2015. július 30., csütörtök

Az emancipációról




Igazából ma már nem is így hívják. Független, meg önálló, meg egyéb kódneveken illetik a nőknek ezt a teljesen zavaros, egyre kuszább világát, amiről most már nem állom meg, hogy ne értekezzek a magam egyszerű módján. Mindjárt az elején le kell szögezni 2 dolgot. Egyik, hogy az eredete ennek a polgári mozgalomnak nyilvánvalóan maximálisan támogatandó, sőt, nem kérdés, pont. A másik ugyanilyen fontos tétel, hogy az extremitások mindenben rosszak. Ebben is. És most lényegében erről lesz szó.

Az eredeti cél, mely szerint a nőket ugyanolyan jogok illessék meg az életben, mint a férfiakat, szerintem szent és vitán felül áll. Az a néhány balfasz férfi, aki a mai napig előjogokat próbál vindikálni magának, voltaképpen egyre inkább perifériára szorul és nevetségessé válik, a nők élete pedig egyre inkább pontosan ugyanolyan jogokat és jogosultságokat tartalmaz, mint a férfiaké. Természetesen értem, látom és tudom, hogy az a néhány aspektus, ami a mai napig fennáll, rendkívül idegesítő és zavaró. Például a szexizmus. A munkahelyi megkülönböztetés. Talán ez a kettő az, ami egy mai, nagyvárosi környezetben is még konkrétan és bántóan tetten érhető, a többi egyre inkább elmosódik.

Viszont ennek kontrájában megdöbbentően kevés szó esik az élet azon területeiről, ahol a nők minden szempontból beérték a férfiakat. Még kevesebb szó esik azokról a helyekről és helyzetekről, ahol átesett az egész folyamat a ló túloldalára. Persze várható volt, egy ilyen globális folyamatot nem lehet csak úgy kedden délben megállítani, hogy jó gyerekek akkó csá, ennyi a téma, most megállunk. Túltoltuk ezt is, Béláim. Úgyhogy ideje lenne gondolkodni netán.

Én ugyanis ennyi szexista (de fordítva!), ennyi női szerepeket halálra torzító cikket, filmet, és főleg embert még soha nem láttam, mint az utóbbi időben. Persze hülye agyatlan perverz barom vagyok, minek olvasok nőknek szóló cikkeket, mi? Hát ezért. A héten 4 jött szembe, amelyben már kendőzetlenül nettó tárgyként beszélgettek a férfiakról, ahol pontokba szedve kaptam meg, hogyha meg akarok felelni egy nőnek, akkor leszek szíves hogyan és miképpen összeszedni a nyomorult kis férfi-életemet, és személyiségemet. Kicsit nevettem, merthogy baszod ha ez fordított nemekkel lenne leírva, akkor már a Kossuth-téren gimnasztikázna a Feminista Klub, meg a Kurvára Vigyázzál Velünk Merbajlesz Emanci Egyesület. De a nevetés után dühöngeni kezdtem, ugyanis ezek a hülyeségek torzítják el a nőket, és velük együtt a férfiakat is. Ez már nem egyenjogúság, hanem szereptévesztés. Az eredeti cél nem az volt, hogy a nők férfiakká váljanak a lelkükben. Nem úgy volt kitalálva a motyó, hogy attól lesz a nő erősebb, sebezhetetlenebb, meg egyenjogúbb, ha állva pisál, ordenáré módon beszél, és megsértődik, ha kinyitnak neki egy ajtót. Vagy lemaradtam valamiről?

Személyesen ismerek 100 fölötti számú nőt, akit úgy ér utol az "egyenjogúság", hogy immár éjfélig dolgozik ő is, meg szombaton, meg szenteste. Pazar. Gondolom, mindenki erre gondolt. Ezek a nők nem kérték ezt, és elenyésző százalékuk boldog vagy büszke ettől. A marha nagy egyenlősdiből az lett, hogy szarik rá a munkaerőpiac, hogy gyereket akarsz szülni. Vagy szültél. Vagy visszajönnél. Sőt, praktikák születtek a témában (oké, ez talán hungarikum), lett erre is kis magyar kibaszósdi.

A nőket nem engedjük előre a sorban, cserébe már láttam a forgalomban olyat, hogy egy nő kiszállt és pofán vert valakit. Mondom mi?! Az lenne az egyenjogúság, hogy ugyanúgy beszélünk a nőkkel, mint ahogy korábban csak férfiak egymás között szoktak? Vagy hogy a nők egy része ma már kikéri magának az udvarlást, és majd ő 'bepasizik'? Volt alkalmam az utóbbi években újra bepillanthatni ebbe a világba is. Röviden és disztingváltan annyit mondanék, hogy szomorúbbat elképzelni se lehet.

Az egyenjogúság - azt gondolom - a hiányosságai ellenére is egy sikertörténet. Ugyanakkor súlyos tanulságokkal jár. És ezek egyik legfontosabb eleme az, hogy ahogy elindítani a nőknek kellett, úgy a végét megválasztani is nekik kell sajnos. Ez így ugyanis nem lesz jó. Ennyi frusztrált, széthajtott, magányos, halálra stresszelt nőt vélhetően még sohasem láttunk. Valahol kell egy határt szabni ennek a fene nagy "függetlenségnek". De a nőknek maguknak kell határt szabni. Mert anélkül torzul minden. A hülye szociomániám miatt állandóan beszélgetek, állandóan hallgatom a más emberek véleményét, és azt kell mondjam, a férfiakról sem hallottam 15-20 éve ennyi botrányos vélekedést, mint manapság. Ugyebár a nőket szoktuk viccesen a kiismerhetetlenül bonyolult lénynek nevezni, ennek reciproka a férfi, a kis 2 bites életképével, nem? Nos, ezt a férfit sikerült kibillenteni. Egyik nem kapcsán, és semelyik téma kapcsán sem szabad általánosítani (gyűlölöm is érte az emancipált "csajszis" cikkeket), de nagyjából úgy látom, hogy a férfiak jelentős részét sikerült kibillenteni. Ezek ugye nem konkrét meg extrém esetek, nem látunk hajukat tépő, zokogó, ingnyakukat szaggató férfiakat összeomlani a buszmegállóban, de azért látszik a zavarodottság össztársadalmi szinten. A bizonytalanabb férfiak közül rengetegen elvesztették a lábuk alól a talajt. Fogalmuk nincs, hogyan kell ebben az új világban mondjuk megszólítani egy nőt, vagy hozzájuk viszonyulni. Bánni, beszélni, dolgozni, utazni velük. Most akkor férfiasnak kell lenni és gyengébb/szebbik nemként fordulni a nőhöz? Vagy vállon kell csapni a csajokat manapság, kiköpni velük, aztán bazmegozni cseppet? Hogy legyen? A darabosabb fazonok közül látom, hogy sokakból effektív agressziót vált ki ez az egész. Mintha az lenne az arcukra írva, hogy tessék basszátok meg, akkor itt a kurva egyenjogúság, akkor fingok, meg leüvöltöm a fejedet a meetingen, akkor bírjad mucikám. Mi az anyádat bőgsz itt este 10-kor, csináljad már, emancipáljál már, ne menstruálgassál, ne nyafogjál, baszok a lelkedre, baszok a bajodra, baszok a gyerekedre, baszod a mindenedre, akkó nyomassad és vigyorogjá', meg boldog legyél a kibaszott nagy egyenjogaiddal, értem? Arról az extrém és szégyenteljes végpontjáról nem is beszélve az egész történetnek, amit családon belüli erőszaknak hívunk. Ami szerintem a szemeteskukája az emancipációnak, azaz minden, ami ebben az egészben rossz, és selejtes, minden nem kívánt mellékhatás megfigyelhető egy családon belüli erőszak szituációban. Erről azonban külön szeretnék egyszer írni, mert fontosabbnak, és főleg nagyobbnak tartom a témát, semhogy 3 mondatban elintézhető lenne...



