűnő többiekről meg az az érzése az embernek, hogy úgy vannak jelen az egész életükben, hogy nincsenek ott.

Egy élmény ebben a masszában az a kevés jókedvű ember, aki visszamosolyog és aki egymással is nevet. Persze aljas vagyok, az első szeles őszi estén 7-kor egy csomópontban mi az anyámat várok mégis? Nem is csalódott vagyok, inkább csak konstatálom, hogy elmúlt a nyár az arcokon, eltűntek a mosolyok, felgyorsultak a léptek, behúzódtak a nyakak, eltűntek a kézfejek, és a papucsok. Megszűnt a szar-minden-de-legalább-meleg-van.

Mondjuk a másik oldalon viszont kétségtelen előnye a jelenetnek is, az évszaknak is, hogy ami látszik, az sokkal nagyobb arányban igazi. Ott abba a hatalmas kendőbe igazi tarkón futó borzongás miatt bújik az  a nem szép, de legalább frankón élettel teli lány. Ott pedig ugyan eltelt 10 perc, mire az elsőt látom, de egy faszi tud azzal a tekintettel ajtót nyitni egy idegen nőnek, amire az másnap is emlékezni fog. Alig mer ránézni, amikor megköszöni. Az udvariasság mára tényleg annyira ritka lett, hogy már flörtnek számít.


Ja, a hihetetlenül odailllő zene a fülemen ez volt... Hogy aztán a nagyon is elgondolkodtató, tökéletesen hétköznapi, egyszerű, és a láthatatlan apróságaitól mégis szép utcakép után stílszerűen az Alien-re üljek be...





2014. szeptember 13., szombat

A budapesti SOHO, és amiért szeretem



 
Tegnapelőtt este hazafelé menet megálltam enni egyet a Gozsduban, ittam egy szörpöt, és ahogy szoktam, elbámultam a népeket, a fényeket, és megfigyeltem mindent..Igaz, hallgatni nem hallgattam a zajokat, mert a nyeherészésből, kanálcsörgésből és egyszerre négyféle zenéből álló zümmögős alapzaj helyett a Dude looks like a lady-t választottam teljes hangerőn - adott is egy bájos kontrasztot, sőt egy igazán vicces némafilm lett belőle, amin aztán vigyorogtam is. Olyan volt, mintha mindenki egy absztrakt táncot járt volna séta, evés, vagy üldögélés közben az én zenémre anélkül, hogy azt hallotta volna.

És hogy miért is olyan jó ez a környék? Nekem ezért:

1. Egyáltalán nincsenek kopaszok. Nálam azért ez az első, mert lehet egy hely kifinomultan megépített, lehet benne penge a kaja, patent a zene, és süppedős a fotel, mindannyian ismerjük Budapesten azt a kínzó érzést, hogy ide bazmeg nem jövök soha többet, mert ez a sok ijesztő, mély hangon höhhögő szarházi paraszt a holdjárókon billegő műhajú, agyalágyult libáival annyira kellemetlen látvány, illat, és közeg, hogy képtelenség szabadulni a gondolattól, hogy az egyik rotring szemöldökű nekem fordul a strandlabdáival, a vádlitetkós hímje meg két mivangeci között megszúr, még mielőtt megformázom szájjal, hogy bocs nem akartam. Üdítő és csodálatos látvány az egész Gozsdu-Kazinczy negyedben, hogy az 5%-os ingerküszöböt sem éri el az arányuk. Alapvetően olyan biztonságérzetet ad a komplett hiányuk, amilyet Budapesten szórakozóhelyeken nagyon-nagyon régen lehetett csak tapasztalni.

