2014. április 12., szombat

Na és most hogyan tovább, gyerekek?



Sokkoló volt az előző, a Választásokra írt posztom fogadtatása. Hogy ennyire intenzív és őszinte elkeseredettség ömlött mindenkiből. Amilyen mennyiségű mélységesen egyetértő, hasonlóan szomorú kommentet kaptam. Leveleket, telefonokat; nem beszélve arról, hogy több, mint 1500-an elolvastátok 12 óra alatt...

És egybevágóan azzal, amit magam is gondolok, kifejezetten sokan értelemszerűen felvetették a címben szereplő kérdést. Gondolom itt és most leszögezhetjük, hogy nem fogok itt egy bölcsek kövét leírni, ugyebár... Az alkalmatlanságomon túl a probléma is némiképpen komplexebb ennél. Itt maximum hangosan gondolkodni lehet, azt viszont kell, sőt mostantól kötelező. És ezt közösen kell. Ugyanis baszogathatjuk itt egymást azzal, srácok, hogy ki szavazott 20 év alatt hova, és az okozta azt és azt,  és hogy mi vezetett oda, hogy ekkora baj van. Mondogathatjuk itt egymásnak, hogy ezek igen, és ezek nem. Bennem is van indulat (khm), sértettség is, meg is vagyok bántva, igen. Jólesne egy uupssz, boccs..15 éve azt hallgatom, hogy nem is vagyok magyar... Kíváncsi lennék, ha egymás mellé tennénk ezt a 15 évet, meg mondjuk amennyi adót befizettem ugyanennyi idő alatt, ki vállalná be helyettem mindkettőt, a többiről ne is beszélve... Ennek ellenére én mégis azt mondom, jöjjünk ki ebből a koordináta rendszerből. Az életünk ugyanis nem ilyen. Nem is hasonlít erre a berendezkedésre. Mi egy politikai berendezkedésre felépülő társadalomban próbálunk élni, miközben egy társadalomra felépített politikai berendezkedésre volna szükségünk ahhoz, hogy élni tudjunk. Parlamenti ciklusonként akarunk világmegváltani itt lent, miközben ott fent meg egészen mást akarnak az urak-hölgyek adott cikluson belül ugyebár. Egy teljesen egyértelműen független meccs zajlik. Mi a fű vagyunk bazmeg, amin játszák, és ha kitépnek futás közben, nem veszik észre.

Jó lenne máshonnan megközelíteni. A barátaimmal hetek (évek) óta arról dumálunk, hogy jó volna közös értékeket meghatározni színtelen alapon. Emberi értékeket. És azt mondani, hogy ez öregem legyen, ilyen meg ne legyen. Tudom, utópia. Miért az? Mi a faszért az? Beszélgessünk róla elegen, és akkor nem az lesz. Itt ez a hülye Facebook, pont semmire nem jó, na erre alkalmas volna. Mondja el mindenki, írja le, vitassa meg. Most mindannyian nagyon érzékenyek vagyunk, hiper tájékozottak, indulattal tele, meg minden. Agyunkat szét#&@ták kellőképpen a szokványos médiaeszközökkel, stb, felkészültebbek ennél sose leszünk. Akkor talán ha most ekkora igény van, beszélgessünk arról, mire vágyunk, ahelyett, hogy ki és mi a szar, a rohadt, a gennyláda. Az. Jézusom, mennyire az. Haladjunk.

És innentől szájbarágósan egyszerű dolgokról beszélgessünk. Okom is van rá, hogy miért. Egyik súlyos okom, hogy az a mindkét oldali értelmiség, amitől 24 éve várjuk, hogy megmondja a frankót, az egyrészt nem mondott semmit, másrészt eltűnt minden oldalon különféle seggekben, harmadrészt ma már mi vagyunk az az értelmiség, srácok. Mi magunk. Iskolázott, világott látott, sokat olvasott, tájékozott, gondolkodó emberekből a mi korosztályunkban is rengeteg van. Talán csináljuk meg azt, amire másoktól várunk, amióta valahol az álti és a gimi határán bemondták nekünk a "szabadságot" 90-ben. Találjunk közös hangot, mert baj van baszki.

