2015. január 25., vasárnap

A közöny öl meg minket



Tudom, hogy ez is egy unalomig lerágott témája a magyar közéletnek. Mégis fontosnak érzem megírni róla a véleményemet, mert azt tartom, hogy bizarr, sőt őrjítő módon még a közönnyel szemben is közönyösek vagyunk. Azaz még a jelenségről sem tudunk mélységig ható, őszinte és önkritikus módon beszélni. És én most nem akarok rálegyinteni erre.

Mi ez tulajdonképpen? És miért gyötri, és miért bénítja meg a magyarokat ilyen képtelenül országos módon? Ezen már annyit gondolkodtam. Annyi, de annyi ország, város, kisebb és nagyobb közösség egyszerű és kitűnő példája áll előttünk. Ahol emberek együtt csinálnak valamit. Együtt gondolkodnak. Ahol közösségek nem csak a napi közvetlen érdekeiket, és főleg nem (csak) az egyéni érdekeiket képesek látni. Ad absurdum arra is látunk rengeteg esetet, amikor egyáltalán nem áll egyéni érdekükben valami, mégis gyorsan, hatékonyan képesek együtt lépni, együtt tenni.

Ezen a ponton újra le kell írni, amit talán eddig a legtöbbször írtam le, amióta blogolok - hogy nem szabad általánosítani. Megannyi magyar példa is van a fentiekre. Csodálatos emberek, csodálatos helyek és közösségek itthon is csodákat csinálnak nap, mint nap. Ugyanakkor valamiért mégis mindenki bólogatni, és egyetérteni szokott, ha felvetem azt a témát, amely szerint a magyar egy közönyös nép. Mit értek én ezalatt? Leírom szívesen, de kegyetlen lesz, elszomorító, és sokszor felháborító. Rém egyszerű ugyanis: erről én nem tudok közönyösen beszélni. Ezt tartom Magyarország egyik, ha ugyan nem legnagyobb béklyójának.

Azt értem alatta, hogy nagy tömegben a magyar ember nem gondolkodik a sajátján túl, és azon kívül. Ameddig ő maga nem közvetlenül érintett, nem képes a nagyobb értelemben vett értékek mentén, vagy közösségben gondolkodni. Nem képes olyan dolgokat, amik ingyen vannak, azaz nem ad és nem kér érte pénzt senki, szorgalmasan, hosszú távon, és egységben véghezvinni sajnos. Magyarországon nem együtt élnek az emberek, hanem egymástól mérhetetlenül elszigetelve. (tudom, hogy külföldön is mennyire, és hajjaj, tudom. De arra is kitérni már tényleg nagyon hosszú volna...) Nagyvárosi környezetben az ezredforduló után kezdett el ciki lenni az utcai szemetelés. Szomorú, nem? A mai napig probléma a kutyaszar összeszedése, de mivel a problémáink nem csak az egyén szintjén érvényesek, úgy 5-6 évvel ezelőttig erre szolgáló utcai zacskókat se nagyon láttál. A szelektív szemétgyűjtés is néhány éve megy. A parkolókban továbbra is megharcolunk egy tetves helyért, egymás elé furakodunk a sorban, nem kísérjük át az öreget, bár a vakokat egyre többet. Nem értjük, mi a baj a cigányozással, a dagadtozással, a zsidózással, az öregezéssel, nem érdekelnek bennünket a hajléktalanjaink, az árva gyerekeink, a kóbor macskáink, és nem érdekel bennünket magunkon kívül senki.