2. Könnyen oda lehet menni, le lehet parkolni. Igen, tömeg van. De próbálj meg bármelyik európai nagyváros bulinegyedének 5 kilométeres körzetébe bejutni kocsival. Én autón járok, és meg tudok állni a szomszéd utcában. Imádom. Itt kivételesen nem bánom a máshol egyre pofátlanabbra hígult bringás mű-ökopopulációt, sőt. Igazából itt a helyük. De nincs dzsippes bőgetés, szépen taxival járnak a srácok, meg besétálnak, meg idebiciklizik - szeretem, hogy kényelmesen meg tudom közelíteni ezt az egészet. Ja, és ezerszer, keresztbe-kasul áthajtottam már itt kocsival, és a legnagyobb buli közepén sem kell órákat várnom, mert a gyalogosok hömpölygő tömege is veszi az adást. Elég ingerültté tudok válni a városi közlekedés idiótáin sajnos - itt valamiért toleránsabbak a népek. Mintha nem felejtenék el, hogy ide nyugizni jönnek.

3. Árak, ár/érték, kínálat. Jobbnál jobb helyek tömkelege, minden jelleg, fajta, íz és illat. Ezer cikket írtak róla, nem is kell részletezni. Gyakorlatilag minden sarkon minden kis zugba érdemes beülni. Egyik se pofátlanul drága, és majdnem mindegyik tényleg finom. Persze a közönségben szoktam látni olykor hatalmas szakértőket, dehát ők a pesti kajaforradalom része, kvázi következménye. Más kérdés, hogy engem vendéglátósként erősen megmosolyogtatnak ezek a társaságok, ahol a fiúkon sosincs zokni, akik két éve még rizseshúsnak ejtették a rizottót, és azt gondolták, a macaron az az, amit a knorr milánói alappal szoktak enni. Ma meg úgy rendelnek erdeigombás noccsit, hogy a pincérnek el kell fordulni, és köhögésnek álcázni a nevetést. (Ami a gordon blue és a satobrian a '90-es években, az a noccsi és a milföj a '10-es években). A kaja ettől még príma ezen a környéken, ami ma már alap, de néhány éve még hol voltunk attól, hogy ennyi finom étel legyen egymás hegyén-hátán, normális áron.. Nem is kell ennél feljebb pozícionálni az egészet, isten őrizzen..

4. Van hely. Pedig tömeg van állandóan, zsong és pezseg az egész. De ha nem úgy megyünk le, hogy csak egy meghatározott hely meghatározott teraszrészének meghatározott 3 asztala közül az egyik jó nekünk, akkor érdekes módon perceken belül le tudunk ülni. Merthogy a másik, ami engem speciel fixen megőrjít bármilyen bulinegyedben: az a szobrozás és a sorban állás. Biztos az a kettősség lehet az oka, hogy egyrészt több, mint 20 év alatt álltam már annyit sorban, hogy nincs már olyan buli, amire szívesen várnék. Másrészt ezek itt nem exkluzív éttermek. Van az a környezet és van olyan séf, akinek várnék a pultnál az ételére, de ez itt nem az. Itt elvárom, hogy legyen asztal, vagy átmegyek a másik helyre. De ez így is van kitalálva, és nagyon szeretem, hogy alapvetően helyére van belőve az egész környék. A szórakozóhelyek előtti sorbanállást pedig már az alacsony sorszámú Dokkos plasztikkártyák uralkodásának idején is nevetségesnek tartottam, pedig az annyira régen volt, hogy a mai Soho közönségének túlnyomó többsége akkor még maréknyi kavicsot gurított a kanyarcsúszdán.

