2015. július 30., csütörtök

Az emancipációról




Igazából ma már nem is így hívják. Független, meg önálló, meg egyéb kódneveken illetik a nőknek ezt a teljesen zavaros, egyre kuszább világát, amiről most már nem állom meg, hogy ne értekezzek a magam egyszerű módján. Mindjárt az elején le kell szögezni 2 dolgot. Egyik, hogy az eredete ennek a polgári mozgalomnak nyilvánvalóan maximálisan támogatandó, sőt, nem kérdés, pont. A másik ugyanilyen fontos tétel, hogy az extremitások mindenben rosszak. Ebben is. És most lényegében erről lesz szó.

Az eredeti cél, mely szerint a nőket ugyanolyan jogok illessék meg az életben, mint a férfiakat, szerintem szent és vitán felül áll. Az a néhány balfasz férfi, aki a mai napig előjogokat próbál vindikálni magának, voltaképpen egyre inkább perifériára szorul és nevetségessé válik, a nők élete pedig egyre inkább pontosan ugyanolyan jogokat és jogosultságokat tartalmaz, mint a férfiaké. Természetesen értem, látom és tudom, hogy az a néhány aspektus, ami a mai napig fennáll, rendkívül idegesítő és zavaró. Például a szexizmus. A munkahelyi megkülönböztetés. Talán ez a kettő az, ami egy mai, nagyvárosi környezetben is még konkrétan és bántóan tetten érhető, a többi egyre inkább elmosódik.

Viszont ennek kontrájában megdöbbentően kevés szó esik az élet azon területeiről, ahol a nők minden szempontból beérték a férfiakat. Még kevesebb szó esik azokról a helyekről és helyzetekről, ahol átesett az egész folyamat a ló túloldalára. Persze várható volt, egy ilyen globális folyamatot nem lehet csak úgy kedden délben megállítani, hogy jó gyerekek akkó csá, ennyi a téma, most megállunk. Túltoltuk ezt is, Béláim. Úgyhogy ideje lenne gondolkodni netán.

Én ugyanis ennyi szexista (de fordítva!), ennyi női szerepeket halálra torzító cikket, filmet, és főleg embert még soha nem láttam, mint az utóbbi időben. Persze hülye agyatlan perverz barom vagyok, minek olvasok nőknek szóló cikkeket, mi? Hát ezért. A héten 4 jött szembe, amelyben már kendőzetlenül nettó tárgyként beszélgettek a férfiakról, ahol pontokba szedve kaptam meg, hogyha meg akarok felelni egy nőnek, akkor leszek szíves hogyan és miképpen összeszedni a nyomorult kis férfi-életemet, és személyiségemet. Kicsit nevettem, merthogy baszod ha ez fordított nemekkel lenne leírva, akkor már a Kossuth-téren gimnasztikázna a Feminista Klub, meg a Kurvára Vigyázzál Velünk Merbajlesz Emanci Egyesület. De a nevetés után dühöngeni kezdtem, ugyanis ezek a hülyeségek torzítják el a nőket, és velük együtt a férfiakat is. Ez már nem egyenjogúság, hanem szereptévesztés. Az eredeti cél nem az volt, hogy a nők férfiakká váljanak a lelkükben. Nem úgy volt kitalálva a motyó, hogy attól lesz a nő erősebb, sebezhetetlenebb, meg egyenjogúbb, ha állva pisál, ordenáré módon beszél, és megsértődik, ha kinyitnak neki egy ajtót. Vagy lemaradtam valamiről?

Személyesen ismerek 100 fölötti számú nőt, akit úgy ér utol az "egyenjogúság", hogy immár éjfélig dolgozik ő is, meg szombaton, meg szenteste. Pazar. Gondolom, mindenki erre gondolt. Ezek a nők nem kérték ezt, és elenyésző százalékuk boldog vagy büszke ettől. A marha nagy egyenlősdiből az lett, hogy szarik rá a munkaerőpiac, hogy gyereket akarsz szülni. Vagy szültél. Vagy visszajönnél. Sőt, praktikák születtek a témában (oké, ez talán hungarikum), lett erre is kis magyar kibaszósdi.

