2014. november 27., csütörtök

A beutalós üdülők (featuring SZOT) páratlan világa



Arra az egyáltalán nem várt, fikciószerű esetre, ha véletlenül a jövőnkben újra felmerülne ez a tömegüdültetési-, és létforma (de tényleg minden áthallás nélkül, hagyjál már békében), szóval arra az esetre röviden felidézném emlékeimet, milyen is volt ezeknek a gazdagon kimunkált, úgynevezett családi szabadidős belföldi turizmus célcsoportot célzó nyaralóhelyeknek (avagy resortoknak, nem röhögsz) a világa.

Már az előkészület is a zavartalan béke, az állandóság,és megbízhatóság szentháromság jegyében zajlott, mely szerint valamennyiünk szülei kéz-, pult-, fű alatt csencseltek beutalókkal kollégákkal, barátokkal. Még éppen szabályos testcselek, könyörgés, izgulás, levelek, hogy aztán jó esetben kitárja kapuit valamelyik kis ungarise szantropé. Már a recepción feltűnik, hogy a portás a nemzetközi szakmai sztenderdek szerint is gyakorta használatos: - Következő?!  kezdetű üdvözlést alkalmazza, majd a szobánk kialakítása.. Egyik ámulat a másik után. A társalgóban mondjuk zsír új a Réka bútorcsalád, a bárban viszont egy olyan hegyes bajuszú csávó méri a meggy márkát, hogy nem mersz ránézni. A pingpongasztal nettó foglalt két hétig, egyedül úgy lehet bekerülni, ha kábé egy napig forgózol. Van, hogy tenyérrel, aztán amikor már csak öten maradunk, már mindenkinek jut ütő. Két csont után ér lecsapni. Street rules. MÁV üdülő abszolút bajnok vagyok, érted. Mindenki nyugodjon meg. Ja, a családban soha egy vasutas sem volt a tudomásom szerint. Sajnálom apa, most lebuktatok. Nem tudtam többé magamban tartani.

Rohadás nagy kocka házak mindenhol linóleummal borítva. Alumínium kilincsek a mázas festékkel lekent fehér vagy színes ajtókon. A klasszik okkersárga bútorzat, füredi és siófoki tóparti festőóriások válogatott remekei a falakon, sárgára fóliázott üvegfelületek, fröccsöntött műanyag kiegészítők a hibbant karnistól a művirágig. Egy jóindulatú színtévesztő transzvesztita színkombinációi ágynemű/fal, bútor/szőnyeg viszonylatban, ami amúgy cseppet sem bántó, mintha folyamatosan emlékeztetni akarna, hogy nem otthon vagy. Nálam a csúcs a folyosókra, fal mellé kirakott dekorációs célú kisasztalokra kihelyezett, amolyan krepp-papírra ragasztott csipkeminta volt, általában rombusz formában, és azon a barna mintás kis fehér váza  - üresen...

Az ebédlőben egy órás turnusokban van a zaba, nem ám beszélgetnek ott hátul a Szalayék, lesz szíves a gyerekével sietni, kérem, Önök miért késtek? Már ne haragudjon, de majd maguk miatt vár a következő turnus?! Hogyhogy még egy húst pluszban? Elszámolásiban vagyok, kérem. Az Jaffa. Nem, Jaffa. Ivólé az uzsonnához lesz. Nem lehet venni kérem, na megtenné, hogy nem tart fel? Önöknek bukta vagy piskótatekercs? Hideg kérem. Vagy-vagy.


A tévészoba egy megvalósult mennyország. Ülsz a tesóddal, kimeredt szemmel bámulod az esti mesét, próbálsz iszonyatosan koncentrálni a recsegő hangra, és a megvillanó képernyőre. Mackónadrágos, bajszos és atlétatrikós arcok sörrel, tétova nagyszülők, és egy tonna gyerek. A szülők alig várják, hogy köpjön a tévémaci, és felharsanjon a sipirc, de mi már nagyobbak vagyunk, mi még az esti bud spencer filmen is fent maradhatunk. Ha hallanál bármiből is bármit.
Egyszerre beszél mindegyik, a gyereket küldi, sörét kéri, nagymamát ülteti, viszi, húzza, teszi, krákognak, mutogatnak, te meg arra gondolsz, hogy legyen már holnap reggel, amikor ez a sok idióta mind a löncshúst passzírozza bele a szétvágott kiflibe iskolatejjel, te meg kussban nézheted a magilla gorillát végre.