5. Bazi nagy az egész negyed, és csak nő és nő. Ebben meg az a pláne, hogy a komplett Ryanair-Wizzair-féle angol melós közönség könnyűszerrel kikerülhető. Mert ha van igazi negatívum, nyilvánvalóan ez az. Persze makrogazdaságilag, meg a kollégák miatt örülök is nekik, de felhasználóként azért ez a banda kissé mennyünkinnen. Oké, nem sűrűn vagyok itt hajnali háromkor, és nem számítok életem péntek estéjére egyik héten sem, plusz velük ellentétben nekem nem az az ambícióm, hogy még hányás előtt a köldökömnél érjen össze a két afrika-térkép az eszeveszett tánctól, így könnyebb a dolgom is, amikor el akarom kerülni ezeket az arcokat. És az is igaz, hogy hajnalban már közel sem olyan vonzó az egész környék, mint este 10-kor. De legyünk őszinték, nekem hajnalban már pokoli nehéz vonzóvá tenni bármilyen környéket, vagy pláne helyet. Nem kenyerem ez a folyamatos hú-de-öreg-vagyokozás, de a korlátaim világosak. A saját, 20 éve stabil, kurva hülye társaságom, egy véletlenül odacsöppenős spontán buli, vagy Mick Jagger jelenléte -  ezek hiányában egyre nagyobb csoda kell, hogy jelenlétemmel zavarjam a negyedben hajnal négykor tétován közlekedő szétizzadt, humanoid meztelencsigákat.

6. Van egy hangulata az egésznek. Méghozzá vonzóbb, emberibb és jobb, mint a Liszt Ferenc térnek volt 15 éve, mert kevésbé posh, többféle benne az ember, sokkal több benne a nagyon fiatal arc, mert többnek van pénze (és kedve) egy fröccsre ma, mint egy lattéra akkor. Nyilván segít, hogy más kort élünk, és ma már kevésbé idegesítően sok a devergo és replay felirat. Még szokom persze, hogy áprilistól a kötelezően felírt rövidnadrágot hordja a zsiráftól a galambig mindegyik, de ettől még hangulatos a hely, és ez elvitathatatlan. Lazább, és ami nagyon fontos, érezhetően kevesebb az egymás bámulása, mint régen, és sokkal több az egymással foglalkozó, nevetgélő társaság. Látványosan kevesebb pl. a máneken-mánáger duó, és a többi üveges tekintetű műsenki. Több a nagy röhögés és a spontán hülyéskedni látszó ember. Valahogy több az emberi megnyilvánulás. Nagyon jó látni.


Remélem így is marad. Versenyezzenek csak egymással a helyek, legyenek továbbra is olyan arcok a pincérek mindenhol, mintha csak a szomszéd asztaltól álltak volna fel 5 perce (miközben ha nem is hibátlanul, de egyre jobban értik ám a dolgukat, szakmai szemmel is). Szóljon a zene, legyen 400 féle konyha, mosolyogva kérjenek továbbra is tüzet a kiscsávók. Ennél sose legyen több smink a csajokon, sose legyen kevesebb a papucs és több a férfiékszer. És legfőképp hagyják békén ezt az egész környéket működni.


2014. május 18., vasárnap

A szembenézés szükségessége





Néhány hete egyik  délután egy újságcikkről esett szó, amelyiket egy Cordt Schnibben nevű német újságíró írt a Spiegelben. A saját apjáról. Apám egy Werwolf címmel. A harmadik birodalom egyik katonájáról. Sokáig tartott elolvasni. Nagyon, nagyon elgondolkodtatott. Sokáig beszélgettünk a témáról.


A cikk röviden arról szól, hogy egy 60+ korú ember, aki 12 éves korában elveszített az anyját, az édesapja halála után a lakás felszámolásakor olyan dokumentumokat talál, aminek hatására 10 évig kutatni kezdi levéltárakban a szüleiről fennmaradt valamennyi fellelhető bizonyítékot. Azzal szembesül, hogy az édesapja, egy asztalos, 33-ban belép a nemzetiszocialista pártba, majd a háború végéig szolgál. Meggyőződéses náci, aki karriert csinál a háború alatt, legmagasabb beosztása egy Hitlerjugend kiképzőtábor vezetése. Többször megsérül, visszatér Németországba. Ott különböző párt-, és katonai funkciók ellátása után egyszer csak elveszíti az első feleségét a háború végén, és nem sokkal később ugye magát a háborút is. Kiderül az iratokból, hogy a háború legeslegvégén beosztják egy Wervolf (vérfarkas szó szerint) nevű büntető-alakulatba, akik dezertőrökre, és „nemzetáruló” németekre vadásznak, azaz idealisták, igen finom érzékenységgel megfogalmazva. Az osztag előállít, és fejbelő egy ártatlan és ártalmatlan parasztembert. Az okiratok és a cikk gyakorlatilag egy CSI-t megszégyenítő részletességgel írják le magát a gyilkosságot. Kiderül még, hogy a háború végén ismerkedik meg Schnibben apja az édesanyjával, aki bizony egy német önkéntes, szintén meggyőződéses náci nő. A háború végén az amerikaiak letartóztatják Schnibbent gyilkosságban való részvételért, és elítélik. Felesége megvárja, családot alapítanak, a nő fiatalon meghal, az apa 70 fölött. Az öreg egész életében náci volt.