Ez a folyamat így roncsokat termel nagyüzemben. Szerintem a megnyomorodás mindkét oldalon elkezdődött, és valójában azt érzékelem, hogy az intellektus, plusz ennek az érzelmi változata az egyetlen menekülő útvonal. A tömeg megy előre a neki lerajzolt úton, esélye sincs se letérni, se kikérni magának, sem egyáltalán érzékelni a problémát. Most azt hagyjuk, hogy pl Magyarországon a 49. problémája is nagyobb ennél egy átlagembernek, és ha rákérdeznék az utcán, hogy mi erről az általános vélekedés, a válaszban benne lenne egy politikus neve, édesanyám neve, vagy egy rotring a szemgolyómban, efelől semmi kétségem. De a tisztességes életszínvonalat biztosító országokban pontosan ugyanígy megáll ez a probléma, ha ugyan nem súlyosabban. Magányos tömegek zizegő éjszakai irodákban, elszigetelt életformák, amelyeket munkára, internetre/kütyükre, felgyorsult életre fogunk, holott az egyik lényege az volna a létezésünknek (na, na, NA, most mondd ki Gábor!!!), hogy a férfi a nővel, a nő meg a férfivel valahogy kijöjjön úgy kábé. De mintha távolodnánk ettől. Sőt, mintha észre sem vennénk, hogy hatalmas nagy baj van.

Nem hiszem, hogy valami varázslat kellene ahhoz, hogy az utcán, vagy egy munkahelyen tudjuk a nőket nőként kezelni, és a férfiakkal meg férfiként bánni. Az egyenjogúságról pedig azt gondolom, hogy jelenlegi általánosan elfogadott formája egy extrém túlzás, és pont nem azt adja a nőknek, amiért ez az egész létrejött. Macskarészegen hányva összeesni, meg éjjel egyig kifolyó szemmel melózni, meg szexuális megjegyzéseket tenni a zavarodott pincérre a csajszikkal nem egyenjogúság, hanem szomorú. Férfiként viselkedni, gondolkodni, férfiként látni a világot és úgy kommunikálni nem egyenjogúság. Nadrágot hordani, autót vezetni, szatyrot cipelni, dolgozni, mindent adott esetben egyedül is megoldani, esetleg férfi nélkül önállóan élni - fair enough, az egyenjogúság. Csak akkor tessék vele boldognak lenni.

Ez ugyanis a kulcsa ennek az egésznek. Én azt látom, hogy az egyenlő bánásmód sok területen, sok helyen, sok tekintetben megtörtént, a bántó megkülönböztetések legnagyobb részt megszűntek. Világszerte női államfők és vállalatvezetők sora bizonyítja, hogy a modern nő életformája közel sem ugyanaz, mint ami 30-50-70, vagy még több évvel ezelőtt volt.

De elég lesz, úgy látom. Mindenki válassza meg a saját falát, ahol megáll, vagy ahol köszöni szépen ezt az egészet. Mindenki válassza meg a saját egyenjogúságát, azt a mértéket, ahol őszintén és valóban képes boldogan élni, sőt egyáltalán boldoggá válni. Mindenki önkritikusan állítsa fel magának azt a rendszert, amelyben komfortosan tud és szeretne létezni. Annyira büszke vagyok azokra a barátaimra, akik nőként ki merték és merik jelenteni, hogy én itt helyemen vagyok, legyen az egy munkahely, egy csávó, vagy egy város. Büszke vagyok azokra, akik akár egyedül odébb költöztek, és megépítették maguknak az önálló életet. Büszke vagyok azokra, akik megálltak egy munkahelyen, és ott tartósan, lelkiismerettel dolgoznak, és nem vágynak feljebb, hanem "helyükön vannak". Büszke vagyok azokra, akik képesek a határaikat megismerni, azokon belül élni, vagy azokat normálisan, ésszel tágítani, akik tudják, hogy az azonos jogaik közül melyik teszi őket boldoggá, és melyik a felesleges túlzás, vagy idióta baromság. És legfőképpen büszke vagyok azokra, akik nem felejtettek el nőknek maradni abban a világban, ahol a nőiség és nőiesség elkezdett gyengeséget, elesettséget, hátrányt jelenteni, ezért nők tömegei elkezdtek megszűnni nőnek lenni, nehogy "lemaradjanak".

Nagyon nagy szarban leszünk mi férfiak, ha a trend nem áll meg, és nagyszerű volna, ha maradnának még, akik az asztal és az ágy túloldalán szeretnék a férfit látni, nem pedig a tükörben. És nagyszerű volna, ha tudnánk egymással indulatok, hátsó szándékok nélkül tisztán, őszintén, önkritikusan beszélgetni erről (is).



2015. július 3., péntek

A gyerek



Tegnapelőtt (is) lementem a partra a gyerekkel, mert a tenger az tenger, kettesben vagyunk és neki nyilván a top kedvence a sós víz, naná, uccu. Hozzáteszem, mérhetetlenül büszke vagyok rá már csak amiatt is, hogy a nettó parton döglés és apa nyúzása helyett bőven van benne érdeklődés más programok iránt is, hogy mást ne mondjak, zokszó nélkül kutyagolt mellettem a 30 fokos Velencében egy teljes napot, sőt élvezte, kérdezett, fotózott, baromkodott, egyszóval nyitva volt, ahogy mindig. És ez a poszt a megannyi gyerektulajdonság közül, amit lenyűgözve és kissé magamat elszégyellve bámulni szoktam, erről szeretne szólni.

Tehát partra le, gyűlöletes keneckedés (számomra minden alkalom egy dráma), aztán gumimatrac vagy labda dilemma 1 percben, aztán ezúttal labdával be a vízbe. Térdig. Mert ott kibökjük a 9 éves olasz kislányt, aki a szállodánk tulajának az unokája, már láttuk a reggelinél, helyes kis kölyök, itt pancsol. Két gyerek egymásra néz, szkennel,vigyorog, az enyém kérdőn rám néz, én biztatom, hogy persze Tücsök, nyomassátok a bugit, én leülök ide a partra és figyellek. És ennyi. Másfél óra önfeledt fröcskölés, vetődés, visítás, mintha a szomszéd ágyon születtek volna egymáshoz képest. Az angol szókincsük 9-10 éveshez képest nekem büszkeségre ad okot, de normál beszélgetéshez nyilván nem elég. És ez itt a lényeg. Hogy ez egyiküket sem érdekli, nem zavarja, nem szempont. Ahogy az sem, hogy a másik gyerek honnan jött, milyen színű, melyik fagyit szereti, van-e a szüleinek lauvéja. Itt ennél sokkolóbb dolgok döntenek, olyan 4-6 másodperc alatt. Az egyik a mosoly őszintesége, a másik a gyere-játsszunk intésben található határtalan nyitottság, a harmadik a feltétlen bizalom, amely csak gyerekfejben tud felmerülni. Annyira, hogy a másfél óra végén a gyerekem azt mondja, hogy a kislány anyukájától (aki szintén egyedül volt a gyerekkel) én kérdezzem meg, hogy ők hányas szobában laknak - és amikor mondom neki hülye vigyorral, hogy életem azt én nem kérdezem meg, mert ha egy felnőtt férfi egy felnőtt nőtől ilyet kérdez, az kicsikét mást is jelenthet, akkor hatalmasra kerekedik a szeme...persze megérti, hát ötödikbe megy, a világon mindent tud a szerelem dolgáról (jaaaaaaaaaaaj úristeeeeeen!!!!!!), de azért mégiscsak.

És amíg tart a másfél óra gumimatracon és labdával, vízben és strandröpi-pályán, addig én néma csendben ámulok, tanulok, és gondolkodom. Hogy vajon melyik az a korosztály, ahol ez a nyílt és automatikus őszinteség eltűnik, és átmegy 'óvatosba', meg mérlegelősbe, meg gyanakvósba? Vajon hol válunk azzá a felnőtté, aki a gumimatracos visításnak már mögé látja a fulladásos halált, a strandröplabdás hahotázásba a súlyos leégést, és vajon hol tolódnak el a határok? Vajon ugyanannyit foglalkozunk azzal, hogy a gyereket óvatosságra és figyelemre neveljük, mint hogy magunkban a játékosságot, az önfeledtséget megőrizzük? És ha még egy gyerekkel képesek is vagyunk ellazulni kicsit, a másik felnőttel miért annyira nehéz? Persze értem, hogy miért az. Nekem is megvan közel 40 éves koromra a magam pakkja traumából, mocsokból, bárcsakból, és bárcsak-ne-ből is.