Budapesten 10 esetből 8-szor döbbent arcokat látok, néha patetikusan megáll az élet, ha magam elé engedek egy terhes lányt, egy idős bácsit a boltban. Ha felveszek egy elejtett tárgyat, ha felajánlom az üres kezemet egy cekkernek a parkolóig. Egyszer egy szaladó néni orra előtt becsukta a szemét a busz ajtaját a Czakó utcánál. Kiálltam a megállóba a busz után, és kiszóltam a 65 körüli asszonynak nevetve, hogy tessék jönni, a hídig megelőzzük, aztán majd nézhet a sofőr. Az egész megállóban megfagyott a levegő, a néni tátott szájjal bámult rám. Aztán vigyorogva beugrott, és a Hegyalján végig kuncogott, hogy rendes gyerek vagyok, de ez nagyon jó vicc lesz. Megelőztük. Úgy szállt fel lent a híd lábánál a buszra, mint egy huncut gyerek. Most mondd meg, hogy miért nem csinálja ezt mindenki, mi a szar különleges van ebben, amikor ez nekem időveszteséggel nem járt, viszont évekig a fejemben volt egy csodálatos 10 perc? Nem hiányozna ez mindenkinek?

Miért van az, hogy az egymás segítése ilyen ritka, amikor ez annyit ad? Miért van az, hogy aki csinálja, szinte nem beszél róla, elteszi, és alig akarja elmondani? Több embert ismerek, aki néha eggyel több szendvicset ken reggel, vagy aki egy régi pulcsival ül be a kocsiba a reggeli dugó felé menet, aki hazafelé megáll a segítőháznál, és bead egy pitét...Aki vigyáz egy gyerekre csak úgy, vagy könyvet visz olyannak, akinek nem jut.. Miért nem beszélünk erről, miért nem hirdetjük a jót, miért nem tanítjuk meg a gyerekeknek minden lehetséges fórumon ezt? Miért nem értjük meg, hogyha ez a köztudat része lenne, ha ez a mindennapi normák része lenne, akkor az erkölcsi minimum, mint fogalom, egyszer csak létező sztenderddé válna? Miért nem értjük meg, hogy akkor több lenne a mosoly, több lenne a köszönöm, több lenne a rendes ember, és az is, aki azzá akar válni? Akkor talán kettővel több ember kérne blokkot a fodrásznál, vagy a kőművestől, aki nem akarná helyből leszarni az egészet, hanem tisztességesen akarná megcsinálni, akkor talán több helyen beszélnének normálisan a vevővel, akkor kevesebb helyen akarnának lehúzni minket, nem? Akkor a borravaló tényleg egy jutalom volna, sosem elvárás, vagy szokás. Akkor a dicséretnek mélysége, a viszonzásnak meg gyakorlata lenne. Történt már veled, hogy beengedtél valakit a forgalomban, és 20 másodperccel később ő is beengedett valakit? Segítettél már fel valakit babakocsival buszra úgy, hogy azt láttad, a buszon azonnal 3 további ember is elkezdett rendesen viselkedni, átvették, leültették, rögtön egy öreg is helyett kapott, a sofőr furcsamód szintén tudott türelmes lenni? Érezted már, hogy miattad is van? Érezted, hogy hullámot gerjesztesz?

El tudjuk vajon képzelni, milyen város lenne ez, ha ilyenből naponta 50-et látnál? Meddig tartana minden alkalommal kettővel több üres zsömlét venni? Ha a 2 millió emberből Pesten csak 15.000-nek eszébe jutna, nem lenne éhes hajléktalan, vagy gyerek SOHA a városban. Belegondolunk vajon ebbe? Ha nem foglalkoznánk ott és akkor azzal, hogy kinek és mit kéne éppen csinálni, hogy ez a dolog megoldódjon, hanem csak simán megfognánk, és egy picit magunk tennénk hozzá? A rohadt befizetett adóforintjainkon, ledolgozott tisztes óráinkon, korábban és többször beletett részünkön kívül? Hirtelen egy önmagát erősítő spirálban lennénk, ami előbb-utóbb visszatérne hozzánk. Amikor először beengednek minket a sarkon. Vagy először az életben nekünk ad valaki 10 forintot, hogy kilegyen az apró a pénztárnál. Milyen fura lenne, nem? Hát még az, hogy ennek eredményeképpen a gyerekeink már ott mernék hagyni a babakocsit az asztalnál, amikor az étteremben pisilni szaladnak a kölyökkel, mert mérne?