Hagyok egy szusszanásnyi időt erre, jó? A cikk ugyanis nem itt ér véget. De az úgy kezd derengeni, hogy mit talált az ember? Nem is zárójelben hadd jegyezzem meg, hogy a Spiegel címlapsztorijáról beszélgetünk. És ezt leírja benne egy ember. A szüleiről.  A pasas a történetet végig tényszerűen meséli el. Ugyanakkor sorról sorra veti fel a legfontosabb, legmaróbb, legfájdalmasabb kérdéseket. Van-e vajon náci gén? Ha a szülőkből tényleg sok van a gyerekben, akkor benne mennyi antiszemitizmus van?  Az egész olyan személyes, mégis annyira érzik rajta ennek a generációnak a kétségbeesett kérdésekkel teli fiatalkora. Bele sem gondoltam, ezért arcon vágtak olyan félmondatok, hogy neki (az újságírónak) azért nem volt ideje és kapacitása hosszú-hosszú évekig pl. a Holocaust-tal foglalkozni, mert egyszerűen a saját szülei történetét, ezáltal a saját identitását, értékeit kereste egész fiatalkorában. És akkor kiderül, hogy a szülei azok, akik a tévéfilmeken, meg hollywoodi produkciókban a karlengető tömeg. Hogy ez mennyire sokkoló lehet, arra a cikk alcímében felvetett kérdés adja meg a választ: Milyen érzés, amikor az apánkról kiderül, hogy tolvaj? Nem kaptam levegőt.


***


Hihetetlenül szomorúvá tesz, hogy Magyarország képtelen erre. Mit erre, a tizedére. Hihetetlenül elkeserítőnek tartom, hogy miközben itthon annyira szeretjük a mellünket verni a tehetségünkre, a bátorságunkra, a hátrafelé nyilazásunkra meg a Nobel-díjasainkra, még arra sem vagyunk képesek, hogy az ilyen szembenézéshez hasonlót megtegyünk. Hogy a jelentőségére ráébredjünk. Döbbenet, hogy amíg konkrét háborús bűnök, gyilkosságok, és még durvább borzalmak megbeszélhetők, megemészthetők egy kicsit nyugatabbra, addig mi itt 25 éve azon pöcsölünk, hogy ügynök-aktákat nyissunk ki?!  Mer’ kiderül majd egy csomó ember apjáról, hogy jelentéseket írogatott a szomszédról, meg a kollégáról, akiket esetleg kirúgtak? A gyereket nem vették fel az egyetemre? Még durvább a történet? És?


Szögezzünk le valamit. Ez itt nem az a cikk, ami arról szól (mámegin), hogy a nácik durvábbak voltak, mint a komcsik, és már megint a zsidókat kell sajnálni az istenit neki hej. Ez itt az a cikk, hogy 'durvaság' volt itt minden irányban, de ha takargatás, mutogatás, fogak csikorgatása, és évtizedekkel ezelőtti fájdalmak helyett tudnánk róla beszélni, tovább lehetne lépni. Nem, nem akar senki felejteni. Sem ezt, sem azt. Sőt. Éppen emlékezni szeretnénk. De amíg hazudtok róla, mire emlékezzünk? Amíg a kommunista egy felemelt ujjú szitokszó, de SENKI, SEMMILYEN OLDALON nem hajlandó az ügynök-aktákat megnyitni, addig ez itt egy szar reality-show, amit nyomtok.