A nőket nem engedjük előre a sorban, cserébe már láttam a forgalomban olyat, hogy egy nő kiszállt és pofán vert valakit. Mondom mi?! Az lenne az egyenjogúság, hogy ugyanúgy beszélünk a nőkkel, mint ahogy korábban csak férfiak egymás között szoktak? Vagy hogy a nők egy része ma már kikéri magának az udvarlást, és majd ő 'bepasizik'? Volt alkalmam az utóbbi években újra bepillanthatni ebbe a világba is. Röviden és disztingváltan annyit mondanék, hogy szomorúbbat elképzelni se lehet.

Az egyenjogúság - azt gondolom - a hiányosságai ellenére is egy sikertörténet. Ugyanakkor súlyos tanulságokkal jár. És ezek egyik legfontosabb eleme az, hogy ahogy elindítani a nőknek kellett, úgy a végét megválasztani is nekik kell sajnos. Ez így ugyanis nem lesz jó. Ennyi frusztrált, széthajtott, magányos, halálra stresszelt nőt vélhetően még sohasem láttunk. Valahol kell egy határt szabni ennek a fene nagy "függetlenségnek". De a nőknek maguknak kell határt szabni. Mert anélkül torzul minden. A hülye szociomániám miatt állandóan beszélgetek, állandóan hallgatom a más emberek véleményét, és azt kell mondjam, a férfiakról sem hallottam 15-20 éve ennyi botrányos vélekedést, mint manapság. Ugyebár a nőket szoktuk viccesen a kiismerhetetlenül bonyolult lénynek nevezni, ennek reciproka a férfi, a kis 2 bites életképével, nem? Nos, ezt a férfit sikerült kibillenteni. Egyik nem kapcsán, és semelyik téma kapcsán sem szabad általánosítani (gyűlölöm is érte az emancipált "csajszis" cikkeket), de nagyjából úgy látom, hogy a férfiak jelentős részét sikerült kibillenteni. Ezek ugye nem konkrét meg extrém esetek, nem látunk hajukat tépő, zokogó, ingnyakukat szaggató férfiakat összeomlani a buszmegállóban, de azért látszik a zavarodottság össztársadalmi szinten. A bizonytalanabb férfiak közül rengetegen elvesztették a lábuk alól a talajt. Fogalmuk nincs, hogyan kell ebben az új világban mondjuk megszólítani egy nőt, vagy hozzájuk viszonyulni. Bánni, beszélni, dolgozni, utazni velük. Most akkor férfiasnak kell lenni és gyengébb/szebbik nemként fordulni a nőhöz? Vagy vállon kell csapni a csajokat manapság, kiköpni velük, aztán bazmegozni cseppet? Hogy legyen? A darabosabb fazonok közül látom, hogy sokakból effektív agressziót vált ki ez az egész. Mintha az lenne az arcukra írva, hogy tessék basszátok meg, akkor itt a kurva egyenjogúság, akkor fingok, meg leüvöltöm a fejedet a meetingen, akkor bírjad mucikám. Mi az anyádat bőgsz itt este 10-kor, csináljad már, emancipáljál már, ne menstruálgassál, ne nyafogjál, baszok a lelkedre, baszok a bajodra, baszok a gyerekedre, baszod a mindenedre, akkó nyomassad és vigyorogjá', meg boldog legyél a kibaszott nagy egyenjogaiddal, értem? Arról az extrém és szégyenteljes végpontjáról nem is beszélve az egész történetnek, amit családon belüli erőszaknak hívunk. Ami szerintem a szemeteskukája az emancipációnak, azaz minden, ami ebben az egészben rossz, és selejtes, minden nem kívánt mellékhatás megfigyelhető egy családon belüli erőszak szituációban. Erről azonban külön szeretnék egyszer írni, mert fontosabbnak, és főleg nagyobbnak tartom a témát, semhogy 3 mondatban elintézhető lenne...



Ez a folyamat így roncsokat termel nagyüzemben. Szerintem a megnyomorodás mindkét oldalon elkezdődött, és valójában azt érzékelem, hogy az intellektus, plusz ennek az érzelmi változata az egyetlen menekülő útvonal. A tömeg megy előre a neki lerajzolt úton, esélye sincs se letérni, se kikérni magának, sem egyáltalán érzékelni a problémát. Most azt hagyjuk, hogy pl Magyarországon a 49. problémája is nagyobb ennél egy átlagembernek, és ha rákérdeznék az utcán, hogy mi erről az általános vélekedés, a válaszban benne lenne egy politikus neve, édesanyám neve, vagy egy rotring a szemgolyómban, efelől semmi kétségem. De a tisztességes életszínvonalat biztosító országokban pontosan ugyanígy megáll ez a probléma, ha ugyan nem súlyosabban. Magányos tömegek zizegő éjszakai irodákban, elszigetelt életformák, amelyeket munkára, internetre/kütyükre, felgyorsult életre fogunk, holott az egyik lényege az volna a létezésünknek (na, na, NA, most mondd ki Gábor!!!), hogy a férfi a nővel, a nő meg a férfivel valahogy kijöjjön úgy kábé. De mintha távolodnánk ettől. Sőt, mintha észre sem vennénk, hogy hatalmas nagy baj van.

