2017. július 18., kedd

Miért csodálatos az internet



Rengeteg - köztük remek - cikket olvastam arról, hogy az internet hogyan változtatta meg az életünket. Arányaiban különösen sok olyat, ami leírta, és a mai napig mindig leírja, miért rossz az internet. Miért káros, mi mindent tesz tönkre, és legfőképp miért és melyik része(i) veszélyes(ek). Sok tanulságos, megfontolandó, okos és igaz dolog, és sok képtelen baromság is volt közöttük. Egyvalami azonban, így nagyságrendileg 20 év után feltűnt: hogy baromi kevés szó esik arról, miért csodálatos az internet. Ezért - tőlem nem túl meglepő módon - úgy döntöttem, írok erről egyet magam.

Ahhoz, hogy az internet létezését, annak erejét és jelentőségét fel tudjuk mérni, kontextusba kell helyeznünk magunkat. Esetemben ugyebár '76-os évjáratként mondhatjuk, hogy kb. 20 éves voltam, amikor az e-mail, és a world wide web először megjelent az életemben. Azaz totálisan internet mentes gyerekkorom volt, filterek és hashtag-ek, posztok, share-ek, like-ok, sőt szelfik és lolcsi nélkül. Tudom, döbbenet. Azt is tudom, hogy az utolsó ilyen generáció vagyok. Meg azt is tudom, hogy isteni szerencse, hogy nem volt Facebook meg Instagram a kölyökkoromban...És azt is, hogy pontosan ezek miatt valószínűleg az utolsók között leszek, akinek 20-25 év múlva valahol, valakinek a hátsó kertjében még parkolni fog egy öreg benzines kocsija, kézi váltóval. Majd elgurulok az egyetlen városszéli kúthoz néha, és kimegyek a határba, ahol még nem önvezető autók járnak.

Ezzel együtt szögezzük le az ellentétes hírek áradatában egészen nyugodtan, hogy az internet csodálatos. 20 év alatt megszokhatatlan, hihetetlen mennyiségű és minőségű hír, esemény, kép, hang és film jutott el hozzám, és röviden, szabatosan annyit mondhatnék, hogy imádtam bazmeg. És imádom a mai napig. Először is teljesen más minőségű, radikálisan, alapjaiban megváltozott kapcsolattartást jelent a családommal. Ahogy mindig is akartam, egész életemben. Korlátlan, ingyenes, azonnali, magától értetődő. A családomat bármikor, bárhol, bármi miatt azonnal akarom látni, tudni, érezni. Pont. Innentől lényegében mást nem is kellene tudnia az egész hálónak meg technológiai robbanásnak a számomra, de ez csak a kezdet. Az interneten megtalálok mindent, ami elképesztő akkor is, ha ez ma már nevetséges állítás :) Én abból a korosztályból származom, ahol a rádiós kívánságműsorban a temérdek, de tényleg elmondhatatlan mennyiségű szar zene között egyesével kellett rádiós magnóval kazettára felvennem a kedvenc számaimat, ha ugyan éppen lejátszotta aznap a rohadék műsorvezető. És nem pofázott mondjuk bele...Én, aki az egész fiatalkorát CD boltokban töltötte, vadászva a leértékelt meg muszáj lemezekre - na most képzelj engem a Spotify-on. Havonta egy mozijegy áráért. A youtube-on a Zenebutik után. Az E-bayen a Triál és a Skála után. Folytassam?

Az internet csodálatos. A világ számomra érdekes hírei, általam választott nyelven, a világ bármelyik újságírójától, azaz valamennyi újságírójától. Magamfajta ember megköszöni az ilyesmit. Könyvtárból, lexikonokból, barátoktól és szülőktől kikeresett, megkérdezett, és ellesett infók után a Wikipedia és a többi online tudástár. A barátaimmal, az ismerőseimmel szintén egy teljesen más minőségű kapcsolattartás, mennyi és mennyi emberről tudhatom végre, hogy mi van velük. Elég 3 havonta 4 sort váltani olykor, mert  ez is sokkal több, mint korábban, amikor senki nem írt meg kézzel nemhogy ennyi levelet, egyet sem. Mert levélben nem írtál 4 sort, viszont 45 sort nem tudtál miről írni. És ezért nem írtál meg - hiába nevetgélsz, senki sem írta meg:) - egy levelet régi barátoknak. Ilyen volt a világ, így működött. Az alsó tagozatos osztálytársaid közül nem sokkal tartottad a kapcsolatot 25 évesen. Nincs ezzel semmi gond, ez volt a világ, illetve így volt eddig. Most pedig tudod, mi van velük. Ha akarod, egyébként. És ez a lényeg. Itt az első banánhéj. Hogy mit tudsz, azaz mire és kire vagy kíváncsi. Más szóval hogy mire használja, aki használja az internetet.