A közöny gyötrelmes, bénító dolog, és minden erőnkkel szabadulni kell tőle. Meg kell tennünk. Ha valaha felszabadultan szeretnénk élni. Nem kell örökké szólnunk majd azoknak, akik rokkant helyre állnak. De amíg szólnunk kell, addig következetesen, minden alkalommal muszáj. Egy idő után olyan kellemetlen lesz, olyan ciki, olyan vállalhatatlan, hogy nem lesz része a mindennapjainknak. Mint egy normális amerikai (vagy bármilyen) városban a négerezés. Arról sem sokan gondolták még akár 25-30 éve is, hogy akár mondani is elképzelhetetlen lesz, magukra kicsit is adó emberek számára. El kell tehát kezdenünk. Beszélni róla és csinálni. Meg kell értenünk, hogy nem az a feladat, hogy egyedül boldoguljunk. Hanem azt megtanulni, hogy közösségben boldogulni mit jelent. Hogy milyen csodálatos előnyei, könnyebbségei, milyen boldog és nyugodt pillanatai vannak ennek az életformának. És észrevennénk rögtön, hogy hány meg hány idegesítő, arcpirító, felesleges apróság van, amelyek nélkül a mindennapjaink egyszerűbbek, szebbek, és vidámabbak lennének. Ráadásul ezek ingyen, pillanatok alatt, apró figyelemmel elsajátítható, észrevétlenül gyakorolható és beépíthető dolgok...

Főleg nekünk, akik a kontrasztot ennyire bántóan élesen látjuk, tapasztaljuk, nekünk micsoda boldogság és büszkeség lenne. Megérdemelnénk. Ahogy a magyarok általában is. Amúgy.










2015. január 20., kedd

Hatalom, és amit egyik sem ért belőle



Reflexből az volna a helyes, hogy olyan ne ugasson hatalomról, akinek gőze sincsen arról. Pláne ilyen speciális hatalomról, és pláne anélkül, hogy tudható vagy sejthető volna, a kritikus saját maga hogyan viselkedne hasonló helyzetben. Tulajdonképpen meg is adnám, azaz el is fogadnám ezt a kritikai megjegyzést. Mégis azt kell mondanom, hogy maximum olyantól, aki mondjuk hatalmi pozícióban mutatott olyat, amire bólint amúgy az ember, hogy na jóvan, ez frankó vót. Vagy hogy ja jó öregem, ez jogos. Ilyenből pedig ebben az országban valahogy olyan gyötrelmesen kevés jut, mint józan ember a hatodik napon a hajógyárin. Úgy van-van, mutatóba, ki is tűnik azonnal a többi közül, szinte sajtóhír lesz rögtön, hogy némmá ott ül, aztán normális. Annyira durván, hogy az üzleti világban, a vállalatigazgatók között is adják-veszik, hírét viszik az ilyen embernek. Én még fiatal vagyok, 20 éve sincs, hogy dolgozom, de tudnék egy aránylag pontos listát adni azon menedzserekről, akiknek amolyan jó hírük van. Mármint jó vezető, korrekt ember, tisztelhető főnök, hatalmával bánni képes és méltóan bánni képes ember hírük van. Miért van ez, hogy ilyen kevesen vannak? Mármint a szokásos 'megrészegül-mind', meg 'eszét-veszti-mind', meg 'pénz-hatalom-pina' háromszög szintű elméleteken túl.