De amikor elnézem őket, elgondolkodom, hogy most az örömtől, vagy a bánattól lesz a torkomban az a hülye érzés. Vajon attól látom lassítva az egészet, mert annyira boldog vagyok, hogy ő még tud így örülni, mindent-de-mindent elfelejteni másfél órára, vagy azért ilyen tűpontos a film, mert én már nem? Vajon azért ilyen nehéz minden második levegővétel, mert engem is utolért a nosztalgiázás, és magamat látom benne, amint a bátyámmal ugyanígy vertük agyon egymást egy matracon, praktikusan bármilyen vízfelület esetében? Vagy azért, mert látom, hogy Blanka majd az évnyitó környékén fog ráeszmélni, hogy ezt a kislányt (Sofía, a neve ugyanolyan csodálatos, mint a gyerek maga, egy 20 centis vigyor csilingelő hahotával, hát középig érő szőkésbarna tincsekkel - Ha 15 év múlva véletlenül elolvasod ezt, gyerek, legalább a neve legyen meg...), hogy ezt a kislányt valószínű soha többet nem látja?

Nem tudom. Talán csak azért volt olyan megrázóan szép az egész kép, mert néha vannak azok a pillanatok, amikor már az élmény közben is tisztában vagy azzal, hogy ebből most emlék lesz, fontos lesz, megmarad. Az ember néha érzékeli a pillanat gyönyörűségét, éppen azért, mert el fog múlni, és ezért lefotózzuk a szemünkkel, hogy beégjen. Talán csak azért, mert olyasmin mentünk keresztül, hogy nekem őt igazán felszabadultan boldognak látni egy másfél órára olyan ajándék, ami nem volt mindig magától értetődő, és ma sem az, sőt.. Talán csak azért, mert a gyermeki létezés minden szépsége és minden, ami miatt jó gyereknek lenni, az összesűrűsödött ebben az elnyújtott pillanatban.

Talán csak azért, mert hálás voltam érte nagyon, hogy megélhettem vele, hogy láthattam. Hogy érezhettem azt, hogy ő egy (mindent jelentő) kérdő pillantás után azonnal 'lecserél' engem egy korabeli játszópajtásra, mert annyira bízik bennem, hogy tudja, ez nekem is így van a helyén. És tényleg.

2015. július 1., szerda

A melegekről is, meg nem is



26 millió ember váltotta szivárványosra a profilképét világszerte, talán 1,5 nap alatt. Cikkek, képek, videók tömegei mindenütt. Ellenvélemények nemzetközi oldalakon, egyszóval van és volt hulláma az amerikai döntésnek.

Én a magam részéről azért szeretnék hozzászólni, mert szerintem sem (csak) a melegekről szól a dolog, és azért is, mert az USA önmagában egy szimbolikus hely a világban. Lehet fröcsögni rájuk, nyilván napi szinten teszik sokan. Én vagyok olyan perverz barom, hogy még az intellektus mariana-árkát jelentő szélsőjobb irányába is kikacsintok (aki nem teszi, annak annyit segítek, hogy a teljes menekült-áradatot Izrael finanszírozza amúgy...), szóval szeretem tudni, ki hol tart, ha fontos témákról esik szó. Azt mégsem kérdőjelezi meg senki, hogy Amerika nagy hatással van a világra. Ezért örül nagyon, aki örül, és fosik nagyon, aki fosik. Mert az fix, hogy ez a hullám nagyot lendít mindenki ügyén, kérdés csak az, hogy kinek melyik irányba.

Leírom én is, pedig sokan leírták előttem 3 nap alatt - ez a sztori nem azért fontos, mert a melegek házassága nélkül nem fő le a kávé és többé nem mallik a pity. Azért ilyen eszehagyottan fontos, mert végre elérkeztünk a számomra is egyik legfontosabb témájához az életnek - ez pedig a békén hagyás. Az a típusú békén hagyás, amikor nem mondja meg az egyik, hogy (ne) éljen a másik. Amikor nem fogja magát többé egy csoport, aztán hirdeti ki, mi a normális. Mi a frankó, és mi nem az. By the way - a házasság célja pedig NEM (feltétlenül) a gyerek. Le merem írni. Meddő, idős, vagy gyereket kurvára egyáltalán nem akaró heteró emberek gond nélkül házasodhatnak. Nem hívja félre az anyakönyvvezető egyiket sem, hogy tudna adni egy orvosi igazolást, kedvesem?

A élet célja pedig NEM az, hogy bárki beleugasson. Én értem, hogy az emberiség évezredek óta úgy épült fel, hogy mindig volt egy szűk, válogatott társaság, aki megmondta a többieknek, hogyan kell élni. Hogy mást ne mondjak, vallási alapon kiszámolhatatlan, mekkora létszámot sikerült kiirtani eddig (többet, mint bármilyen más okból), pontosan arra hivatkozva, hogy valaki megmondta, hogy a másik vallása, istene, hite, szokása, életformája unfrankó. És bocs, de te meghalsz. Mert hitetlen vagy. Boszorkány vagy. Mert itt laksz. Mert nem itt laksz. Mert ilyet eszel. Mert nem ilyet eszel. Mert így imádkozol. Mert nem imádkozol.

Én azt gondolom, hogy aki az ún nyugati típusú civilizációkban szeretne élni, az higgadjon le, és fogadja el, hogy kicsit b@szni nem fog tudni. Az egyik legocsmányabb szokás, hogy amíg rólam van szó, addig marhára legyen hiper-engedékeny demokrácia, de amikor másokról, akkor majd lécci hadd én-én-én mondjam meg, ki fér még be a gomba alá. De csak én mondhassam meg, mert különben a róka mindenkit meg fog enni, és amúgy a béka meg a nyúl áldozza már fel magát a 'közösségért', mert az demokratikus. Ja, a hangyát, meg az egeret pedig neadjisten eltaposom, ha nem szavaz a béka és a nyúl ellen. Köszi. Plusz sietnék, mert kurvára esik, ha valaki nem látná. Na. Végre rend van.

Tessék végre megérteni, hogyha megmondhatja valaki, ha beleszólhat valaki, akkor inkább előbb, mint utóbb neked is meg fogja mondani valaki. Nem mennék bele a magyar aktuálpolitizálásba, de aki nem látja az egyirányú megmondásos rendszer hátrányait, az ne az Ofotértben cserélgesse a változó méretű vaníliás karikákat látásvizsgálaton, hanem rögtön fehér botért folyamodjon a közeli kiserdőben bicskával, de azt is csak azért, mert ott gyorsabb lesz...

Sajnálom, akinek tőlem kell megtudnia, de a világ civilizáltabbik fele sajnos nem a világ fele. Ha ezt a maradékot is feladjuk, mert továbbra is az agyatlan gőg a mindenhatási hiedelemrendszerünk maximálisan téves alapja, akkor egyszer csak elfogyunk. És ha valamire számíthatunk egy olyan korszakban, ahol a fehér ember 500-800 éves hatalma éppen meghal (mert hiába zihálsz, meghal), akkor az a demokráciákban szerzett gyakorlata a bizonyos fehér embernek. Hogy van erő (mert igenis van erő), de valamiféle megbeszéléses alapon, együtt. Akkor is, ha ez lassítja, meg töketlennek tűnik. Apropó fehér ember. Amikor domináns színként ez a rassz mondhatta meg, hogy a világ többi részén kinek hogyan kellene élni, akkor a gyarmatosítás a leghumánusabb, legkegyesebb, legcivilizáltabb eszköz volt. A népirtás kedveltebb módszernek bizonyult. Hm. Most mitől is fosik ugyanez a rassz? Hogy megjön bármelyik másik színű ember (inkluzíve a kicsi ződ) és majd megmondja a fehér embernek, hogy mi a szituáció. És akkor vékonyabb lesz a teavaj a parizer alatt, és ettől máris áll a hiszti. De kikérjük magunknak, rasszisták nem vagyunk, demokraták viszont igen...