A huszon évvel ezelőtti ugandai 1 milliós tömegmészárlás kapcsán láttam olyan fotósorozatot, ahol meggyilkolt férfiak feleségei álltak modellt a férjeik egykori gyilkosaival. (!!) Ti meg fostok bevallani, hogy valakitek kirúgatott valakit, hogy megszerezze a helyét? Mi a tököm bajotok van nektek? Ráadásul 1970 után (sőt) itt egy egyre puhuló rendszer volt. Ki merem mondani, unom már ezt a szarakodást, meg a történelmi „tények” közötti felhúzott szemöldökű maszturbálást, én unom a csendesített hangon susmorgást. Rohadtul egyetlen ismerősöm sincsen (1976-os vagyok), akinek az apját megkínozták, bebörtönözték, kitelepítették volna. Az apámnak van. A haverom apjának van. Nagyszüleim generációjának még élő néhány tagja tudna mesélni. De hogy még 25 év után is csak zárt ajtók mögött mernek, az egy téboly.


Vegyétek már észre, hogy az elkövetkező generációk valahogy reagálni fognak erre. Mondom ezt 25, meg 70 év után. Vegyétek már észre, hogy a takargatással semmi mást nem értünk el soha, csak a gyanakodást, az egymásra mutogatást, a vádakat, a hazugságokat. És egyvalamit pedig feltétlenül kiirtottunk – a közösségi együttműködés lehetőségét. Persze értem én, hogy hiszterizált tömegeket könnyebb mozgatni, láttunk is rá egynémely tökéletességig fejlesztett modellt, köszönjük szépen. Élj te olyanban, cimbora.



Én inkább egy olyanban szeretnék, ahol a fiatalok azt akarják megérteni és arról dumálnak, hogy miként alakulhattak ki ezek a jellemtelen rendszerek és mik vezettek az összeomlásukhoz, milyen tanulságokat hordoznak, és milyen jelenségekre kell óvatosan figyelni a jövőben. Szerintem inkább ilyesmiről beszélgessenek ahelyett, hogy valamelyiknek a nagyapja kommer volt-e néhány másik nagyfater szerint. Hadd halljuk végre a sztorikat, hadd zárjuk le végre ezt a korszakot. Soha az életben nem lesz itt semmiféle haladás semmiféle irányba, ameddig ezt nem teszitek meg. Nekem eddig elég értékes 25 évembe' van ez a kis apróság. Jó volna, ha nem kérnétek a gyerek életéből is ennyit. Értékelném, tisztelettel.






2014. február 26., szerda

Mese egy méltatlanul elfeledett énekesnőről


Ez a mese egy csodálatos néniről szól, aki idén lesz 70 éves. Életének nagyobbik részét énekléssel töltötte, amúgy világhírű lett, néhány lemezt leszámítva itthon azonban nyilván kevésbé ismerték. Lehet tudni róla, hogy csodagyerekként kezdte, de hogy ez valójában mit is jelent, és mit jelentett főleg az 1950-es évek Amerikájában, azt sajnos nagyon kevesen tudják. Ráadásul nagyon fiatalon elérte a legnagyobb sikereit, utána sokáig nem is lehetett hallani róla. Pedig hajmeresztő a sztorija. Ez a nő leülhetne ide közénk és elmesélhetné a következőket, mintegy kávé mellé, a saját életéről:

Hat évesen megnyertem egy városi énekversenyt. Amikor apa meghalt 10 éves koromban, a család első számú kenyérkeresője lettem (két lány-, és egy fiútestvér, a szerk.), rendezvényeken, illetve a rádióban és tévéműsorokban énekeltem. 1955 februárban egy TV-showban akkora tapsot kaptam, hogy az előírt egy szám helyett hármat énekeltettek velem, aztán nemsokára kaptam egy lemezszerződést.