Miért van az, hogy még eredetileg többé-kevésbé gondolkodni képes emberek is csúnyán túl-, meg mellémennek, ha egyszer rajtuk kezd múlni a dolog? Tudom persze, hogy az alapoktól illik kezdeni. Egyfajta természetes intelligencia mindenképp megmérettetik ilyenkor, azaz buta ember nem lesz jó főnök,oké. Akiket meg nem szakmai alapon helyeznek oda, vagy neveznek ki, azok szinte értelemszerűen valami mással kezdenek foglalkozni, mint a munkaköri leírásban szereplő feladat, hiszen épp ahhoz speciel nem értenek. Magától értetődik a pénz felé történő mozgás, illetve a hatalmi pozíció további biztosítása iránt előbb befelé, majd kifelé is irányuló tevékenység. A vicces az, hogy még ezt is lehet(ne) kulturált, ne adj isten szabályos, ad absurdum törvényes keretek között csinálni. Látunk erre külföldön is, belföldön is nagyszerű példákat. Rájuk mondjuk azt, amit az öreg Kohn bácsi a reptéri kólaautomatára a harmadik bedobott és elnyelt százas után: Ügyes.

De ők is drámai kisebbség. Mármint amelyik legalább szabályosan csinálja. A skálán mozgó urak-hölgyek túlnyomó, és elkeserítő többsége alapvetően két (túlságosan ) nagy kategóriába sorolható: a súlytalanok, és az eszehagyottak. Velük sajnos borzasztó nehéz. Egyrészt sem a következetesség, sem a kiszámíthatóság, vagy bármiféle állandóság nem jellemző. Másrészt ugye kompenzál mindkettő, más okból, de non-stop. Ugrabugra, handabanda, kapkod ide-oda, hangulatingadozik, siet, elérhetetlen, indulatos sokszor. Részleges hatékonyság csökkenéstől a teljesen megbénult üzleti divíziókig terjed a spektrum. Másik oldalon meg stagnáló kistelepüléstől legázolt és kirabolt országig vezet a dicsőségtábla. És ezt megint színtől függetlenül mondom, ide megint 25 év valamennyi okostóniját (milyen kellemesen parázs új íze lett ennek a szónak, doncsuszink?), szóval valamennyi ámokfutóját ide értem. Büszkeségre egyik nagyszerű táborban, avagy zászló alatt sincs ok.

25 év alatt sikerült ebben a fene nagy szabadságban egy komplett generáció számára amortizálni, kiherélni, és megnyomorítani a következő 'lényegtelen' kifejezéseket, és mélységi tartalmukat: magyar, kokárda, demokrata, demokrácia, liberális, polgár, kisgazda, konzervatív, szocdem, szabadság, nemzet, egység, keresztény, zsidó, sajtó, vélemény, független, európa. Csak egy szuszra. Köszi szépen, amúgy. És akkor pénzről egy szót se szóltam. Meg nem emlegettem mélyveres vesszejét az jó nemes honi paripának, úgy-e, bátyámuram? Ezt a kis listát viszitek magatokkal a tudjátok hova. Ez a kis lista az életművetek. Tudjátok pontosan, kinek mindenkinek. Ezt köszöni, ezt kapja tőletek az utókor. Kedves rendszerváltó politikusok, kedves rendszerváltó értelmiség mindkét oldalon (mondanám, hogy egyik kutya, másik eb, de érzékletesebb volna ebben az esetben az, hogy egyik asztakurva, másik miapicsa). Ez a kis lista az örökségetek. Ti világpolitika maksa zoltánjai. A szemét vörösingesek se vették volna fel egyikőtöket sem. Nem hogy a Pál utca... Gerébek vagyok egytől-egyig...