Nem látom be, hogy a melegek házassága, amelyik az egyén szabadságát szimbolizálja egy totálisan céltalan, kirekesztő akarattal szemben, hogyan lehet egyáltalán téma. Ahogy az egyik remek cikk megfogalmazta, a melegek házassága tipikusan olyan kérdés, amit ha engedünk, senkinek sem lesz rosszabb, sőt mindenkinek kicsit jobb lesz, mert eltűnik a téma, eltűnnek a melegek is azok elől, akiknek nem tetszenek. Ha nem engedjük, az orrunk előtt lesznek, és nekik is, nekünk is rosszabb lesz.

De amit pláne nem értek, az sajnos ez - ha ebben az egyébként világméretű kérdések szempontjából másodlagos kérdésben sem vagyunk képesek egyetérteni, akkor hogyan akarunk pl menekültekről, vagy a gyerekeink életében radikálisan csökkenő édesvíz-, és ételkészletekről beszélgetni? Mégis mit várunk magunktól, akik a világ legfejlettebb, leggazdagabb, jelenleg legbiztonságosabb környékén élünk, ha mi is ennyire szomorúan gyengék vagyunk éles helyzetben? És mit várunk a világ többi részétől?


Ennél többre van szükség. Már csak azért is, mert az amerikai "melegügyi" döntés sajnos csak olyan értelemben hatalmas siker, mint amikor az egyik osztálytársunk egész szünetben a cerkáját mutogatva rohangált a folyosón, aztán jött a tanár, és végre rászólt, hogy fejezze be, és húzzon haza de gyorsan. Egy rém kínos ügynek van vége. Ennyi a siker, srácok. És ha ez ilyen marha nehezen megy, akkor az igazán fontos dolgokban még sok-sok gyötrelmes óra vár ránk, meg igazán bántóan kellemetlen felismerések.




2015. június 19., péntek

A kajáról, az éttermekről, a konyháról - ezúttal a szakmámról



Rátérünk a blog egy másik arcára is lassanként. Volt itt már a nettó hülyeségtől az utópisztikus hülyeségen át a hétköznapi hülyeségig sok minden, meg akadt néhány egyéb típusú bejegyzés, a mélyebb értelem keresésétől a napi politikáig. A kajával eddig nem foglalkoztunk. Hogy kézen-közön ilyen rendezvényes, ad absurdum vendéglátós volnék, az mintha kicsit kimaradt volna. Talán a konyhába már engedtem némi betekintést, ha utalás szintjén is, de el még nem merültem asszem. Most kedvet érzek. Ráadásul mindeddig úgy írtam, hogy szóban vagy fejben felhangosodott egy téma, amire dőlni kezdett a gondolat, a párbeszéd, a helyzet, a minden, és abból született poszt. Gondolom nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, hogy gyakorlatilag mindegyik kábé harminc perc alatt készül el, aztán egy napot áztatom levében, elolvasom hússzor, átírom, kijavítom, aztán kiteszem. Nem komplikált, vagy cizellált egyik sem. Nem is értek hozzá, le is szarom, meg nem is erről szól. Ezt a posztot nem így írtam. Úgy egy éve kezdtem el, és azóta olyan 5-6 alkalommal hozzáírtam, vagy töröltem belőle.

Az éttermekről, az ételről magáról, meg erről az egész világról írni... azt még sose gondoltam végig. Hogy kell-e, az biztos. Hogy mennyire belemenősen, az jogos kérdés, és hogy mi a cél végül? Egyszerű. Lerántani való lepel nincs, amit tudni vélsz róla, az úgy is van. Van ezerféle hely, és étel, és igen, ahogy a világon bárhol, van a tébolyító mocsoktól a világszínvonalú zseniálisig minden. Az éttermekről folyamatosan, és rengeteget írnak. Kóklerek, amatőrök, profik, szakértők. Bloggerek hada. Kommentelők. Értékelők. Amit akarsz. Szupersztár séfek, és nagypálya tulajok tévéműsorokban árulják a siker titkát. Mindent tudsz. Mindent. A cél tehát nem lehet más, mint olyat mesélni, amit esetleg mégsem tudsz.

Mert azt valószínű nem tudod, vagy csak nem gondolsz bele (és ezzel amúgy semmi gond nincs is...), hogy milyen szemben állni például egy negyvenes cigányasszonnyal, aki a húszéves lányával egy pest környéki cigánysorról jár dolgozni becsülettel, aki büszkén néz a szemedbe, és olyan keményen húzza, hogy uralkodnod kell magadon minden alkalommal, hogy ne érzékenyülj el, amikor velük beszélsz. Ja, velük. A lánya nem házas, ezért nem néz rád és más férfiakra (értsd: nem. néz. rád.), nem beszél veled, ha mondasz neki valamit, az anyja válaszol. És mindenki mosolyog, mert egy így van, és kész. Anya egy szálkás, szilas nő, huszonkilós kondérokat rakosgat egész nap a konyhán a lányával együtt. Értsd: hajnal hatig, ha kell. Akármennyit. Akármikor. Akárhol. Fagyban. Tűző napon. Se te, se én, se nagyon sok ember, akit ismerek, nem képes olyan elszántan dolgozni. Nyilván annyi pénzért, aminek hallatán jóérzésű ember tördelni kezdi a kezeit kissé. A konyhán imádják. A humor nyers, a stílus betonkemény, de a szeretet, a tisztelet, a kölcsönös szarban segítéses odafigyelés az megvan. Salma Hayeknek hívja minden szakács, érted? Megvan benne minden!!! Na ezekért imádom a konyhát.

Meg azért, mert jó esetben két gondolat határozza meg a létezést. Innentől akkor a konyhának megfelelő hangszínt is prezentálnám tisztelettel:

1. Mi itt kibaszott tökéleteset csinálunk, fiacskám, stimmt? (és amúgy tényleg)
2. Szójjá' a pingvinnek, hogy ugráljon be a hetes rotijáért, mert a sokkolóban dugom a habverőt a seggébe. (ejtsd: megtennéd, hogy megkéred a felszolgáló urakat, hogy a hetes asztal főételét kitálaltuk, ha volnának szívesen kivinni a vendégnek, kérlek szépen?)

Mert a konyha humora olyan, hogy sírsz. A szóhasználattól, a közvetlenségtől, a nyersességtől, az egész légkör utánozhatatlan. Ahogy főzés, esetenként rohanás közben is úgy szólnak oda egymásnak, hogy nem állsz a lábadon. Ezt is persze helye válogatja, meg főleg a tulaj, meg a fegyelem, meg a séf tekintélye. Meg a balatoni lángosos és a Meridien között lesz némi diferansz, én értem. Ezzel együtt én azt hiszem, hogy közel 20 évnyi munka alatt sehol nem szórakoztam olyan jól, mint a konyhán. Akármilyenen, akármelyiken. Láttam néhányat pedig. Jártam a Béla Király úti köztársasági elnöki rezidencia konyhájában és 7 évig a 68 fogásos szilveszteri menüt az orrom előtt dirigálta 200 feletti számú vendégnek a Kempinski séfje. Több, mint 1500 alkalommal figyeltem tálalást rendezvényeken a Kiscelli múzeumtól az Operán át a 8-as út melletti erdő lejtős tisztásáig, ahol 250 főre a szakadó esőben tálaltunk gulyáslevest. Az erdőből jöttek, csoportonként, kalandtúra, 6 órán át az erdőben, rájuk szakadt az ég az utolsó 2 órára. Nem voltak jól a drágáim. Irodisták, magamfajta. Láttam néhány dolgot a nagyon kicsi kifőzdétől a mindenféle éttermeken át a nagyüzemi konyháig.

A jó konyhán nincs demokrácia. A munka folyamata, minősége, tempója, a terhelés mértéke, és abnormális időtartama, illetve az abban felmerülő hibalehetőségek száma, és a valóságban megengedett hibák aránya egyszerűen nem adja ki a demokrata berendezkedést. A jó konyhát egy jófajta kápó stílusában kell, és szokták irányítani, de ez Gordon Ramsey műsorai óta szinte közhely. A valóság meg ennél nyilván árnyaltabb, hiszen rengeteg helyen az a fajta szigorú rend működik, amely a fegyelemtől függetlenül remek és értékes barátságokat, vagy akár több évtizedes szakmai kapcsolatokat jelent.