Ugyanis én értem, hogy folyamatosan arról cikkeznek, hogy eláraszt az információ, meg követhetetlen, meg álinformáció, meg dezinformáció, meg félinformáció, meg tudnodkell.hu. Lassítsunk. Értem én, tudok mindegyikről. Figyelek is. De azért köszönettel ott a józan eszem. Amit inkább használok. Ajánlom mindenkinek, elég hatásos. Az internetet is meg kell, és tessék is megtanulni használni. Új minden, oké. Nekem is. Mindenkinek, kivéve a '90 után születetteket, mert nekik olyan az internet, mint neked a benzin. Van, és kész. Ettől még a használatát nem egy agysebészet megtanulni. De nem is szabad azt hinni, hogy tanulás nélkül is megy mindenkinek. Nekem például egy gondolat segített elég sokat néhány évvel ezelőtt, nem guglizom most le, hogy kitől, és nem is idézem, de valahogy így szólt:

"Ha visszautaznál az időben 60 évet, és egy mai okostelefont a kezébe adnál egy akkori embernek, mit mondanál hozzá? Hogy mi ez? Mert ugye mondhatnád például, hogy ezzel az eszközzel 3 kattintással elérhető az emberiség által felhalmozott valamennyi, valaha megalkotott, és megőrzött tudás jelentősen túlnyomó többsége egy helyen. És hogy mire használjuk a mindennapokban? Cicás videókat nézünk rajta, és vadidegen emberekkel lényegtelen dolgokról vitatkozunk."


Elgondolkodtató, nem? Megrendítő belegondolni, hogy az emberiség civilizáltabb részének csúfolt nagyobbik fele, aki pörög a neten, az milyen bizonyítványt állít ki magáról. Itt egy eszköz, amin korábban elképzelhetetlen gyűjteményeket és felhalmozott tudást lehet találni, megszerezni, használni, élvezni, és még annyi, de annyi mindent a világon, vásárolni, helyeket megnézni, és nevetni, minden mennyiségben nevetni a rettenet mennyiségű hülyeségen - és az emberiség jelentős része mégis mivel foglalkozik a neten... És félreértés ne essék, nem a csúnya internet teszi ilyenné az internetet. A felhasználóknak van erre igénye...

Erre adok egy kis időt, végiggondolni. A felhasználó, a 21. századi homo sapiens az, amelyik úgy gondolta, hogy az internet akkor szóljon arról, hogy robban, lángol, fröcsög, tocsog, behány, besír, beég, beházasodik, bezárkózik egy villába, beájul a félelemtől pénzért, és így tovább. Aztán összezizzen minden szakember, és megállapítja, hogy ez biz káros. Nos, döbbenet, de valóban az. Ráadásul több milliárd ember ízlését nem is fogjuk kedd délutánig megoldani, úgyhogy én azt gondolom, hogy egyénenként az épeszű szelekció az, amivel megóvja magát a normális ember ettől a szartengertől. Végül is a tévécsatornák többsége is teljesen felesleges, és nem is nézem. Nem olyan bonyolult ez.