A hatalom nem arra való, hogy bebizonyítsd azoknak, akik szerinted nem hittek benned eléggé, hogy tévedtek. Főleg nem akkor, ha az 'azok' te magad vagy. Nem érdekel a kishitűséged. Sem a komplexusaid. Sem a saját magaddal szemben fennálló nyomorlistád. Ha van ilyened, mert van majdnem mindegyiknek, akkor talán épp itt, a kinevezésed, a hatalommal felHATALMAzásod pillanatában kéne megérteni, hogy itt a lehetőséged. És elengedni a paráidat. Simán jól csinálni. Simán, csendesen mutatni meg, hogy mit ér az, ha sokan a jó célért indulnak egy irányba. Lenne rögtön olyan tekintélyed, hatalmad, olyan pillanataid, amiért érdemes lenne megöregedni, hogy elmesélhesd. Olyan pillanat, amit az alázat, a szerénység szül, olyan pillanat, amikor sikerül egy igazán jó dolgot igazán jól megcsinálni, és annak mindenki örül. El tudod képzelni, hogy nagyon sokunknak igaziból vannak ilyen pillanatai? Milyen életetek lehet, ha mind (és ha olvasnátok, akkor mind bizony) elhúzzátok a szátokat az előző mondatokra, mert ez nektek tényleg tündérmese? Milyen élet az, amelyik látszólag tele van hatalommal, ti meg mégis félelemben töltöttétek, töltitek az egészet? Milyen élet az, amelyikben folyamatosan ott van egy tükör, vagy egy hang a háttérben, ami kérlelhetetlenül elmondja, hogy most valakit tönkretettél, vagy meggyengítetted, vagy éppenséggel közvetve a halálát, bebörtönzését, stb okoztad. Vagy komplett lakossággal szemben állni, hogy elloptam gyerekek. El bazmeg.

A legtöbb ember szerint régen nincs már ilyen hangotok. Tükrötök. Régen nem érdekel benneteket semmiféle belső hang. De néha, nagyon kivételes pillanatokban bele lehet nézni egyik-másik szempárba, és ott bizony az húzódik meg a hatalom mögött, hogy de igenis van hang. Legalább egyszer lesz egy hang. Legkésőbb az utolsó ágyon. Ott biztosan lesz egy hang, amelyik elmondja őszintén, hogy milyen ember voltál. Ott kerül mérlegre a hatalom is. Meg a felelősség is. Meg minden.

Nem olyan nehéz ezt jól, vagy csak ennél sokkal jobban csinálni. Őszintén szólva azt gondolom, hogy ennyire arcpirítóan szarul nehezebb csinálni. De ezt majd ti kapjátok nyugdíjasként az utókortól. Mert én meg kérlelhetetlenül hiszek abban, hogy eljön az, amikor csak simán normális emberek gondolkodnak majd együtt, egy kulturált mozgásteret nyújtó pályán. És úgy is lesz minden a hatalomban, ami csak szem-szájnak, sőt. Úgy lesz csak igazán. Nagyon megérdemelt, és nagyon gyötrelmes lesz végignézni. Remélem.





2015. január 13., kedd

Amikor este 11-kor teszel fel egy erős kávét




Néha beszopjuk mind, na. Remélhetőleg nem túl gyakran, de néha adódik, hogy este 11-kor derül ki, hogy valami munkát most azonnal meg kell csinálni. Szimplán, mert elkerülte a figyelmedet azon a laza 47 elemből álló to do listán, amit hordasz magaddal fejben, telefonban, laptopban, ágyban, de a sebváltó gombjába siettedben belevájt körmödben is. És szervezed, és próbálod jól csinálni, detélleg. És vannak szarabb napjaid, amikor úgy se menne a munka, ha közben négyen lesnék minden szavad. Aztán vannak napok, amikor meg 3 óra alatt elintézel annyit, amit amúgy majdnem egész napra terveztél. Te meg megvakarod a fejed, hogy ez most hogy. Amúgy nyilván úgy, hogy nem csörgött közben kilencszer. És pont abban a 3 órában nem találta ki pl 5 ember, hogy egymással megvitat valamit mailen, amin rajta vagy te is, és követned kell, mert az ennedik levélben valaki tőled is kérdez majd valamit, és és és megvan? :)