Nem hiszem, hogy valami varázslat kellene ahhoz, hogy az utcán, vagy egy munkahelyen tudjuk a nőket nőként kezelni, és a férfiakkal meg férfiként bánni. Az egyenjogúságról pedig azt gondolom, hogy jelenlegi általánosan elfogadott formája egy extrém túlzás, és pont nem azt adja a nőknek, amiért ez az egész létrejött. Macskarészegen hányva összeesni, meg éjjel egyig kifolyó szemmel melózni, meg szexuális megjegyzéseket tenni a zavarodott pincérre a csajszikkal nem egyenjogúság, hanem szomorú. Férfiként viselkedni, gondolkodni, férfiként látni a világot és úgy kommunikálni nem egyenjogúság. Nadrágot hordani, autót vezetni, szatyrot cipelni, dolgozni, mindent adott esetben egyedül is megoldani, esetleg férfi nélkül önállóan élni - fair enough, az egyenjogúság. Csak akkor tessék vele boldognak lenni.

Ez ugyanis a kulcsa ennek az egésznek. Én azt látom, hogy az egyenlő bánásmód sok területen, sok helyen, sok tekintetben megtörtént, a bántó megkülönböztetések legnagyobb részt megszűntek. Világszerte női államfők és vállalatvezetők sora bizonyítja, hogy a modern nő életformája közel sem ugyanaz, mint ami 30-50-70, vagy még több évvel ezelőtt volt.

De elég lesz, úgy látom. Mindenki válassza meg a saját falát, ahol megáll, vagy ahol köszöni szépen ezt az egészet. Mindenki válassza meg a saját egyenjogúságát, azt a mértéket, ahol őszintén és valóban képes boldogan élni, sőt egyáltalán boldoggá válni. Mindenki önkritikusan állítsa fel magának azt a rendszert, amelyben komfortosan tud és szeretne létezni. Annyira büszke vagyok azokra a barátaimra, akik nőként ki merték és merik jelenteni, hogy én itt helyemen vagyok, legyen az egy munkahely, egy csávó, vagy egy város. Büszke vagyok azokra, akik akár egyedül odébb költöztek, és megépítették maguknak az önálló életet. Büszke vagyok azokra, akik megálltak egy munkahelyen, és ott tartósan, lelkiismerettel dolgoznak, és nem vágynak feljebb, hanem "helyükön vannak". Büszke vagyok azokra, akik képesek a határaikat megismerni, azokon belül élni, vagy azokat normálisan, ésszel tágítani, akik tudják, hogy az azonos jogaik közül melyik teszi őket boldoggá, és melyik a felesleges túlzás, vagy idióta baromság. És legfőképpen büszke vagyok azokra, akik nem felejtettek el nőknek maradni abban a világban, ahol a nőiség és nőiesség elkezdett gyengeséget, elesettséget, hátrányt jelenteni, ezért nők tömegei elkezdtek megszűnni nőnek lenni, nehogy "lemaradjanak".

Nagyon nagy szarban leszünk mi férfiak, ha a trend nem áll meg, és nagyszerű volna, ha maradnának még, akik az asztal és az ágy túloldalán szeretnék a férfit látni, nem pedig a tükörben. És nagyszerű volna, ha tudnánk egymással indulatok, hátsó szándékok nélkül tisztán, őszintén, önkritikusan beszélgetni erről (is).



2015. július 3., péntek

A gyerek



Tegnapelőtt (is) lementem a partra a gyerekkel, mert a tenger az tenger, kettesben vagyunk és neki nyilván a top kedvence a sós víz, naná, uccu. Hozzáteszem, mérhetetlenül büszke vagyok rá már csak amiatt is, hogy a nettó parton döglés és apa nyúzása helyett bőven van benne érdeklődés más programok iránt is, hogy mást ne mondjak, zokszó nélkül kutyagolt mellettem a 30 fokos Velencében egy teljes napot, sőt élvezte, kérdezett, fotózott, baromkodott, egyszóval nyitva volt, ahogy mindig. És ez a poszt a megannyi gyerektulajdonság közül, amit lenyűgözve és kissé magamat elszégyellve bámulni szoktam, erről szeretne szólni.