A piros műbőr sarokgarnikkal formabontó ötletességgel berendezett Klubhelyiségből meg kihallatszik, ahogy a lemezlovas felteszi Billy Idolt, és belenyomja a mikrofonba, hogy: Innö minnájt áöá sivammó - mómó. Akkor már inkább a lepattogzott padkék festék lepöckölése a rozsdás nyugágyról a parton. Ott legalább a régi játszótér macskamászókáján, vagy mókuskerekén el lehet ülni, meg homokot szórni a csúszdára. Az is valami.


2014. november 19., szerda

Tízmillió gasztroblogger országa




 
Kétségtelenül csodálatos, hogy Budapest, de Magyarország több része is éppen hatalmas változáson megy keresztül, ami az étkezési szokásainkat érinti. Nem lehet elég hálásnak lenni azért, hogy a főzelékfalós és hawaii csirkés rizibizis világ, meg a nyomoronc rántott karfiolok meg vagdaltak mellé megnyitott vagy 200 pazar hely, legyen az leveses, vagy hamburgeres, vagy egészen komoly új étterem zseniális konyhával. Csodálatos, hogy a &#@rnetti és a Norbi uralta buszmegállós kaucsuk fos helyett ma már lehet patent reggelit enni több helyen. Igenis isteninek tartom, hogy egyre több étteremben értik meg, ha azt mondom tagliatelle, és amit rátesznek, az egyre kevesebb helyen ilyen előregyártott bolti izé.

Logikus és szükséges, hogy ugyanez a lendület a neten is látszik. Tippek és figurák, receptek és kritikák, útmutatók és kommentelős/pontozós oldalak mindenütt. Igazából hasznos dolog ez, hiszen szívesen támaszkodunk más tapasztalataira, ha új helyet akarunk kipróbálni. És egy recept is jól jön, ha épp a konyhában állok és meg vagyok fogva. Eddig nem nagyon írtam se kajáról, se vendéglátásról. Pedig azt a főiskolát végeztem, és hellyel-közzel 18 éve ebben a szakmában dolgozom. Talán felesleges hencegésnek éreztem erről okoskodni. Meg annyi, de annyi poszt, blog, és minden más szól erről. Nagyon jók is vannak. És talán épp ezért érzem azt, hogy ideje megszólalni. Ugyanis hiába a zseniális gasztroforradalom és annak minden boldogságos következménye, ez egy szomorú poszt.

Egyrészt mert a magyar ember megint nem képes az ilyen változásnak örülni. A másik sikerének ugyebár soha sem. Ennyi lehúzós, fikázós odamondogatást, mint amit gasztro témában látni, nem is tudom, hogy milyen más felkapott témában látok. Talán a média és a divat ilyen még. Ezekhez mindenki ért ugye. Ordenáré módon leugat mindenki mindenkit, beszólogatunk, nagy hangon kritizálunk, amit és akit csak érünk. Ezzel pedig az a gond, hogy itt sokszor családok, baráti társaságok, bátor kis vállalkozások eszement kemény munkájába kötünk bele, vagy akár tesszük azt teljesen tönkre. Ami ha tényleg rossz, megérdemli a kritikát, sőt odáig megyek, hogy ami rossz, az zárjon be forgalom hiányában. De nagyon sokszor nem az. Csak türelmetlenek vagyunk, meg felvágós okosfiúk. Ma már mindenki Gordon Ramsey lett, és nyomatja a kőkemény "véleményt". És nem az a baj, hogy közben egy hagymát nem tudnak rendesen felszeletelni. Legkevésbé sem. Nem csak szakember lehet étel-, és étteremkritikus, sőt. De legalább tisztességesen meg tudnának ENNI egy ételt. Az azért elvárható lenne, nem? De felvágni se tudja a steaket rendesen a gyerek, viszont ciccegni azt tud. Úgy értem, aki a quesadillas-t kiejteni sem tudja, az tegye már meg, hogy nem posztolgat bőszen "szakvéleményt" egy mexikói étteremről. Aki meg tavaly nyárig nem evett bonyolultabb desszertet a vattacukornál, az lehetőleg ne oktassa már ki a pincért a haverok előtt valamelyik felkapott hely teraszán créme brulée-ből. A borról és az italokról nem is beszélve, az a halálom. Pár éve még papírfilteres irodai löttyentős Douwe Egberts Omnián volt az egész ország, ma meg már a kapszulás is kellemetlen, mert a menők már maguk is baristák. Az eszem áll meg. Meg azok, akik nemrég nem értették, hogy a szénsavas ásványvizet miért nem szódának mondjuk, ma már az ásványvíz sommelier-vel akarnak beszélni. A legborzalmasabb pedig az a típus, aki másfél órán keresztül gargalizál a különféle borokkal, mert ő megmondja neked a napsütéses órák számát szőlőtőkékre lebontva nyelvcsettintés-hangerő alapján, aztán meg a halkéssel keni a padlizsánkrémet arra a házi kenyérre, amit cibattának ejt, plusz nem tud megkülönböztetni egy spárgát egy pontytól.