Ma Magyarországon egy olyan fantasztikus átrendeződés zajlik, amire mi, szakmabeliek nagyon régen vártunk. Volt honnan elindulni, ugyebár. Még 10-15 évvel ezelőtt is legnagyobb részt az ügyeskedés, a trükközés, és a nagyüzemi adócsalás voltak a leggyakoribb jellemrajzi elemek, ha az átlagembert a vendéglősről kérdezték. Mára hála istennek kifejezetten erős bázisa épült ki a nagyon elszánt, jó ötlettel bátran nekiinduló, pici vagy nagyobb vállalkozásoknak, egy csomó független, önálló, tehetségéből és konyhájából, a szolgáltatás minőségéből megélni képes étterem, bisztro, kocsma, fast-food, sarki bármi, bár és mifene van. Döbbenetes a számuk, és teljesen más alapokon működnek, mint régen. Újra indultak és egyre erősebbek a háború előtti korokat idéző szakmai szövetségek és együttműködések. Rengetegen rájöttek, hogy ésszerűbb nem egy 100 szeletes torta minél nagyobb hányadáért küzdeni, hanem együtt felépíteni egy 1500 szeleteset, ahol mindenkinek sokszorosa jut az eredeti lehetőségeihez képest. Sokan partnerekként dolgoznak együtt, sokan egyszerűen szakmai tapasztalatokat cserélnek, fiatalokat segítenek, átjárnak egymáshoz, együtt húznak fel környékeket, és milyen rendben van ez így! Nagy tisztelet azoknak a nagyobb, sikeresebb helyeknek, és azoknak a szakmabeli koponyáknak, akik kíméletlenül viszik ezt a vonalat.


És hogy mindez miért annyira fontos? Szerintem azért, amit a szakmában mindig mondanak: mert enni mindig fognak az emberek. Az evés, az étkezés lehetőségeinek, szokásainak hatását a mindennapokban sokszor fel sem fogjuk. Pedig Budapesten a szemünk láttára egy városképet változtatott meg ez a robbanás. A város pezsgését, turistáinak és otthonról kirajzó lakóinak számát tekintve pedig a mindennapi szokásainkra is abszolút hatással van. Tegye fel a kezét, aki a városban lakik, és az elmúlt 5 évben nyitott több száz hely közül egyik sem vált a szokásává, vagy kedvencévé, vagy váltott miatta irodai ebéd-helyet, haverokkal pofázós helyet, bulizós helyet, randizós helyet, ugye? Akik a városban élünk, már tudunk mondani becsületes vendéglátóst. Jó tésztázós helyet, jó húsosat, jó burgerest, jó egyszerűt, jó vietnámit, jó luxust, jó sushit, jó magyarosat, jó extravagánsat. Fel tudunk ülni a város tetejére, és a pincéjébe is leülhetünk. Program program hátán, jó hely jó hely hátán, kipróbálhatatlan ütemben nyílnak és egyre több marad meg sokáig. És ez alapvetően mindenkinek jó, a városnak is, nekünk is, meg a vendéglősnek is.



Hát ezért ilyen fontos.

2015. április 6., hétfő

Elvesztegetett idő - ezúttal egy filmajánló



Nem nagyon írok filmekről, pedig nagyon sokat nézek. Több oka is van, amiért nem vetemedek erre. Egyrészt ezt egy szakmának tartom, és bár főzni is szoktam, a filmeket értékelni ennél érzékenyebb dolognak tartom, főleg azért, mert főzni csak magamnak szoktam, sosem nagyközönségnek. Szükséges hozzá mind történelmi, mind esztétikai érzék és érték, de leginkább egy olyan lexikális tudás, amit több ezer megtekintett film birtokában sem tekintek evidensnek magamra nézve, sőt nagyon sőt. Ahogy mondani szokták, minél több filmet nézek meg, annál kevésbé.

Ez a film számomra teljesen ismeretlen (volt), nem is hallottam róla. Nyilván a témája (holocaust, szerelem, zsidó lét a háború után) több szálon is nagyon közel áll hozzám, ergo az nem nagyon volt kérdés, hogy hatással lesz-e rám. A szó klasszikus értelmében nem is nevezhető nagyszabású filmnek, hiszen nem sztárok szerepelnek benne, nem sztár rendezte. Mégis több minden volt rám olyan hatással, ami azóta is gondolkodtat, azóta is foglalkoztat, és azóta is piszkálja a grafomániámat.

A történet valós eseményeken alapul, adott egy katolikus lengyel fiú, akit politikai ténykedése miatt zárnak koncentrációs táborba, ahol beleszeret egy német zsidó lányba. 1944-ben vagyunk, mindenki ennek megfelelő fizikai és lelki állapotban. A filmben kicsit baj is, hogy nem csontsovány és háromnegyed halott mindenki (mert kérdezed közben magadtól, hogy de miért nem?), ugyanakkor én bevallom, kicsit hálás is voltam érte. Talán azért, mert annyi ilyen képet/filmet láttam már, és az a látvány önmagában annyira kiborít. Talán azért is, mert így a karakterekre tudtam koncentrálni, és nem gondoltam rá, hogy hatásvadász módon a szörnyűségekre összpontosít a film. Mert nagyon nem arra összpontosít.

Arra összpontosít, hogy minden egy pillantáson, egy mozdulaton, egy másodpercen múlt. Egy lefizethető német irodistán, aki jótékonyan kimegy a szobából a megfelelő pillanatban negyed órára. Összetartó más rabokon, akik összekacsintanak, segítenek, aggódnak, figyelnek. Arra figyel a film, hogy megmutassa az élet esendőségét, és hogy minden elmúlhat egy perc alatt.

A fiú megszökteti a lányt a táborból, aztán azonban elszakadnak egymástól, és mindkettő úgy tudja, hogy a másik meghalt. Hogy aztán a New Yorkba költöző, és családot alapító, majd nyugodt, kiegyensúlyozott, szép életet élő nő 1976-ban egy tévéinterjúban meglássa a pasast. Nem akarom részletesen elmesélni, a film két szálon fut - látjuk a háborús szituációt, és annak kifutását, és látjuk '76-ban a drámát, ahogy rájön a nő a tévedésre. Minden érzelmi vetülete számomra gyönyörűen, túlzások és ripacskodások nélkül kivitelezett. Nincs amerikai puncsoskodós zihálás a vásznon, ahogy fegyverarzenál felvonultatás sincs, plusz szándékosan túl gonoszra felfújt németek sincsenek.

A film arról szól, hogy 30 évvel később rájönnek, hogy a másik nem halt meg. Arról a döbbenetes felismerésről szól, hogy újra találkozhatnak egymással. Mindezt sallangmentes, hibátlan játékkal, és jó értelemben vett egyszerűséggel látjuk a vásznon.

Azonban mégis egy cselekményen kívüli tény az, amitől számomra az egész úgy torokszorító, ahogy van: éspedig az az egyszerű tény, hogy ez egy német film. És én annyira, de annyira irigylem azt az országot, ahol így néz ki a szembenézés a múlttal. Ahol így néz ki egy ország kollektív lelkiismerete a valóságban. Ahol ilyeneket tudnak csinálni, és ahol így dolgozzák fel a múltat. Ez olyan fájdalmas számomra, és annyira gyönyörű is egyben, hogy azt még én is nehezen írom le szavakkal. Hasító fájdalom, mert nem tudok nem belegondolni, micsoda ország lehetnénk, ha így, vagy ehhez hasonlóan mernénk vállalni a történelmünket. Micsoda öntudatunk, micsoda énképünk lehetne. Hogy változnának az egymásra vetett tekintetek az utcán, és a moziban és mindenhol.. Hogy változna a beszédünk, az értékeink, a gondolataink, az iskoláink, a munkahelyeink. Ne legyintsünk rá. Igen, Németországban is van rasszizmus, vannak nácik, vannak idióták, van minden. De nem mindegy, hogy ők perifériás bohócok, akiket ha komolyan veszik magukat, eltakarítanak azonnal, mert a határvonal világos. Nem lehet relativizálni, nem lehet mismásolni, nem lehet ügyeskedni.