Viszont belegondoltál, hogy a világ ötleteiből, megvalósult fejlesztéseiből, vagy a világ tehetséges embereiből mennyivel nagyobb százalék jut el közvetlenül hozzád? Ez milyen kurva jó, nem? Hogy egy csomó zseniális ember, aki a világ minden szegletében a világ minden művészeti ágában, szakmájában, stb alkot, annak te egyre nagyobb és nagyobb részét élvezheted, láthatod, és tudhatsz róla. A hétköznapi életedet pedig felsorolni is nehéz. A térképtől a parkolásig, lényegében az életed minden szükséges kiegészítője online, ezért másodpercre, méterre, forintra ellenőrizni tudod, rengeteg időt, pénzt spórolsz, és lehet kérem ezen nyafogni, de például a kényelem nem ugyanaz a liga. Hogy mást ne mondjak, hogy miért csodálatos az internet, mert nem járok bankba és postára. Aki élt az internet előtt, annak ha csak ez az egy dolog eszébe jut, elbőgi magát a hálától, barátom. Ja, és nem mellesleg itthonról dolgozom. Itthonról tárgyalok. Mesebelien gyönyörű. Itthonról intézek iszonyatosan sok mindent. Ugyanis imádok itthon lenni. Amennyit csak lehet, az enyéimmel, a szeretteimmel vagyok. Ha ezt az időt növelni lehet azzal, hogy én hülyeségek helyett elintézek egy eszement nagy halom tennivalót online, akkor nincs kérdés.

Ezért csodálatos az internet. Mert olyan, mint a filmek. Aki gondolja, nézzen horrort. Isten bizony, semmi gondom vele. Én speciel nem vagyok erre kíváncsi. Mert készülnek gyönyörű filmek is. Meg elgondolkodtató, meg izgalmas, tanulságos, és vidám filmek. Elég sokféle film van ugyebár, amit azonnal néznék, szíves örömest. A web ugyanígy van. Én igyekszem a szebbik felét vizsgálni, mert a végtelennek a fele is végtelen, amennyire emlékszem. Befogadhatatlan mennyiségű zseniális dolog helyett nem töltöm az időm rettegéssel, őrjöngéssel, és felesleges baromsággal. A hülyeségből pont annyit fogyasztok, amennyi pótolja azt, hogy tévét viszont évek óta, és soha többet nem nézek a sportközvetítéseken kívül, mert okafogyottá vált, és amit nyújt, az fos. Nem bontom ki, fos.

Online a szabadság is végtelen, tehát a magamnak összeállított kis alkalmazások, oldalak listája is pontosan olyan, amit szeretek, kicsit sem más, kicsit sem alkalmazkodik, kicsit sem megy messzebb, mint azt szeretném. És így egyáltalán nem félelmetes az internet. Nekem nem. Hanem csodálatos, és kimeríthetetlen. Ezért nem pánikolni kell tőle, hanem megtanulni használni, és a káros hatásaira pedig figyelni. Mert nyilván továbbra is kézzel jegyzetelek a füzetembe, mert nem akarok elfelejteni írni. De ettől még nem parázom attól, hogy már a hangommal is tudok sms-t írni, hanem kurvára imádom. A dilemma ugyanaz, mint a gyerek-fog-e-papír-alapú-könyvet-olvasni kérdésnél. Ha te fogsz, ő is fog.

Ennyire egyszerű ez.





2017. június 14., szerda

Csak egy perc az egész, avagy miért baszakodsz az időmmel?!



Régóta figyelem, régóta "élvezem" ezt a számomra teljesen bizarr gondolkodásmódot, illetve annak mindenféle szituációkban tapasztalható áldását. Régóta gondolkodom is rajta, hogy lehet az, hogy másokat nem őrjít meg azonnal. Persze látom, hogy sokakat velem együtt idegesít, de valahogy mintha a magyarok nagy mennyiségben inkább azonosulnának ezzel a szörnyűséggel, mintsem kikérnék maguknak, és kategorikusan, minden élethelyzetben visszautasítanák.