Tehát partra le, gyűlöletes keneckedés (számomra minden alkalom egy dráma), aztán gumimatrac vagy labda dilemma 1 percben, aztán ezúttal labdával be a vízbe. Térdig. Mert ott kibökjük a 9 éves olasz kislányt, aki a szállodánk tulajának az unokája, már láttuk a reggelinél, helyes kis kölyök, itt pancsol. Két gyerek egymásra néz, szkennel,vigyorog, az enyém kérdőn rám néz, én biztatom, hogy persze Tücsök, nyomassátok a bugit, én leülök ide a partra és figyellek. És ennyi. Másfél óra önfeledt fröcskölés, vetődés, visítás, mintha a szomszéd ágyon születtek volna egymáshoz képest. Az angol szókincsük 9-10 éveshez képest nekem büszkeségre ad okot, de normál beszélgetéshez nyilván nem elég. És ez itt a lényeg. Hogy ez egyiküket sem érdekli, nem zavarja, nem szempont. Ahogy az sem, hogy a másik gyerek honnan jött, milyen színű, melyik fagyit szereti, van-e a szüleinek lauvéja. Itt ennél sokkolóbb dolgok döntenek, olyan 4-6 másodperc alatt. Az egyik a mosoly őszintesége, a másik a gyere-játsszunk intésben található határtalan nyitottság, a harmadik a feltétlen bizalom, amely csak gyerekfejben tud felmerülni. Annyira, hogy a másfél óra végén a gyerekem azt mondja, hogy a kislány anyukájától (aki szintén egyedül volt a gyerekkel) én kérdezzem meg, hogy ők hányas szobában laknak - és amikor mondom neki hülye vigyorral, hogy életem azt én nem kérdezem meg, mert ha egy felnőtt férfi egy felnőtt nőtől ilyet kérdez, az kicsikét mást is jelenthet, akkor hatalmasra kerekedik a szeme...persze megérti, hát ötödikbe megy, a világon mindent tud a szerelem dolgáról (jaaaaaaaaaaaj úristeeeeeen!!!!!!), de azért mégiscsak.

És amíg tart a másfél óra gumimatracon és labdával, vízben és strandröpi-pályán, addig én néma csendben ámulok, tanulok, és gondolkodom. Hogy vajon melyik az a korosztály, ahol ez a nyílt és automatikus őszinteség eltűnik, és átmegy 'óvatosba', meg mérlegelősbe, meg gyanakvósba? Vajon hol válunk azzá a felnőtté, aki a gumimatracos visításnak már mögé látja a fulladásos halált, a strandröplabdás hahotázásba a súlyos leégést, és vajon hol tolódnak el a határok? Vajon ugyanannyit foglalkozunk azzal, hogy a gyereket óvatosságra és figyelemre neveljük, mint hogy magunkban a játékosságot, az önfeledtséget megőrizzük? És ha még egy gyerekkel képesek is vagyunk ellazulni kicsit, a másik felnőttel miért annyira nehéz? Persze értem, hogy miért az. Nekem is megvan közel 40 éves koromra a magam pakkja traumából, mocsokból, bárcsakból, és bárcsak-ne-ből is.

De amikor elnézem őket, elgondolkodom, hogy most az örömtől, vagy a bánattól lesz a torkomban az a hülye érzés. Vajon attól látom lassítva az egészet, mert annyira boldog vagyok, hogy ő még tud így örülni, mindent-de-mindent elfelejteni másfél órára, vagy azért ilyen tűpontos a film, mert én már nem? Vajon azért ilyen nehéz minden második levegővétel, mert engem is utolért a nosztalgiázás, és magamat látom benne, amint a bátyámmal ugyanígy vertük agyon egymást egy matracon, praktikusan bármilyen vízfelület esetében? Vagy azért, mert látom, hogy Blanka majd az évnyitó környékén fog ráeszmélni, hogy ezt a kislányt (Sofía, a neve ugyanolyan csodálatos, mint a gyerek maga, egy 20 centis vigyor csilingelő hahotával, hát középig érő szőkésbarna tincsekkel - Ha 15 év múlva véletlenül elolvasod ezt, gyerek, legalább a neve legyen meg...), hogy ezt a kislányt valószínű soha többet nem látja?