A film csodálatos utat mutat abban, ahogy fájdalmakat, vért, sebeket, keserűséget, és leginkább akármilyen, mondom akármennyire gyötrelmes múltat feldolgozni kell, lehet, és szükséges. A film a lenyűgöző érzelmeken, a horrorisztikusan valóságos történetvezetésen túl mélységesen sokkol ebben a két dologban. Hogy újraértékeljük a mindennapi gondjainkat, hogy újra pozícionáljuk a nyafogásainkat. És hogy a múltat, a történelmet, az igazságot lehajtott fejjel gondoljuk át ismét. És szégyelljük magunkat itthon. Szégyelljük magunkat mindenki helyett, aki azzal hirdeti a magyarságát, hogy elhazudja annak történelmét, megváltoztatni és törölni próbál emlékeket, hogy sérüléseket és tragédiákat tart fenn és életben ahelyett, hogy észrevenné - soha nem lesz jövője ennek az országnak, ameddig a múltját le nem rendezte.

Ajánlom a filmet mindenkinek, aki szereti a filmeknek azt a sajátos sokkterápiával gyógyító, kijózanító, helyrebillentő hatását, amikor a vége főcím alatt úgy érezzük, mintha másfél órája először fújnánk ki a levegőt. Amikor utána hálásak vagyunk a fogkrém ízéért, és a hálószoba csendjéért. Amikor valami ajándéknak érezzük, hogy előre tudhatjuk, ugyanott fogunk felébredni, ahol lefeküdtünk. És amikor valami bizarr módon jólesik elszégyellni magunkat a film hatására, mert tudjuk, hogy holnaptól picit másként tekintünk magunkra, jobb emberek leszünk, mert megbecsüljük magunkat és másokat is. Picit. Csak egy picit.


Többet a filmről

2015. március 16., hétfő

Tudom, hogy ismerjük egymást, de fogalmam sincs, honnan. Ne haragudj.



Azt hiszem, legalábbis 20 éves korára mindenki megismeri ezt az érzést. Hogy azután mi történik, az egyéni képességek és alkat kérdése. Ismertem olyat, akinek annyira nulla arcmemóriája volt, hogy tömegesen mutatkozott be 5-6 alkalommal embereknek, mire megjegyezte, aki körülötte volt. És persze láttam olyat is, aki 35, meg 50 év után is kente fejből, hogy ki kicsoda. Facebook nélkül, teszem hozzá azonnal. Ami amúgy persze megváltoztatta ezt az egész jelenséget is, hiszen annyi emberről látsz fotókat folyamatosan (ki mennyit használja), hogy eszméletlen sok olyat is megismersz, akit egyébként régen nem ismernél meg. És mivel látod, az emlék friss, tudod, honnan ismered, egyszóval könnyebb az életünk. Már akinek. 

A magam részéről ugyanis rendezvényszervező vagyok. Aránylag jó név-, és arcmemóriával. Mára a határait is tudom, úgy 6-8 évvel ezelőtt megtelt a vincseszter. Azaz kb 10-12 évnyi adatot bírt el. Ezt úgy kell elképzelni, hogy 10 éven keresztül nagyjából évi 1500-5000 embernek mutatkoztam be. Van, akivel mondjuk tárgyaltam, és van rengeteg, akivel egy fogadáson kezet ráztam, félzajban. Hostesstől vezérigazgatóig. Hagyjuk. Iszonyú nehéz. Úgy gondolom, legalábbis alkalmas vagyok annak végiggondolására, hogyan illik viselkedni, amikor szemben állsz valakivel, akiről tudod, hogy ismered, de ha meglőnek nyílpuskával, akkor sem tudod megmondani, hogy honnan. Sem az évet, sem a helyet, de van, hogy országot sem. Semmit. 20 év gyakorlattal adnék néhány  - esküszöm, szeretettel átgondolt - tanácsot:

Először is imádom, ismétlem imádom az olyan 3 mondatos tapogatózó beszélgetéseket, amelyek a válaszokból próbálnak rájönni, ki honnan ismer kit. Pincérektől csodálatos megoldásokat tanultam, amik közül isten bizony működött is néhány... :) 
- És? Merre vagy most?
...
- Többiek hogy vannak?
...
- Ugyanott laktok még?
...
- Meló ugyanaz még?
...
És társai. Szebbnél szebb kreatív műalkotások, amelyek bámulatosan felgyorsítják a folyamatot. Vagy azért, mert rálép a másik, és készen vagyunk, vagy azért, mert ismeri, és elröhögitek, vagy azért, mert normális esetben a következő mondatod  az, hogy ha megölnek sem jössz rá, és bocs. Meglepő talán, de szinte kivétel nélkül mindenki hálás volt, akinek bevallottam, hogy fogalmam sincsen, mert hogy vele is előfordult már, vagy kiderül, hogy neki sincs fogalma. Nyilván ennek is vannak korlátai, úgy értem tudok olyanról, aki 15+ évvel korábbi volt házastársa mellett állt buszmegállóban, és úgy kellett rászólni, hogy hahó... Az talán meredekebb, és persze fel és lefelé végtelen lehet a sor, de ha azt mondom, vegyünk normális körülményeket alapul, akkor nem lehet gond elnézést kérni.

A másik, az már sokkal kellemetlenebb téma. De akkor is beszélni kell róla. Az a pillanat, amikor a szemébe nézel valakinek az utcán, tehát nincs menekvés, és automatikusan köszönsz is. De mire köszönsz, már rájössz, hogy te most nem akarsz itt megállni beszélgetni. És közben feléd lép a másik. Itt állítsuk meg a filmet, jó? Na tehát a dolog kellemetlensége ebben a pillanatban fut át rajtad, és döntened kell. A/ (a legkönnyebb) mosoly, megállsz, mi újság? típusú rövid beszélgetés, amiben a második mondat közben találod ki, hogy az 5. vagy a 10. után mondod, hogy mostmár rohansz. B/ (félnehézsúly) mosoly, köszönsz, egyből szabadkozol, és ha rájössz közben, hogy ki az, odatűzöd, hogy írok/hívlak/viber/facebook/anyád, vagy csak még egy mosoly és fordulsz. Jó helyzetfelismerő képességet igényel, némi pofátlan magabiztossággal, de ha nem bunkó módon adja elő az ember, egyébként működik, és ha velem csinálják, akkor is tök rendben van, sőt. Jó mondjuk én mindig kivétel vagyok, mert a mi újság típusú beszélgetés olykor felébreszt valahol mélyen a szervezetemben egy sikoltozó, toporzékoló nőt, és az nem jó.  C/ (hardcore) mosoly, biccent/bólint, nagyot köszön, ami egyben elköszönés is. Ezt először nem akartam elhinni, ezt nyilván velem csinálták először (mit először, először harmincszor, mielőtt én megpróbáltam), ez annyira tetszett. Semmi sallang. Precízen, szépen. Jöttem is meg nem is. Hoztam is ajándékot meg nem is. Csodálatos, de tényleg. A legőszintébb. Ha ott és akkor éppen rohanunk valahova. És nincs belőle para. Tiszta dolog. Bírom nagyon.

Ide tartozik, egyben az ismeretlen ismerősökkel beszélgetés és újraismerkedés témakörének záróakkordja, ha a szituációban megtörténik a felismerés. Rájövünk mindketten, honnan ismerjük egymást. Itt is megállítanám a filmet egy pillanatra. Csak hogy tisztázzuk, nem a bunkó viselkedés különféle formáit igyekszünk éppen legitimálni. Tehát egy olyan emberrel, akinek a nevét sem tudtad, de most megtudtad, állsz szemben. Semmiképpen nem szükséges egyikőtöknek sem úgy tenni, mintha a legjobb barátok lennétek, vagy lettetek volna. Túlzásnak tűnne. Ha elfelejted valaki nevét, azzal nem napi a kapcsolat. Jól is van ez így, nagyvárosban élünk, ez már sajnos nem az a gyönyörű világ, amikor egyik kis osztálytársad egy nagyszünetet bőgött végig a udvar sarkában, mert a kiszemelt fiú a nevére sem emlékezett. Pedig de jó kis világ volt az, hogy imádtam, az egyszerű kis szabályaival. A felnőtt világ szabályai sokkal súlyosabb következményekkel járnak, mégis mennyivel homályosabb, és tisztátalanabb szabályrendszer. Ebben a rendszerben szerintem mindenki tökéletesen illedelmes és kulturált, ha röviden, néhány mondatban elbeszélget a másikkal, azután megy tovább a dolgára.