De mi is ez a jelenség? Meglepő, de pontosan az, ami a poszt címe. Az egymás idejével történő baszakodás, amikor valaki boltban, utcán, parkolóban, moziban, színházban, vagy bárhol minden előzmény és egyeztetés nélkül hirtelen döntést hoz az én időmről, az időbeosztásomról, arról, hogy én most egy kicsit várakozni fogok, mert az ugyan sem nem értelmes, sem nem logikus, se nem etikus, sőt olykor nem is jogszerű, de neki így kényelmesebb, és az nem szempont, hogy én is itt vagyok, én ugyanis szükségszerű elszenvedője leszek az ignoráns taplóságnak, ha akarom, ha nem. Ez az egyik olyan dolog az életben, amit sem megérteni, sem elfogadni nem vagyok képes, viszont minden egyes alkalommal rácsodálkozom, és elképedek, hogy ezt hogyan találta ki, aki éppen csinálja. Amióta célzottan figyelek erre, kiderült, hogy az életünk megrázóan sok helyzetében fordul ez elő, éppen azért, mert a magyarok valamiért beletörődnek abba, hogy naponta 5-10-20 perc arra megy el, hogy valaki a saját kényelme, célja érdekében egész egyszerűen akadályozza a többieket.

Leggyakoribb típuspéldái a forgalomban figyelhetők meg. Amikor a taxis szűk utcában kiteszi a kettős indexet előtted, fizettet, utas kiszáll, te meg vársz. Az áruszállító fuvarozó, aki megáll az utcában, int neked, hogy csak egy perc, és levesznek 30 rekesz kólát, vagy két kanapét. És te megőrülsz. Amikor a múltkor a Sparban az előttem lévő néni ismerősként üdvözölte a pénztárost, miközben a szalagra tette a holmit, tudtam, mi következik. Neveltetésem miatt megvártam, hogy csak udvariassági hogy-vagy-Klárikám lesz, vagy csacsogni is kezdenek - a néni pedig nyilván habozás nélkül, mosolyogva és hosszan sztorizni kezdett úgy, hogy mindannyian 20 perce álltunk sorba. A hatodik mondatánál szóltam közbe, hogy bocsássanak meg, de ezt most itt ugye nem gondolják komolyan, miközben tizennégyen állunk sorban? A két idős hölgy pedig ahelyett, hogy elnézést kért volna, előbb meglepődött, majd legyilkolt engem a tekintetével, a pénztáros meg ezután (mert sokszor vásárolok ott) 3 hónapig láthatóan emlékezett rám, de ami a legdurvább, hogy láthatóan egyik sem értette, hogy mit vétettek.

Miért hisszük azt, hogy mások idejével jogunkban áll baszakodni? Miért hisszük azt, hogy a "csak 1 perc" az rajtunk kívül álló vadidegen emberek életébe ugyanúgy belefér, mint a miénkbe? Miért gondoljuk azt, hogy ha mi beterveztünk egy gyors megállást a forgalomban, akkor a körülöttünk haladó 4-5-50 autónak is bele kell, hogy férjen egy kis pauza? Miért rendelkezünk állandóan más idejével? Ki tudhatja, hogy én nem épp egy beteg rokonhoz, síró gyerekhez, ideges ügyfélhez rohanok? És ha sehova se rohanok, akkor is milyen alapon dönt úgy valaki, hogy én az ő puszta döntése miatt várakozni fogok, és kész? És legyen világos, nem arról szól, hogy 2-3 percet nem tudok várni. A döntés idegesít, hogy vad idegen emberek, akik magasról szarnak rám, azok ne rendelkezzenek az időmmel. Ahogy a pénzemmel sem, az eszközeimmel sem. Ez magától értetődő kellene, hogy legyen. Nekem speciel az, és az általam jólnevelt kultúrembereknek tartott kisebbségnek ez valamiért szintén az.

Miért int nekem az ügyfélszolgálaton a kisasszony, miután kivártam a sorszámmal a sorom és ott ülök előtte, hogy még egy kis plusz türelmet kér, hogy a hallhatóan privát telefont kényelmesen végigmondja, aztán befejezze? Mi a szar közöm van hozzá, hogy te árut hoztál ebbe a boltba, barátom, és EZ ok számodra, hogy szabálytalanul megállj, feltarts engem, és mindenkit? Vagy a szálloda előtt a külső sávban megállj a mikrobusszal, hogy leszálljon 14 ember? Miért nem lehet Magyarországon elintézni, hogy erőszakos telefonos értékesítők, akiknek nem adtál engedélyt, akiket megkértél, utasítottál, felszólítottál ötvenszer, hogy hagyjanak már békén, azok ne hívogassanak kéthetente? Hogy lehet még 2017-ben is az a napi gyakorlat, hogy 3 pénztár van nyitva egyenként 25 emberrel a sorban, 9 pénztár meg zárva? Egyáltalán hogy van az, hogy mindenkinek van egy pillanatnyilag kurva fontos oka arra, hogy ott és akkor az írott és íratlan szabályokat felrúgja, és a körülötte lévők idejét egyoldalú döntéssel kicsit használja? Miért kell nekem tökéletesen idegen, rendszerint barátságtalan emberekhez alkalmazkodnom olyan szituációban, amikor bizarr módon maga a szituáció is úgy alakult ki, hogy ő éppen nem alkalmazkodik sem hozzám, sem a szabályokhoz, sem az illemhez, sem senkihez és semmihez?