1956-ban jött ki az első kislemezem. Ebben az évben az amerikai Billboard slágerlista heti eladási győztesei, az aktuális sztárok többek között ők voltak: Elvis Presley, Bill Haley and the Comets, Chuck Berry, Dean Martin, Fats Domino, Bing Crosby, Little Richard, Frank Sinatra, Nat King Cole, Johnny Cash és Tony Bennett. Én a magam részéről ugyebár 11 éves voltam, és 145 centiméter magas. Ez utóbbi később sem változott. Már az első lemezeim is számomra elképzelhetetlenül fogytak. Azután elénekeltem 1960-ban, hogy "I'm sorry", és rájöttem, hogy az eddigi lemezeim egyáltalán nem fogytak. Ebben az évben, 15 éves koromban Grammy-re jelöltek, és turnéra indultam.

A '60-as évek 'viszonylag' sikeres időszaknak mondható a karrierem során. Az egyik első angliai turnémon egy nagyon helyes és irtó tehetséges liverpooli banda volt a előzenekarom, a nevük Beatles volt. Úgy hozta az élet, ebben a tíz évben mintegy 47 dalom lett slágerlistás Amerikában, és az évtized végére a női előadók eladási listáját én vezettem (Dusty Springfield, Shirley Bassey, Aretha Franklin, Tina Turner, Supremes, Etta James, Janis Joplin, stb. - a szerk.), a teljes USA eladási toplistán viszont lemaradtam a dobogóról, 'csak' negyedik lettem Elvis, a Beatles és Ray Charles mögött. Később a zajos siker alábbhagyott, de beválasztottak a Rock and Roll és a Country Hall of Fame-be. Most pedig csendes életet élek, nagymama vagyok, két gyermekem, és három unokám van...


Idáig a mese. Döbbenet, nem? Két dolgot gondoltam végig röviden. Az egyik, hogy milyen lehet 70 évesen úgy tenni-venni egy ház körül, az unokáiddal, hogy közben ezek az emlékeid. A tieid. Ez a sztorid. Kortársa voltál, együtt turnéztál, közösen jelentél meg műsorokban és díjátadókon a 2. világháború utáni könnyűzene megalkotóival, és emiatt legkiemelkedőbb legendáival. Nem napi szinten ismerted mindet, hanem ünnepelt világsztár voltál, amikor Jimi Hendrix, vagy a Rolling Stones elindult. Az milyen már?

A másik, amit akartam hallani, hogy mi volt az a kislemez, amivel ki mertek állni ezzel a névlistával szemben. A durva az, hogy a debütáló kislemez  (Jambalaya) B oldalán van egy olyan szám, amit én a magam részéről visszautasítok. Mármint, hogy valaki 11 évesen elénekel egy rock and roll (vagy bármilyen) számot így. Gyakorlatilag egy basszus alapra, amit egy dob kísér. Gitár a szám introjában, aztán alig hallhatóan, aztán szólózik, aztán megint elúszik. A szóló tisztán hozza a swing jazz hangzást, gyönyörű. Ma teljességgel elképzelhetetlen, de itt nincsen lábdob. Se semmiféle cintányér. A pergődobon sistereg a seprő, néha díszíti kicsit, és kész. És elég. Mi az, hogy elég, úgy húz az egész, mint az őrület! A tetején meg ott szól ez a kérlelhetetlenül óriás hang abból a ici-pici testből. Az egész annyira tizedre pontos a zenével, egy minden sallang nélküli egyszerű ős-ütem, hogy döbbenet. És minden hang egyenként, hajszálra a helyén kiénekelve, könnyedén, de olyan élesen, olyan elemi erővel, hogy az egy csoda. És ez a B oldal, a Jambalaya hozta meg a nagy ismertséget...

Annyira szeretném látni, hogy a fent felsorolt összes szupersztár vajon hogyan vigyorgott teli szájjal, amikor ezt először meghallotta, és meglátta, hogy ki énekli ezt?


Ő Brenda Lee, hatalmas kedvencem.





Brenda Lee - Bigelow 6-200