A másik okom a szájbarágásra az, hogy az értelmiségi felhőkbe burkolózva bonyolult társadalmi, etikai, morális, és egyéb problémákról vitatkozás a könyvtárszobákban - na az lejárt. Most az a hangvétel jön, hogy szabatosan, világosan, érthetően, hétköznapi nyelven megfogalmazott ötletek, tanácsok, és megoldási javaslatok jönnek. Végrehajtható, sokszorosítható dolgok. Érezhető, tapintható, mérhető dolgok. Amitől tényleg jobb lesz. Egy centivel, egy fokkal, egy fillérrel, egy mosollyal, egy bármivel. Ugyanis lejárt az idő a faszakodásra, és eljött az idő kidumálni ezt az egész cuccot, ellenkező esetben nemsokára nem annyira indulatosan fogunk erről beszélni egymással, mint most, vagy mint amilyen ez a poszt is sajnos, hanem üvöltve és sírva.

A pici gyereknek is apró mozdulatokon múlik a megyek vagy elesek. Ez a mi kis problémánk sem bonyolultabb ennél. Csak mostantól komolyan kell venni. Észben kell tartani az okát. Az ok pedig szimpla: ha egy társadalom erkölcsi minimumát meg tudod emelni akármennyivel, ott jobb lesz ugye az élet. Nekünk most nincs ilyen. Kidumálod a rendőrt, nem ad számlát a kőműves, jóhogy. Na innen kell kezdeni. Mert ha ezek megszűnnek, és a mindennapi élet részeivé válnak, akkor az átlagember, az egyszeri normális kis muksi nem fog olyanra szavazni akarni, vagy nem jó szívvel, aki ilyesmit csinál. Kutyául eccerűen leírva. Azaz minél több apróságnak tűnő kis gesztus válik a mindennapok részévé, annál könnyebb lesz később arról beszélni nagy közönség előtt, hogy mi a normális. És mi nem az. Tudom, hogy legyintesz! De pl mostanában megállnak a gyalogosnak Budapesten. Fura. Alig 1-2 éve, pedig 20 éve szégyelljük magunkat miatta, már a súlyos kisebbség. De épp ezért most kicsit olyan érzés, mintha pislákolna az élet a betegben. És ahol kevesebb a kutyaszar, ott a csikket se nagyon dobják már el. Ilyen apróságból ezer van, és ingyen van. Mindig mondom. Csak ezen nem nevetni meg legyinteni kell, hanem rájuk szólni. Mert legyinteni mindenki tud, hogy ettől aztán a politikus még tolvaj marad haver, és igaza lesz. Odaszólni a rokkant helyre állónak, meg a kutyaszart otthagyónak kevesebben mernek. Pedig formálni úgy kell. És jelezném, hogy eléggé kurva nagy baj van ahhoz, hogy ezt komolyan vegyünk. A másik oldalát, az elméleti értékrendet ettől még nyilván ugyanolyan komolyan kell venni (sőt) és arról is meg kell, és meg fogunk egyezni, hogy mit tekintünk jogállamiságnak, és mit nem. De a kettő egymás nélkül nem megy. Ha majd pályázatokkal stiklizni is kibaszott ciki lesz (most ezt felolvasod újra, hangosan, és kibírod nevetés nélkül! Indulj!), na megvan? Ennyi. Ha majd nem nevetünk rajta...

Hiszek abban, hogy kommunikálni kell. Mást ugyanis nem tehetsz. Elég abból, hogy négyesével, meg hatosával összesúgunk arról, hogy baszki ez nem jó. Meg hogy baj van. De már nagyon rég. Meg hogy megöregszünk bazmeg, itt meg nincs semmi, csak a szar. Meg kínunkban elvigyorgunk rajta, és mindenki tele van hajmeresztő sztorikkal. Én felvállalom, hogy nevessen ezen a patetikus és teátrális hangon, aki akar, voltam már kínos helyzetben színpadon... :) Keressük meg a közös dolgainkat, és zárjuk ki ezt a szart, amennyire lehet. Mindet, mindegyik irányból. Ha megkérdeznek, személyre szabottan, logikus érvelés és tények kíséretében tudok elküldeni minden színű politikai formációt a picsába, de azt gondolom nem érdemli meg innentől kezdve senki, hogy vele foglalkozzam. Az életem fontosabb, és a kölcsönös kampányokból egyvalami rendkívül élesen formát öltött: hogy az én életemmel ugyan senki nem foglalkozik.

Nincsenek illúzióim, mert nem hülye vagyok. Nem jövő hétre lesz meg a változás. De egyre több olyan barátot, családtagot, ismerőst hallok, aki nem nevetgél ezen. Úgyhogy a  magam részéről keresni fogom a megoldást, veletek együtt.