Mi az, hogy valaki elállja az utat bevásárlókocsival, közben telefonál, és fel van háborodva, ha kocsistul-gyerekestül udvariasan odébb teszem 1 métert? Mi az, hogy a kapum elé parkol a postás a retkes furgonnal, és integet, hogy "csak bedobja ezt a 4 dobozt és már megy is", csak egy pillanat? Hogyhogy az egész városban kivétel nélkül minden építkezésen betonkeverők és dömperek kettős indexelnek a külső sávban, és ők várakozhatnak ott akár órákat is, hatalmas és teljesen indokolatlan dugókat okozva úgy, hogy én 3 percre sem állhatok meg, mert basztatni kezd a rendőr? Miért gazdálkodik valaki az én időmmel, és én miért nem csinálok ilyet másokkal? Én miért tudok civilizáltan parkolni? Én miért gondolom természetesnek, hogy inkább sétálok egy dobozzal 200-400-600 métert a kis utcából, minthogy a Körút külső sávját leállítsam 1 percre (amitől azonnal dugó alakul ki), csak azért, hogy a célállomás előtt kiugorhassak a cuccommal? Én miért tudom arrébb vinni a boltban a vásárolt holmimat, hogy ameddig csomagolok, más már fizethessen, és nem kényszerítek rá mindenkit, hogy végignézze a zacskózást, mert nekem úgy kényelmesebb? Vagy ha zacskózok, nagyon sietek, és elkészülök időben? Én miért nem csacsogok a mozi büfénél, miután fizettem, meg dobálom a hajam, vagy mondok még egy csöcsös poént a kislánynak, hanem megyek onnan, mert sor van mögöttem? Miért van ennyi ignoráns pöcs ebben a városban, és miért nem veszik észre az emberek, hogy napi 15 perc az havonta 6-7 óra, évente pedig 3 teljes nap (!) nettó idő, amit magunk/szeretteink helyett arra fordítunk, hogy bunkó idegenek parasztságára várakozunk teljesen feleslegesen?