Ez a gasztroforradalom nem szól másról, mint hogy a szakma egy része rájött, hogy levevős árak, puccos díszletek és 3 soros ételnevek helyett egyszerűbbet, minőségibb alapanyagból színvonalasabbat, tematikusabbat kell adnia neked, és nem mellesleg tisztelnie kell téged. A szakma mellett ráadásul elég sok olyan ember nyitott vendéglátó helyeket, aki nem is vendéglátós, viszont volt tehetsége összerakni egy olyan helyet, ahova ő maga szívesen járna.. És összekoccanna a térded, ha tudnád, mi meló van abban a levesben, amit eléd tesznek. De a vicc az, hogy senki nem vár tőled tiszteletet. Nem ezért mész be, és ezt ők sokkal-sokkal jobban tudják, mint azt te róluk gondolnád. Csak azt szeretnék, ha őszinte lennél, ha nyugalomban jól éreznéd magad. Csak egyél egy jót. Sőt. Gyűjts egy úgynevezett élményt. Zenével, asztaltársasággal, finom illatokkal, jó ízekkel, hozzád hasonlóan jóra vágyó normális asztalszomszédokkal. És mondd meg a kőkemény véleményedet. Írd meg, hiszen akármilyen fura, a frankó vendéglátós hisz a kemény kritikában. Mert hisz magában, hiszi a minőségét, hiszi az elhivatottságának az eredményét, és hiszi, hogy a szigorú követelményeinek ott lesz az eredménye a tányérodon, és a fejedben, amikor elmész. És az ilyeneknek a kritika még több vendéget jelent ám. Mert a jót kipróbálják mások is.

A kritika viszont nem az, amikor felhajtott gallérral megalázol egy pincért, mert megteheted. A kritika nem az, amikor megeszed a 8 rongyos steak-et, majd a 10% maradékot visszaküldöd, hogy ehetetlen ez a hús, és a kritika egyáltalán nem az, amikor egy kihívatott étteremfőnök szituációval akarsz a csajodnak imponálni. Értem én, hogy egy étterem nem a Zeneakadémia, értem én, hogy a fejével mutogatós, meg csettingetős gyerek ahhoz vagyon hozzászokva, hogy neki fizető vendégként nem kell viselkedni, neki nem szólhat vissza senki, ő a király.