És persze szándékosan nem beszéltem arról a helyzetről, amikor kellemes ismerősbe, vagy jó beszélgetésbe botlunk. Az jobbára szokott menni magától. Egy jó pofázás meg mindig bele kell, hogy férjen akkor is, ha az csak 10 mondat. Mennyire más 10 mondat lesz, nem? Azért, mert belebotlani valakibe néha kurva jó. Aki nem azt mondja, hogy mi újság. Az is egy megoldás. Ha tényleg érdekel minket a másik, még akkor is, ha csak 3 percre.




2015. január 25., vasárnap

A közöny öl meg minket



Tudom, hogy ez is egy unalomig lerágott témája a magyar közéletnek. Mégis fontosnak érzem megírni róla a véleményemet, mert azt tartom, hogy bizarr, sőt őrjítő módon még a közönnyel szemben is közönyösek vagyunk. Azaz még a jelenségről sem tudunk mélységig ható, őszinte és önkritikus módon beszélni. És én most nem akarok rálegyinteni erre.

Mi ez tulajdonképpen? És miért gyötri, és miért bénítja meg a magyarokat ilyen képtelenül országos módon? Ezen már annyit gondolkodtam. Annyi, de annyi ország, város, kisebb és nagyobb közösség egyszerű és kitűnő példája áll előttünk. Ahol emberek együtt csinálnak valamit. Együtt gondolkodnak. Ahol közösségek nem csak a napi közvetlen érdekeiket, és főleg nem (csak) az egyéni érdekeiket képesek látni. Ad absurdum arra is látunk rengeteg esetet, amikor egyáltalán nem áll egyéni érdekükben valami, mégis gyorsan, hatékonyan képesek együtt lépni, együtt tenni.

Ezen a ponton újra le kell írni, amit talán eddig a legtöbbször írtam le, amióta blogolok - hogy nem szabad általánosítani. Megannyi magyar példa is van a fentiekre. Csodálatos emberek, csodálatos helyek és közösségek itthon is csodákat csinálnak nap, mint nap. Ugyanakkor valamiért mégis mindenki bólogatni, és egyetérteni szokott, ha felvetem azt a témát, amely szerint a magyar egy közönyös nép. Mit értek én ezalatt? Leírom szívesen, de kegyetlen lesz, elszomorító, és sokszor felháborító. Rém egyszerű ugyanis: erről én nem tudok közönyösen beszélni. Ezt tartom Magyarország egyik, ha ugyan nem legnagyobb béklyójának.

Azt értem alatta, hogy nagy tömegben a magyar ember nem gondolkodik a sajátján túl, és azon kívül. Ameddig ő maga nem közvetlenül érintett, nem képes a nagyobb értelemben vett értékek mentén, vagy közösségben gondolkodni. Nem képes olyan dolgokat, amik ingyen vannak, azaz nem ad és nem kér érte pénzt senki, szorgalmasan, hosszú távon, és egységben véghezvinni sajnos. Magyarországon nem együtt élnek az emberek, hanem egymástól mérhetetlenül elszigetelve. (tudom, hogy külföldön is mennyire, és hajjaj, tudom. De arra is kitérni már tényleg nagyon hosszú volna...) Nagyvárosi környezetben az ezredforduló után kezdett el ciki lenni az utcai szemetelés. Szomorú, nem? A mai napig probléma a kutyaszar összeszedése, de mivel a problémáink nem csak az egyén szintjén érvényesek, úgy 5-6 évvel ezelőttig erre szolgáló utcai zacskókat se nagyon láttál. A szelektív szemétgyűjtés is néhány éve megy. A parkolókban továbbra is megharcolunk egy tetves helyért, egymás elé furakodunk a sorban, nem kísérjük át az öreget, bár a vakokat egyre többet. Nem értjük, mi a baj a cigányozással, a dagadtozással, a zsidózással, az öregezéssel, nem érdekelnek bennünket a hajléktalanjaink, az árva gyerekeink, a kóbor macskáink, és nem érdekel bennünket magunkon kívül senki.

Budapesten 10 esetből 8-szor döbbent arcokat látok, néha patetikusan megáll az élet, ha magam elé engedek egy terhes lányt, egy idős bácsit a boltban. Ha felveszek egy elejtett tárgyat, ha felajánlom az üres kezemet egy cekkernek a parkolóig. Egyszer egy szaladó néni orra előtt becsukta a szemét a busz ajtaját a Czakó utcánál. Kiálltam a megállóba a busz után, és kiszóltam a 65 körüli asszonynak nevetve, hogy tessék jönni, a hídig megelőzzük, aztán majd nézhet a sofőr. Az egész megállóban megfagyott a levegő, a néni tátott szájjal bámult rám. Aztán vigyorogva beugrott, és a Hegyalján végig kuncogott, hogy rendes gyerek vagyok, de ez nagyon jó vicc lesz. Megelőztük. Úgy szállt fel lent a híd lábánál a buszra, mint egy huncut gyerek. Most mondd meg, hogy miért nem csinálja ezt mindenki, mi a szar különleges van ebben, amikor ez nekem időveszteséggel nem járt, viszont évekig a fejemben volt egy csodálatos 10 perc? Nem hiányozna ez mindenkinek?

Miért van az, hogy az egymás segítése ilyen ritka, amikor ez annyit ad? Miért van az, hogy aki csinálja, szinte nem beszél róla, elteszi, és alig akarja elmondani? Több embert ismerek, aki néha eggyel több szendvicset ken reggel, vagy aki egy régi pulcsival ül be a kocsiba a reggeli dugó felé menet, aki hazafelé megáll a segítőháznál, és bead egy pitét...Aki vigyáz egy gyerekre csak úgy, vagy könyvet visz olyannak, akinek nem jut.. Miért nem beszélünk erről, miért nem hirdetjük a jót, miért nem tanítjuk meg a gyerekeknek minden lehetséges fórumon ezt? Miért nem értjük meg, hogyha ez a köztudat része lenne, ha ez a mindennapi normák része lenne, akkor az erkölcsi minimum, mint fogalom, egyszer csak létező sztenderddé válna? Miért nem értjük meg, hogy akkor több lenne a mosoly, több lenne a köszönöm, több lenne a rendes ember, és az is, aki azzá akar válni? Akkor talán kettővel több ember kérne blokkot a fodrásznál, vagy a kőművestől, aki nem akarná helyből leszarni az egészet, hanem tisztességesen akarná megcsinálni, akkor talán több helyen beszélnének normálisan a vevővel, akkor kevesebb helyen akarnának lehúzni minket, nem? Akkor a borravaló tényleg egy jutalom volna, sosem elvárás, vagy szokás. Akkor a dicséretnek mélysége, a viszonzásnak meg gyakorlata lenne. Történt már veled, hogy beengedtél valakit a forgalomban, és 20 másodperccel később ő is beengedett valakit? Segítettél már fel valakit babakocsival buszra úgy, hogy azt láttad, a buszon azonnal 3 további ember is elkezdett rendesen viselkedni, átvették, leültették, rögtön egy öreg is helyett kapott, a sofőr furcsamód szintén tudott türelmes lenni? Érezted már, hogy miattad is van? Érezted, hogy hullámot gerjesztesz?