Na, és akkor néha elfelejtesz valamit. Sokan pánikolni, mások dühöngeni kezdenek ilyenkor. Furcsamód nekem, amikor leesik, hogy ez most éjszakás lesz, általában egy megnyugvás jön. Merthogy ezen bazmeg már nem kell aggódni. Ez szar lesz. Mit szépítsük. A másik oldala persze az, hogy aki hozzám hasonlóan rendezvényes, annak az a feladat, hogy maradj fenn hajnali négyig, az kedves. Neki az lenne életszerűbb, ha mindezt egy 4 és egy 27 fokos helyszín között folyamatosan úton kellene csinálni 5-8 km séta közben, mialatt adódik mintegy 740 kérdés és válasz, adódik néhány felesleges hülyeség, és jó esetben adódik kb. 4x2 perc totális gyönyör és egyfajta ezért-megérte-ez-az-egész-basszátok-meg érzés. Állítólag a 4. legstresszesebb munka a világon. 17,5 éve csinálom. Az a feladat, hogy írjak meg valamit, ami kb. másfél-két órán át tart, max. éjjel 1-re vége van, a kanapémon lehet csinálni, és a zenémet hallgathatom közben, vagy éppenséggel teljes csend van.... Nem is akkora tragédia. Olyankor oda kell tenni a kávét mosolyogva este 11-kor is... Aztán el kell szívni egy cigit, az utóbbi időben úgyis kurva rendes vagyok ezzel is. Néha elszívok hármat egymás után, amikor egy rendezvényen állok. Annak emlékére, amikor 23-at szívtam egy éjszaka alatt, mert olyan futás volt. Mostanában kevesebb a futás. Vagy ennyi év alatt megtanultam jobban megszervezni. Mondom ezt aznap éjjel, amikor elbasztam és éjszakázom. Szabatos egy poszt, nem mondom.

Az éjszakától nem kell tartani. Van egy összebiccentős feeling azok között, akik tudják egymásról, hogy az éjszakában dolgoznak. Akik sose,  azok el se tudják talán képzelni. Meg sokakat ismerek, akik úgy állnak hozzá, hogy belepusztulnék. Egyrészt igen. Az éjszakai melóba néha bele kell halni kicsit, mert amikor hajnali négy ötvenkor a retinádat dörzsölöd szálkásra rágott körömággyal, hogy az agyad legalább fájdalomingerek küldésével tartson ébren, mert tudod, hogy még fél óra múlva 6-8 embert el kell igazítanod, hogy honnan pakoljanak ki 500 széket, jöhet-e a csávó a szemétért, aláírtad-e a biztonságiak teljesítését, leléptek-e rendben a hostessek, be tud-e állni a technika kamionja, vagy akadályozzák megint egymást a bútorosokkal, és a helyszín már a csuklóját kocogtatja mutatóujjal, hogy a reggel 9 órás bontási határidő kissé hoppá lesz - na akkor jönnek a nagy trükkök, amivel még mozgásra bírható a test, és csendesíthető az agyban a légvédelmi sziréna.

Másrészt nem szokás azért belehalni. Összességében mindenkit csak bátorítani tudok, illetve nyugtatni. Előbbi hülyeség lenne, hiszen azért egészségtelen ez, na. Sokan sajnos végtelenül változatosan bizonyítottuk, hogy a teljesítőképesség jelentősen, de tényleg sokkal messzebb ér véget, mint azt gondoljuk. Amikor megtudod, hogy most váratlanul éjszakáznod kell, nem azért pánikol az agyad, mert valóban fennáll a veszélye, hogy nem tudod megcsinálni időre. Hanem mert attól tartasz, hogy nem fogod bírni fizikailag. Vagy agyilag. És majd akkor mi lesz. A jó hír, hogy de bizony bírni fogod. Úgy kell hozzáállni azon a bizonyos (holt)ponton túl, hogy kaptál még 8-10 órát reggelig. És hidd el nekem, a fél világ elintézhető reggelig. A rossz hír meg az, hogy de bizony bírni fogod. És ezért máskor már kalkulálni fogsz ezzel a végső lehetőséggel. És hiába nagyon cool érzés leadni egy munkát, amiért hajnalig mentél előre, ettől még reggel úgy fogsz kinézni, mint egy bekatizott Yoda egy gerelyrészeg Pompommal a fején egy kiadós Nox koncert után.