2014. április 7., hétfő

Majd én szégyellem magam mindegyik helyett


"I don't want to start any blasphemous rumours,
but I think that God's got a sick sense of humour,
and when I die, I expect to find him laughing."
(Depeche Mode)



Viszonylag rövid prológ:

38 éves vagyok. Mivel márciusban születtem, a 94-es választáson még nem szavazhattam. Mire eljött az időm, és élhettem az addigra 8 éve működő demokrácia adta alkotmányos jogommal, már nem volt kire jó szívvel szavazni. De azért elmentem nyilván. Azóta egyszer sem volt, akire jó szívvel szavazhattam volna. Basszátok meg, tisztelettel.

Választások 2014

Nehéz bárhol is elkezdeni, ugyanis akárhonnan közelítem ezt a tegnapi napot, az előzményeit, eredményeit és várható következményeit, az tragikus. Kezdem a legrosszabbal: közel egymillió szavazatot adtak le a Jobbikra. Minden 8. szavazásra jogosult, és minden 5. ember, aki szavazni ment. Itt be is fejeződhetne a poszt. Ez a tény nem a bosszankodva legyintek kategória. Hanem az a kategória, amikor gyöngyözni kezd a jóérzésű ember homloka. Amikor az a kérdés fojt meg, hogyha ez ennél egyetlen lépéssel is rosszabb lenne, az mit is jelentene a gyakorlatban, srácok? Jelentkezzen, aki nem érti. Elpirulok a szégyentől.

A győztesekre kevésbé szeretnék fröcsögni. Egyrészt megtettem, ami tőlem telik, a magam egyszerű módján. Ezen a blogon, baráti beszélgetésekben. Ilyenek vagytok, srácok. Erre van szükségetek. Ez egy ilyen ország. Nem lehet és nem is szabad vitába szállni olyan meggyőződéssel, ami az én értékeim szerint a vallási fanatizmushoz hasonló. Ha a csökkenés ma Magyarországon növekedés, hát kérem akkor az. Ez meg itten egy pukkasztott egyes, ha megvan Galla haszonbank tikettes jelenete. Ha 600.000-rel kevesebb szavazat is 2/3, akkor jólvan. Ha kevesebb szavazat elég a 2/3-hoz, mint amivel kikaptatok 2002-ben és 2006-ban, akkor én a magam részéről gratulálok. Tényleg. Jövőre induljon el a Puskás Akadémia a jelenlegi kerettel (és egy pici szabálymódosítással) a kerekes székes focibajnokságban, és a bajnokavatóra jöjjön el Pelé és Platini is, mert akkora eget rengető győzelem lesz.

Mégsem ti vagytok az igazán elkeserítőek, ti pont az csináltátok és csináljátok, amit vártam tőletek. A teljes túloldal, na a sokkoló rémület ott van igazán. Néztelek Benneteket a színpadon, ahogy néztelek Benneteket a saját és az ellenfél plakátjain is. Ti sem csináltatok mást, mint amit elvártam tőletek: elárultátok, és magára hagytátok az országnak azt a részét, akit 4 éve egyszer már arcon szartatok. Avagy le se szartatok. Ti, kedves túloldal, 4 éven keresztül arra sem voltatok képesek, hogy a személyes, társadalmi, gazdasági, politikai konzekvenciáit levonjátok és eszetekbe véssétek annak a bizonyos 8 évnek 2002-10 között. Ahogy arra sem, hogy megértsétek a Fidesz politikáját, ellenszerét kidolgozzátok, jobbat, vagy egy vállalható másikat ajánljatok. És ahogy arra sem voltatok képesek, ami az alfája lett volna az egésznek: megújulni, megújulni, megújulni. Nem voltatok képesek megvívni egymással a meccseiteket. Megérteni, hogy két ciklusban összesen 12 év kormányzás után (és főleg annyi pénzzel, hm?!) itt az idő eltűnni. Ha komolyan azt gondoltátok, hogy Kóka és Demszky, Kovács László és még néhány hasonló forma eltűnése elég lesz, hát az elég szigorú hülyének nézése a saját táborotoknak. Nem hogy az ellenféltől nem lehet ezzel szavazókat szerezni, vagy bizonytalan milliókból, de ez még a saját tábornak is vérlázítóan kevés. Egyfajta bocsánatkérés-képpen, vagy a megújulás ígéreteként. Vagy tényleg azt hittétek, hogy elég lesz? Nézzetek már magatokra a színpadon... Uraim. Excuse me?