Számomra megdöbbentő ez a szellemi mélység. És ez ezer helyen megfigyelhető. Más helyeken azért van dugó, mert az úthálózathoz képest sok a kocsi. Itt azért van dugó, mert minden nagy kereszteződésben bent áll keresztben a paraszt, és mutogat neked, aki a zöld lámpánál sem tudsz menni miatta. Pedig felfestették sárgával, már sok helyen rendőr is van, de a magyar az nem képes. Az akkor sem enged be maga elé, ha utána 14 méterrel indexel jobbra, és leparkol. És ahelyett, hogy maga elé engedett volna, neked végig kell várni a parkolást, mert ő magyar. Itthon teljesen természetes, hogy a zsákutcánkban csatornát cserél a Vízművek, 1 hónapot késik persze a munkával, a melósok meg egyik reggel leborítanak mintegy 6 tonna kavicsot az úttest teljes szélességében, elzárva 30 kocsit a külvilágtól, és akkor várunk. Mindjárt elvisszük, uram. Mondom maga eszénél van, ember? A fuxos művezető nyilván egy luxusdzsippel jön, a kapum elé áll, amikor indulnék dolgozni, bocsánat, elmenne ezzel, uram? Persze, csak egy perc. Mondom nem egy perc, hanem most azonnal. De barátságtalan az úr. Mondom egyáltalán nem vagyok barátságtalan, csak megmondaná, maga pontosan ki a búbánatos úristen, hogy egyáltalán a kapum elé áll, és aztán még én, és az ügyfelem várakozzunk magára? Megyek uram. És ez napi szinten megy a városban. Magamon kívül 10.000 esetből talán kétszer láttam olyat, hogy valaki plafonig lakott bevásárlókocsival maga elé engedett egy kölyköt, akinél egy sportszelet meg egy víz volt, pedig nem kell agykutatónak lenni, hogy rájöjjön valaki, hogy az úgy logikus. A magyarnak nem az. Vársz bazmeg, én pedig leszarom. A magyarok nagy részének ez a gondolatmenet a természetes. Az teljesen mindegy, hogy mindenki számára ésszerűbb, logikusabb, kellemesebb és főleg barátságosabb módon is lehetne együtt közlekedni, vásárolni, moziba menni, étteremben, vagy szórakozóhelyen létezni, és egyáltalán, együtt élni - no, az nem érdekel senkit. Sőt, ahogy a magyarokról szóló hízelgő állítás mondja, a magyarok jelentős része isten bizony tényleg boldog, ha a másiknak rossz. Ha nem fér fel a buszra, de én még igen, ha már nem engedik be, de engem még igen, ha ő nyomorog, de nekem nagy helyem van, ha én még le tudok parkolni, de úgy, hogy a másik már ne férjen el, akkor úgy fogok parkolni. Nem egyszer fordult elő, hogy parkolóban kértem egy embert, hogy odaadom a százast, és adja nekem a bevásárlókocsit. Tízből nyolcan odaadják, de volt, aki megrázta a fejét, visszatolta a kocsit a helyére, kivette a százasát, én meg álltam, hogy ez biztos kandi kamera bazmeg.

Félreértés ne essék, nem idióta vagyok, és rengeteg helyzet van, ahol szó nélkül állok és várok. Gyerekek, idősek, sérültek, persze. Sőt elég, ha valaki normálisan odaint, odaszól két szót, elnézést kér, vagy ilyesmi  - és máris megértő az ember. Mert ekkor nem helyette döntenek, hanem megkérik udvariasan, hogy most várjunk mind 2 percet. És onnantól nyilván minden oké. De hogy emberek random élethelyzetekben döntést hozzanak az amúgy is nagyon drága időmről láthatóan minden értelmes indok nélkül, az viselhetetlen. Azért az, mert tahó paraszt dolog. Mert egyikünknek sincs elég ideje, és senkinek sem engedem meg, hogy rendelkezzen az enyémmel, ahogy én sem rendelkezem másokéval, csak rendkívül indokolt esetben. Az pedig nem indokolt eset, hogy te üdítőt szállítasz, és így kényelmesebb. Meg sok címed van. Leszarom. Nem a te hibád, hanem a tirpák főnöködé, én tudom, mert ő meg is büntet téged, ha késel, és úgy állítja össze az útitervet, hogy másképp lehetetlen megoldanod. Csak én hadd szarjak már magasról arra, hogy mindenki szerint a szabályok rá pont nem érvényesek, mert rám pedig igen. És véletlenül egy olyan szakmában dolgozom, ahol többek között belvárosi, nehéz helyszínekre adott esetben hatalmas nagy, olykor 4-5 teherautóval viszünk színpadot, fényt, hangot, 4 tonna ételt, 500 széket, és még néhány "egyéb apróságot" - és valamiért nem álljuk el az egész utat 6 órán át. Hanem hajnalban és éjszaka dolgozunk, igenis kifizetjük az éjszakai meg extra költségeket, igenis rászánjuk az extra időt, pedig én is utálok hajnalban kelni, ezek a srácok pedig 24 órában dolgoznak, és mégis így csináljuk, mert nem blokkolunk egy háztömböt és a környék összes utcáját, mert ilyen nincs. Mert ilyet nem csinálunk. Mások pedig valamiért azt gondolják, hogy nekik joguk van délután kettőkor leállítani egy sávot, egy parkolót, elállni az utat, és ügyintézni, dolgukat végezni, vagy mittomén, mit csinálni.