Hozzá kell szokni, hogy nem. A gasztroforradalom következő lépése az lesz (és a jó isten adjon erőt minden tisztességes étteremnek ehhez!), hogy a tulaj extrém esetben végtelenül tisztelettudó és kulturált diplomata módon meg fogja kérni az ilyen embert, hogy távozzon. Valójában már most is ez zajlik ám. Nyugat-Európától Amerikán át a Távol-Keletig a penge helyeken, a magukra, imidzsükre, közönségükre érzékeny helyeken nem engedik ezt a kigombolt övvel hangoskodást. És eleinte biztos ők is tartottak attól, hogy a fontos vendég zokon veszi, ha felállítják. Fordítva sült el a puska. Akik magukat komolyan veszik, és a kialakult törzsközönségüket szintén, azok nem engedik meg, hogy rajtuk vezesse le a vendég a frusztrációját, meg a komplexusait. Nem rosszindulatból, hanem egyfelől nem erre való egy étterem, másrészt üzleti szempontból pláne nem. Ugyanis kisebb veszteséget jelent a lehetetlen vendéget (meg a hozzá hasonló haverjait) elveszíteni, mint a teljes törzsközönséget. Akik nem véletlenül kedvelték meg a helyet olyannak, amilyen. Már elnézést az egyenes szóért. Az éttermi kultúra társasjáték, és nem a kinyalatom a seggem néhány rugóért nevű játék, hanem az éveken, évtizedeken át járok ugyanoda, mert mindketten sokat jelentünk a másiknak játék. A kölcsönös megbecsülés, az egymásra emlékezés, a kötelességen túli figyelem, és barátságosság, a szakmai alázat és emberi értékek, a folyamatosan vállalható és kiszámítható magas minőség, a gesztusok, a nagyon fontos apróságok, a stabil csapat. Ezek határoznak meg egy éttermet és a közönségét. Ez az igazi ereje ennek a gasztro-megújulásnak. Hogy egyre többen vannak, akik értékelik, keresik, szeretik az ilyen éttermeket, és akik kötődnek ezekhez. Legyenek minél többen. Én felemelem a hangom azért, hogy lassan változzon meg a minden étterem tolvaj és/vagy tróger szemlélet, és szorgalmazom, hogy tiszteljük azokat az éttermeseket, akik azt megérdemlik. Ők is egyre többen vannak, és minél többen lesznek, a becstelen lehúzós helyek annál gyorsabban mennek tönkre. És ha valaki heti 6-7 napon át hajnali kettőig húzza becsülettel, és odateszi magát, és minőséget produkál, az igenis kapja meg azt a fejbiccentést, ami kijár neki. Amikor vadul pontozgatunk és kommentelgetünk a neten, gondoljunk erre is. És persze pontosan ugyanennyire felemelem a hangom a vendégért. Aki valójában a kulcsa ennek az egész átalakulásnak, aki kipróbálja és értékeli az újat. Aki életmódot vált(ott), és ezután többet jár el otthonról étkezni. Aki lehetővé teszi helyeknek, sőt egész környékeknek, hogy megújuljanak, mert fogyaszt. És aki elvárja tőlünk teljes joggal, hogy megőrizzük neki a kedvenc helyeit olyannak, amilyennek azokat megszerette. Nem fog csalódni.






2014. november 16., vasárnap

The Heat is on





Miami. Will Smith, Don Johnson, kabriók, pálmafák, Tony Montana, Leonardo di Caprio versus Tom Hanks. Miami. Karvastag láncok, ostobán ugrálós elejű kocsik, sakira-rángásos mindenszínű haspólósok, pisztolykodós jelenetek, hosszú szivarok. Miami. Amíg tévéből nézed. Élőben gondolom mindenkinek más és más. Nekem ilyen volt:
Állok az érkezési oldal fotocelláján kívül. Elég könnyű hozni a frissen érkezettek fáradt-megkönnyebbült mosolyát. De kit érdekel a fáradtság egy olyan kezet szorongatva, amelynek tulajdonosa az egyenruhás tisztnek még az életemben-ilyen-jó-gyerek-nem-voltam hangján rebegte, hogy thank you, azóta viszont felszakadhatott valami, mert az "itt vagyok Miamiban", és a "úristen, az Amerikai Egyesült Államokban vagyunk" minden szókincse. Ránézésre neki megtenné egy sátor a reptéri buszok közötti zöld sáv két pálmája között is. Rendes kölyök az.

Mégis kell a család régóta kijáró ölelése, a gyerek a gyerek nyakában, hogy merjem érezni a tizenórányi repterek és repülőutak súlyát a lábamban. Lelassuló filmkockák adják a hátteret azokhoz a pillanatokhoz, amikor már egy autópályán gurulva konstatálom, hogy végre itt vagyunk. És amikor azt hiszem, hogy az ámulat elkezdődött, jókorát tévedek.

Miami nyilván az a fajta sokarcú város, amelyik pontosan úgy reagál rád, ahogy megszólítod. Befoghatatlan méretű területen annyira amerikai, amennyire csak lehet. Ha a nyugalmat, a rendezettséged keresed, megtalálod. Ha eszetlen partykra vágysz, nem kell sokat keresni. Ha zsizsgést, ha arcoskodást, ha luxust, vagy ha lepukkant balhés környéket keresel, megkapod. Jól bírja, ha finnyogni akarsz a forgalom őrületén, vagy a 17 fokra agyalágyultan hűtött üzletein. Bízvást el lehet európaiaskodni a mi szemünknek kurta történelmén, vagy a fogyasztásra felépült létformáján. És lehet állni lenyűgözve a kurta történelme alatt látható eredményeken, meg nagy svunggal beledőlni és két pofára élvezni a fogyasztásra felépült létformáját. A város nem dilemmázik ezen, és igaza van. Ha kuplerájba mész és a  társalgóban azt sérelmezed, hogy nem tudsz nyugalomban Beethovenre Jókait olvasni, fel fog merülni, hogy kettőtök közül nem a kupleráj van rossz helyen.