Nem tudom. Talán csak azért volt olyan megrázóan szép az egész kép, mert néha vannak azok a pillanatok, amikor már az élmény közben is tisztában vagy azzal, hogy ebből most emlék lesz, fontos lesz, megmarad. Az ember néha érzékeli a pillanat gyönyörűségét, éppen azért, mert el fog múlni, és ezért lefotózzuk a szemünkkel, hogy beégjen. Talán csak azért, mert olyasmin mentünk keresztül, hogy nekem őt igazán felszabadultan boldognak látni egy másfél órára olyan ajándék, ami nem volt mindig magától értetődő, és ma sem az, sőt.. Talán csak azért, mert a gyermeki létezés minden szépsége és minden, ami miatt jó gyereknek lenni, az összesűrűsödött ebben az elnyújtott pillanatban.

Talán csak azért, mert hálás voltam érte nagyon, hogy megélhettem vele, hogy láthattam. Hogy érezhettem azt, hogy ő egy (mindent jelentő) kérdő pillantás után azonnal 'lecserél' engem egy korabeli játszópajtásra, mert annyira bízik bennem, hogy tudja, ez nekem is így van a helyén. És tényleg.

2015. július 1., szerda

A melegekről is, meg nem is



26 millió ember váltotta szivárványosra a profilképét világszerte, talán 1,5 nap alatt. Cikkek, képek, videók tömegei mindenütt. Ellenvélemények nemzetközi oldalakon, egyszóval van és volt hulláma az amerikai döntésnek.

Én a magam részéről azért szeretnék hozzászólni, mert szerintem sem (csak) a melegekről szól a dolog, és azért is, mert az USA önmagában egy szimbolikus hely a világban. Lehet fröcsögni rájuk, nyilván napi szinten teszik sokan. Én vagyok olyan perverz barom, hogy még az intellektus mariana-árkát jelentő szélsőjobb irányába is kikacsintok (aki nem teszi, annak annyit segítek, hogy a teljes menekült-áradatot Izrael finanszírozza amúgy...), szóval szeretem tudni, ki hol tart, ha fontos témákról esik szó. Azt mégsem kérdőjelezi meg senki, hogy Amerika nagy hatással van a világra. Ezért örül nagyon, aki örül, és fosik nagyon, aki fosik. Mert az fix, hogy ez a hullám nagyot lendít mindenki ügyén, kérdés csak az, hogy kinek melyik irányba.

Leírom én is, pedig sokan leírták előttem 3 nap alatt - ez a sztori nem azért fontos, mert a melegek házassága nélkül nem fő le a kávé és többé nem mallik a pity. Azért ilyen eszehagyottan fontos, mert végre elérkeztünk a számomra is egyik legfontosabb témájához az életnek - ez pedig a békén hagyás. Az a típusú békén hagyás, amikor nem mondja meg az egyik, hogy (ne) éljen a másik. Amikor nem fogja magát többé egy csoport, aztán hirdeti ki, mi a normális. Mi a frankó, és mi nem az. By the way - a házasság célja pedig NEM (feltétlenül) a gyerek. Le merem írni. Meddő, idős, vagy gyereket kurvára egyáltalán nem akaró heteró emberek gond nélkül házasodhatnak. Nem hívja félre az anyakönyvvezető egyiket sem, hogy tudna adni egy orvosi igazolást, kedvesem?

A élet célja pedig NEM az, hogy bárki beleugasson. Én értem, hogy az emberiség évezredek óta úgy épült fel, hogy mindig volt egy szűk, válogatott társaság, aki megmondta a többieknek, hogyan kell élni. Hogy mást ne mondjak, vallási alapon kiszámolhatatlan, mekkora létszámot sikerült kiirtani eddig (többet, mint bármilyen más okból), pontosan arra hivatkozva, hogy valaki megmondta, hogy a másik vallása, istene, hite, szokása, életformája unfrankó. És bocs, de te meghalsz. Mert hitetlen vagy. Boszorkány vagy. Mert itt laksz. Mert nem itt laksz. Mert ilyet eszel. Mert nem ilyet eszel. Mert így imádkozol. Mert nem imádkozol.