Én is, és minden normális állampolgár így is lehetetlenül sok szabályhoz alkalmazkodunk. A gyerek iskolájától az adóhatóságig, az ügyféltől a postai nyitvatartásig mindenhez mi alkalmazkodunk, ezek a rendszerek sem nem túl rugalmasak, sem nem arra vannak kitalálva, hogy majd ők alkalmazkodjanak hozzám és mindenkihez. Úgyhogy nagyon megköszönném, ha minden önjelölt fuvaros, meg bolti eladó, meg minden barom, aki azt hiszi, hogy ő is rendelkezhet velem és az időmmel, sürgősen átállítaná az agyát, továbbá a leghatározottabban követelem ettől a következetlen, igazságtalan és gusztustalan rendszertől, hogy ha már vannak szabályok, azok legyenek érvényesek mindenkire.

Logikus emberként ugyebár azt sem tartanám túlzásnak, ha pl. a Belváros forgalmát úgy szerveznék meg, hogy tízkor ne legyen kukásautó a Rákóczin, hogy a köztéri virágokat az Andrássyn meg a járdát ne délben locsolgassák (eszem áll meg télleg) vagy hogy az áruszállítás hajnal és késő délután között korlátozott legyen, de persze nem lehet túlzásokba esni egy olyan városban, ahol egy tetű útfelbontást nem tudnak rendesen elvégezni, ahol a rendőr nézi bambán a kereszteződésben a káoszt, mintha nem pont ő lenne ott azért, hogy azt megszüntesse (és esküszöm a napokban a Mogyoródi - Pillangó utca sarkon nem működő lámpánál full káosz dugó, és 50 méterrel odébb a kereszteződés irányában állt egy rendőr traffipax-szal...), ahol minden szirénás autó kedve szerint használja a megkülönböztető jelzést, ahol egy csomó mindenki egyenlőbb a többieknél, és egyébként is, ahol az egész rendszer a korrupcióra, az idiotizmusra, a dilettantizmusra, és a szervilizmusra épül. Sokat nem lehet várni tőlük értelemszerűen.

Azt azonban még így is elvárnám, hogy néhány alapvető szabályt tartasson már be mindenkivel a hatalom. Vagy én is megállok a körúton a belső sávban legközelebb szükség esetén, kiszállok pisilni egyet a sínekre, aztán majd mondom kocsinak-villamosnak, hogy baszod, csak egy perc. Kíváncsi lennék, mit szólna a tisztelt közönség.

Ne legyünk már ennyire rohadtul közömbösek, figyeljünk már oda egy picit egymásra. Nem olyan megerőltető, isten bizony.



2017. február 16., csütörtök

BRÉKING: Üzenet Kedves Ferencnek



Kedves Kedves Ferenc,


fájdalommal vegyes megdöbbenéssel vettem tudomásul a sokkoló híreket, és bár személyesen nincs szerencsém ismerhetni Önt, nem állom meg, hogy üzenetemmel ne fejezzem ki mélységes együttérzésemet ezekben a kétségkívül embert próbáló órákban, napokban. 

Őszintén mondom, nehéz megszólalni, nehéz szavakba önteni azt az értetlenséggel, tanácstalansággal vegyes, csontig hatoló szomorúságot, amit érzek. Mi történt, hogy eshetett meg ez a dráma, Ferenc? Két ilyen nyílt szívű, őszinte ember, ilyen tiszta érzésekkel és igaz szándékkal - nem értem, alig vagyok képes elfogadni, amit olvasok, amit hallok. Egyszerre vagyok hálás Lindának, hogy sajtóközleményben értesített Bennünket, akik naponta várjuk (illetve csak vártuk, az úristenit, Ferenc, nem igaz?) a híreket Önökről, és vagyok dühös, amiért ilyen borzasztó hírekről kell tudomást szereznem. És akkor arról a kettősségről, a magam belső vívódásáról nem is szóltam, hogy ugye mindent mindig tudni akarok (akartam...:(:( ) magukról, miközben szerettem volna annyira tiszteletben tartani a csak kettejükre tartozó magánéleti szentséget és intimitást, ahogy azt tisztelték és kezelték Önök is.