Nem akartatok nyerni. Nem akartatok semmit, csak kifogásokat keresni, és megúszni ezt az egészet. Az egész banda azt sugallja, hogy itt még senkinek nem volt egy tisztességes merevedése sohasem. Kezét tördelős mindenfelé nézés van. Tudtátok, hogy lejteni fog a pálya, meg lesz fizetve a bíró, és nagyobb lesz a kaputok. De nem óvtátok meg a meccset, és nem szóltatok 1 évvel a meccs előtt a szurkolóitoknak, hogy nem fogtok kiállni, mert ez már nem is foci. Hanem az öltözőfolyosón lerugdostátok egymást a meccs előtt bazmeg, aztán a 6-0-nál a kék foltjaitokat mutogatjátok, és most szóltok, hogy nem volt fair meccs. Aztán meg vagytok lepve, hogy az ínyével szotyizó közönség levizeli a fejeteket megértő bólogatás helyett. Lett volna lehetőség emelt fővel kikapni, megmutatni a szurkolótábornak, hogy már azon az úton jártok, ahol egyszer majd a győzelem is szóba jön, de a munkától nem ijedtek meg, a régi, öreg elhasznált csapattagok meg már a lelátón ülnek. Lett volna lehetőség nem rettegve pályára lépni, hogy jajmiafranc lesz, ha véletlenül nyerünk, jesszusmária. Képzeld csak el, ha ezután a kampány, meg ezután az eredmény után mondjuk közvetlenül EP meg Önkó választások is lennének, hogy ilyen "első kör" után milyen hatalmas bizalommal kezdhetnétek meg a.... jaaaaaaaaaaaaaa. jaaaaaaaaaaaaaaa.. hát ja bizony, bazmeg. Hát ja bizony.

A Fideszre meg nem kell mutogatni. Senki ne nyomja most a meglepett, vagy ledöbbent műsort. Ne sziszegjen fél év múlva a Nemzeti Italboltban, Nemzeti Pékségben, Nemzeti Kuplerájban, vagy a 2014. október 23-i gyűlés láttán a friss Kossuth-téren, amikor a Nemzeti Őrségváltáskor csattanó nemzeti bokák hangjára kiesik az első könny a még néhány életben lévő dédi szeméből. Inkább tessék leülni a konyhában a most érettségizőkkel arról beszélni, hogy miképpen kell kivédeni az egyetemi Jobbik támadási hullámát, avagy miért fontos külföldi, szabad, vállalható egyetemekre járni és felkészülni arra, hogyha már nem csak finnyogó liberális idegenszívűek szerint kell mihamarabb távozni innen, hanem a gyerekek számára valóban az lesz a dilemma, hogy beállunk a fidesz által felfújt gigantikus állami szféra valamelyik pudingcégébe (önt is csókoltatja a Dunántúli ÁFÉSZ), vagy megpróbálunk a külföldi versenyszférában rohadt nehezen boldogulni, de legalább valós szakmai tapasztalatot szerezni, valóban széles látókört tanulni társadalmilag, morálisan, világnézetileg, értékrendileg. Tessék végre egyszer és mindenkorra megérteni, hogy mi a különbség eközött: tolvaj, hazug, értéktelen, hazafiatlan, egyoldalú és nyomorult, és eközött: tolvaj, hazug, értéktelen, hazafiatlan, a jogállamiságot felszámoló nyomorult. És akkor talán lesz egyszer valaki, aki mondjuk bevállalja, hogy ő tényleg hazafi. Nem csak ugatja.

Mérhetetlenül szomorú nap ez a tegnapi. És minden elképzelhető politikai oldalon, minden magyar felnőtt ember életében a mai naptól 100%, hogy elérkezik az a pillanat, amikor a gyerekei/unokái egyszer a jövőben a szemébe fognak nézni, és azt fogják kérdezni, hogy miért nem lehetett akkor valamit csinálni? És ki-ki a mai preferenciája, és értékei alapján fogja szégyellni magát, hogy hát kicsim, nem is tudom. Pedig tudtuk. Ma is tudjuk.

Mindenkinek egységesen borzasztó lesz ezután nem kell féljetek