Én azt gondolom, hogy aki az ún nyugati típusú civilizációkban szeretne élni, az higgadjon le, és fogadja el, hogy kicsit b@szni nem fog tudni. Az egyik legocsmányabb szokás, hogy amíg rólam van szó, addig marhára legyen hiper-engedékeny demokrácia, de amikor másokról, akkor majd lécci hadd én-én-én mondjam meg, ki fér még be a gomba alá. De csak én mondhassam meg, mert különben a róka mindenkit meg fog enni, és amúgy a béka meg a nyúl áldozza már fel magát a 'közösségért', mert az demokratikus. Ja, a hangyát, meg az egeret pedig neadjisten eltaposom, ha nem szavaz a béka és a nyúl ellen. Köszi. Plusz sietnék, mert kurvára esik, ha valaki nem látná. Na. Végre rend van.

Tessék végre megérteni, hogyha megmondhatja valaki, ha beleszólhat valaki, akkor inkább előbb, mint utóbb neked is meg fogja mondani valaki. Nem mennék bele a magyar aktuálpolitizálásba, de aki nem látja az egyirányú megmondásos rendszer hátrányait, az ne az Ofotértben cserélgesse a változó méretű vaníliás karikákat látásvizsgálaton, hanem rögtön fehér botért folyamodjon a közeli kiserdőben bicskával, de azt is csak azért, mert ott gyorsabb lesz...

Sajnálom, akinek tőlem kell megtudnia, de a világ civilizáltabbik fele sajnos nem a világ fele. Ha ezt a maradékot is feladjuk, mert továbbra is az agyatlan gőg a mindenhatási hiedelemrendszerünk maximálisan téves alapja, akkor egyszer csak elfogyunk. És ha valamire számíthatunk egy olyan korszakban, ahol a fehér ember 500-800 éves hatalma éppen meghal (mert hiába zihálsz, meghal), akkor az a demokráciákban szerzett gyakorlata a bizonyos fehér embernek. Hogy van erő (mert igenis van erő), de valamiféle megbeszéléses alapon, együtt. Akkor is, ha ez lassítja, meg töketlennek tűnik. Apropó fehér ember. Amikor domináns színként ez a rassz mondhatta meg, hogy a világ többi részén kinek hogyan kellene élni, akkor a gyarmatosítás a leghumánusabb, legkegyesebb, legcivilizáltabb eszköz volt. A népirtás kedveltebb módszernek bizonyult. Hm. Most mitől is fosik ugyanez a rassz? Hogy megjön bármelyik másik színű ember (inkluzíve a kicsi ződ) és majd megmondja a fehér embernek, hogy mi a szituáció. És akkor vékonyabb lesz a teavaj a parizer alatt, és ettől máris áll a hiszti. De kikérjük magunknak, rasszisták nem vagyunk, demokraták viszont igen...

Nem látom be, hogy a melegek házassága, amelyik az egyén szabadságát szimbolizálja egy totálisan céltalan, kirekesztő akarattal szemben, hogyan lehet egyáltalán téma. Ahogy az egyik remek cikk megfogalmazta, a melegek házassága tipikusan olyan kérdés, amit ha engedünk, senkinek sem lesz rosszabb, sőt mindenkinek kicsit jobb lesz, mert eltűnik a téma, eltűnnek a melegek is azok elől, akiknek nem tetszenek. Ha nem engedjük, az orrunk előtt lesznek, és nekik is, nekünk is rosszabb lesz.

De amit pláne nem értek, az sajnos ez - ha ebben az egyébként világméretű kérdések szempontjából másodlagos kérdésben sem vagyunk képesek egyetérteni, akkor hogyan akarunk pl menekültekről, vagy a gyerekeink életében radikálisan csökkenő édesvíz-, és ételkészletekről beszélgetni? Mégis mit várunk magunktól, akik a világ legfejlettebb, leggazdagabb, jelenleg legbiztonságosabb környékén élünk, ha mi is ennyire szomorúan gyengék vagyunk éles helyzetben? És mit várunk a világ többi részétől?


Ennél többre van szükség. Már csak azért is, mert az amerikai "melegügyi" döntés sajnos csak olyan értelemben hatalmas siker, mint amikor az egyik osztálytársunk egész szünetben a cerkáját mutogatva rohangált a folyosón, aztán jött a tanár, és végre rászólt, hogy fejezze be, és húzzon haza de gyorsan. Egy rém kínos ügynek van vége. Ennyi a siker, srácok. És ha ez ilyen marha nehezen megy, akkor az igazán fontos dolgokban még sok-sok gyötrelmes óra vár ránk, meg igazán bántóan kellemetlen felismerések.