Úgyhogy beach, Disney-world, Universal Studios, nem tervezett hiperzseniális NBA meccs. Valóra vált gyerekkori álmok a bőség zavarától néha fejet leszakító módon hálálkodós, néha hullára fárasztott gyerekekkel. Seaquarium csumára lefröcskölős delfin-, fóka-, és orca-showval, mocsári száguldás hatalmas propelleres őrülettel. Felváltva lélegzetelállító és szürreálisan egyszerű programok. Lakókocsis kifőzdékből minifesztivál észvesztő tacoval a szakadó langyos esőben hétköznap este kilenckor. Két toronyház között a 3 sávos útról befordulva nyilvános strand. 35 percre a belvárostól egy parndorfhoz szokott szemmértéknek olyan outlet, aminek 5 (mondom öt, bazmeg) óra alatt egy irányba  haladva a 65-70%-a járható be. Például egy 10 év körüli, divat iránt cseppet sem érdeklődő leánygyermekkel nyilván sima galopp, de amilyen arccal megy előre...:)) Ínyencek hozzánk hasonlóan időzítsék Halloween napjára, amikor este elmész 10-15 beöltözött gyerekkel cukorkát gyűjteni meg ijesztgetni a szomszédságban. Ami még két óra séta...És azzal együtt hatalmas élmény (detéllegaz),  hogy a lábfejed minden tekintetben egy zongoralábbal agyonvert brokkolira emlékeztet majd lefekvéskor. Az egész úgy hibátlan, ahogy van.

A boltostól a parki szemétszedőig atom kedves a legtöbbje, és a kiszolgálás, vagy akárhol akármilyen szolgáltatás nyilván döbbenetesen jó. Ja, és itt nyomasd a gigantikus húsos szendvicseket, ülj be egy '50-es évekre hajazó frankó dinerbe, tedd ki végre a vigyort a képedre, lazulj és lassulj le, és imádni fogod minden pillanatát. Tudd meg, melyik környék veszélyes és ne csinálj úgy, mint aki otthon kőbányai közparkokba (abba a rengetegbe) jár késő esti spontán felolvasó estekre. Kerüld el (kurvára könnyedén) itt is. Menj le a partra, nézd meg a felújított art deco szállodákat, vagy autózz egyet a sok hihetetlen kertváros egyikében, és figyeld meg, ahogy parkok parkok hátán, terek, játszók, sportpályák követik egymást. Vedd észre, hogy tiszta minden és nem dohányzik egy lélek se sehol. Legyen rá szemed, hogy a Disney park két emelet mélyre épített szimulátora is úgy üzemel, hogy kerekesszékesek is simán képesek... Ezeket kell itt látni. Semmiképpen nem kell, nem szabad és nincs értelme hasonlítgatni semmit semmivel. Tényleg nem. Ha idejössz, azt fogod és azt tudod élvezni, amiben itt profik. Ennyi a sztori. Jó tanulsága ezeknek az általunk lenézett népeknek, hogy ahelyett, hogy folyton ítélkezünk, egyébként élvezhetnénk azt is, amit egy hely tud. Már csak azért is, mert a hétköznapok attól speciel jelentősen jobban lesznek még akkor is, ha kolbászból télleg csak a bajai kolbászfesztiválon van minden.

Nyilván sima turistaként nekem is más Miami jutott volna, nem lehetek igazságtalan. Otthon laktam, és az nem az a hely, ahol tudják, hogy iszod a kávéd, vagy ahol otthagyhatod a bankkártyádat a strandtáskában. Az az, ahol egyedül sem vagy egyedül, mert felismernek a tárgyak a polcon, az illatok a konyhában, a hangok a gyerekszobából. Így persze más. Pont úgy vártam már látni mindezt, ahogy tartottam tőle. Ahogy nyugtalanított a hiánya, és ahogy most végtelenül megnyugtatott a látványa. És nyilván nagyon más egy nyaralás, ahol barátokhoz visznek vasárnap grillezni, akik úgy fogadnak, mintha harmincadszor jönnél. Az pótolhatatlan.

Boldog vagyok, hogy láthattam, megfoghattam, belélegezhettem. Persze, ha rajtatok kívül semmi mást nem láttunk volna Miamiból, úgy is tökéletes lett volna a képlet.