El tudjuk vajon képzelni, milyen város lenne ez, ha ilyenből naponta 50-et látnál? Meddig tartana minden alkalommal kettővel több üres zsömlét venni? Ha a 2 millió emberből Pesten csak 15.000-nek eszébe jutna, nem lenne éhes hajléktalan, vagy gyerek SOHA a városban. Belegondolunk vajon ebbe? Ha nem foglalkoznánk ott és akkor azzal, hogy kinek és mit kéne éppen csinálni, hogy ez a dolog megoldódjon, hanem csak simán megfognánk, és egy picit magunk tennénk hozzá? A rohadt befizetett adóforintjainkon, ledolgozott tisztes óráinkon, korábban és többször beletett részünkön kívül? Hirtelen egy önmagát erősítő spirálban lennénk, ami előbb-utóbb visszatérne hozzánk. Amikor először beengednek minket a sarkon. Vagy először az életben nekünk ad valaki 10 forintot, hogy kilegyen az apró a pénztárnál. Milyen fura lenne, nem? Hát még az, hogy ennek eredményeképpen a gyerekeink már ott mernék hagyni a babakocsit az asztalnál, amikor az étteremben pisilni szaladnak a kölyökkel, mert mérne?

A közöny gyötrelmes, bénító dolog, és minden erőnkkel szabadulni kell tőle. Meg kell tennünk. Ha valaha felszabadultan szeretnénk élni. Nem kell örökké szólnunk majd azoknak, akik rokkant helyre állnak. De amíg szólnunk kell, addig következetesen, minden alkalommal muszáj. Egy idő után olyan kellemetlen lesz, olyan ciki, olyan vállalhatatlan, hogy nem lesz része a mindennapjainknak. Mint egy normális amerikai (vagy bármilyen) városban a négerezés. Arról sem sokan gondolták még akár 25-30 éve is, hogy akár mondani is elképzelhetetlen lesz, magukra kicsit is adó emberek számára. El kell tehát kezdenünk. Beszélni róla és csinálni. Meg kell értenünk, hogy nem az a feladat, hogy egyedül boldoguljunk. Hanem azt megtanulni, hogy közösségben boldogulni mit jelent. Hogy milyen csodálatos előnyei, könnyebbségei, milyen boldog és nyugodt pillanatai vannak ennek az életformának. És észrevennénk rögtön, hogy hány meg hány idegesítő, arcpirító, felesleges apróság van, amelyek nélkül a mindennapjaink egyszerűbbek, szebbek, és vidámabbak lennének. Ráadásul ezek ingyen, pillanatok alatt, apró figyelemmel elsajátítható, észrevétlenül gyakorolható és beépíthető dolgok...

Főleg nekünk, akik a kontrasztot ennyire bántóan élesen látjuk, tapasztaljuk, nekünk micsoda boldogság és büszkeség lenne. Megérdemelnénk. Ahogy a magyarok általában is. Amúgy.










2015. január 13., kedd

Amikor este 11-kor teszel fel egy erős kávét




Néha beszopjuk mind, na. Remélhetőleg nem túl gyakran, de néha adódik, hogy este 11-kor derül ki, hogy valami munkát most azonnal meg kell csinálni. Szimplán, mert elkerülte a figyelmedet azon a laza 47 elemből álló to do listán, amit hordasz magaddal fejben, telefonban, laptopban, ágyban, de a sebváltó gombjába siettedben belevájt körmödben is. És szervezed, és próbálod jól csinálni, detélleg. És vannak szarabb napjaid, amikor úgy se menne a munka, ha közben négyen lesnék minden szavad. Aztán vannak napok, amikor meg 3 óra alatt elintézel annyit, amit amúgy majdnem egész napra terveztél. Te meg megvakarod a fejed, hogy ez most hogy. Amúgy nyilván úgy, hogy nem csörgött közben kilencszer. És pont abban a 3 órában nem találta ki pl 5 ember, hogy egymással megvitat valamit mailen, amin rajta vagy te is, és követned kell, mert az ennedik levélben valaki tőled is kérdez majd valamit, és és és megvan? :)

Na, és akkor néha elfelejtesz valamit. Sokan pánikolni, mások dühöngeni kezdenek ilyenkor. Furcsamód nekem, amikor leesik, hogy ez most éjszakás lesz, általában egy megnyugvás jön. Merthogy ezen bazmeg már nem kell aggódni. Ez szar lesz. Mit szépítsük. A másik oldala persze az, hogy aki hozzám hasonlóan rendezvényes, annak az a feladat, hogy maradj fenn hajnali négyig, az kedves. Neki az lenne életszerűbb, ha mindezt egy 4 és egy 27 fokos helyszín között folyamatosan úton kellene csinálni 5-8 km séta közben, mialatt adódik mintegy 740 kérdés és válasz, adódik néhány felesleges hülyeség, és jó esetben adódik kb. 4x2 perc totális gyönyör és egyfajta ezért-megérte-ez-az-egész-basszátok-meg érzés. Állítólag a 4. legstresszesebb munka a világon. 17,5 éve csinálom. Az a feladat, hogy írjak meg valamit, ami kb. másfél-két órán át tart, max. éjjel 1-re vége van, a kanapémon lehet csinálni, és a zenémet hallgathatom közben, vagy éppenséggel teljes csend van.... Nem is akkora tragédia. Olyankor oda kell tenni a kávét mosolyogva este 11-kor is... Aztán el kell szívni egy cigit, az utóbbi időben úgyis kurva rendes vagyok ezzel is. Néha elszívok hármat egymás után, amikor egy rendezvényen állok. Annak emlékére, amikor 23-at szívtam egy éjszaka alatt, mert olyan futás volt. Mostanában kevesebb a futás. Vagy ennyi év alatt megtanultam jobban megszervezni. Mondom ezt aznap éjjel, amikor elbasztam és éjszakázom. Szabatos egy poszt, nem mondom.

Az éjszakától nem kell tartani. Van egy összebiccentős feeling azok között, akik tudják egymásról, hogy az éjszakában dolgoznak. Akik sose,  azok el se tudják talán képzelni. Meg sokakat ismerek, akik úgy állnak hozzá, hogy belepusztulnék. Egyrészt igen. Az éjszakai melóba néha bele kell halni kicsit, mert amikor hajnali négy ötvenkor a retinádat dörzsölöd szálkásra rágott körömággyal, hogy az agyad legalább fájdalomingerek küldésével tartson ébren, mert tudod, hogy még fél óra múlva 6-8 embert el kell igazítanod, hogy honnan pakoljanak ki 500 széket, jöhet-e a csávó a szemétért, aláírtad-e a biztonságiak teljesítését, leléptek-e rendben a hostessek, be tud-e állni a technika kamionja, vagy akadályozzák megint egymást a bútorosokkal, és a helyszín már a csuklóját kocogtatja mutatóujjal, hogy a reggel 9 órás bontási határidő kissé hoppá lesz - na akkor jönnek a nagy trükkök, amivel még mozgásra bírható a test, és csendesíthető az agyban a légvédelmi sziréna.

Másrészt nem szokás azért belehalni. Összességében mindenkit csak bátorítani tudok, illetve nyugtatni. Előbbi hülyeség lenne, hiszen azért egészségtelen ez, na. Sokan sajnos végtelenül változatosan bizonyítottuk, hogy a teljesítőképesség jelentősen, de tényleg sokkal messzebb ér véget, mint azt gondoljuk. Amikor megtudod, hogy most váratlanul éjszakáznod kell, nem azért pánikol az agyad, mert valóban fennáll a veszélye, hogy nem tudod megcsinálni időre. Hanem mert attól tartasz, hogy nem fogod bírni fizikailag. Vagy agyilag. És majd akkor mi lesz. A jó hír, hogy de bizony bírni fogod. Úgy kell hozzáállni azon a bizonyos (holt)ponton túl, hogy kaptál még 8-10 órát reggelig. És hidd el nekem, a fél világ elintézhető reggelig. A rossz hír meg az, hogy de bizony bírni fogod. És ezért máskor már kalkulálni fogsz ezzel a végső lehetőséggel. És hiába nagyon cool érzés leadni egy munkát, amiért hajnalig mentél előre, ettől még reggel úgy fogsz kinézni, mint egy bekatizott Yoda egy gerelyrészeg Pompommal a fején egy kiadós Nox koncert után.