Nem térek magamhoz. Igazságtalannak, elfogadhatatlannak tartom ezt az egészet. Lindának is hányadik és hányadik igaz szerelme, teljes odaadással, önfeláldozással járó, amolyan szíve-lelke kapcsolata volt ez, magának sem az első szerelme, ami teljes embert, teljes szívet, őszinte odaadást, ami két ember szellemi-érzelmi-lelki kapcsolódását jelenti, és mégis - itt áll két magányos, összetört lélek, és én magukkal zokogok, Ferenc. Én nem szégyellem, én gyászolom magukat, és magukkal a szív, a lélek, a kölcsönös tisztelet, az őszinte érzések, a feltétel nélküli totális szerelem tragédiáját gyászolom. Érthetetlen, ami történt.

És amit végképp nem értek, az az, hogy Ön, egy fiatal, csinos, elképesztően okos, a nőket tanítani valóan tisztelő kultúrember megint itt áll, és ahogy Zita és a többiek után is, kezdheti elölről a párkeresést. Én fel nem fogom, hogy valaki, aki férfi létére ennyire büszkén, bátran és nyilvánvalóan az életre szóló párkeresést tűzte ki zászlajára, hogy lehet ilyen peches, ilyen átokkal sújtott, ilyen érdemtelenül sokat szenvedő alanya a szerelemnek. Én annyira a szívemen viselem a sorsát, Ferenc, hogy én ma életemben először sajnálom, hogy heteroszexuális vagyok, mert isten látja lelkemet, én bizony felkeresném magát, hogy - ha érti - másik megvilágításból is nézzük meg az érzelmi életét, mert én már nem tudom, mit gondoljak. Hátha segítene, nem tudom, el vagyok keseredve, és a tehetetlenség, hogy nem tudok segíteni, szabályosan tönkretesz.

Kivagyok, Ferenc. Mást nem tehetek, mint hogy itt várom magát, és ha bármiben úgy érzi, a segítségére lehetek, afelől legyen egészen biztos, hogy sem rest nem leszek segíteni, sem megállni nem fogok, amíg újra boldognak nem látom.

Őszinte tisztelettel és együttérzéssel
üdvözli,

Frontember, aki össze van törve




2017. február 15., szerda

Komplexusos férfiak, szevasztok!



Sajnos ismét itt az idő, hogy férfitársaim egy részéhez szóljak, mert úgy látom, lassan mindent elborít a kisebbségi komplexusokra és merevedési problémákra, mint "szilárd alapokra" épített keserűség, gyűlölet, stressz és nyomor. Kötelességemnek érzem, hogy szóljak, mert olykor sajnálatos elszenvedője is vagyok az ilyen drámaian agyalágyult férfiak viselkedésének (mint ahogy szerintem lassan mindannyian áldozatai vagyunk néha/gyakran nekik), de azért is kötelességem szólni, mert minél többen jelezzük a problémát, talán annál többen veszik a bátorságot, hogy visszaszóljanak az ilyeneknek, és ha csak egy is megváltozik, avagy visszavesz az arcából, akkor máris békésebben, nagyobb nyugalomban élhetünk mind.

Kezdeném talán azzal, hogy senki se érezze felbátorítva magát a komplexusokból adódó torz viselkedésminták gyakorlására amiatt, hogy a világ vezető politikusai, vagy kis hazánk világszínvonalú politikai elitje körében ez mind gyakoribb jelenség, és egyre több látványos példán keresztül láthatjuk a kisebbségi komplexusokra és személyes nyomorra épített férfiszemélyiségeket működés közben. Én értem, hogy aki maga is irigységre, gátlástalanságra, egy folyamatosan ordítva követelőző belső hangra, a vélt vagy valós hiányosságaira, továbbá a csillapíthatatlan szorongásra építi a mindennapjait, a karrierjét, vagy az egész életét, az boldogan lát visszaigazolást Donald Trumpban és társaiban, de sietnék jelezni, hogy ettől ez még nyomorúságos létforma, apukám, ha néha sikeres is.

Első és legfontosabb oka a nyomorúságnak az, hogy te, miközben ilyen vagy, miközben másokat basztatsz, ugráltatsz, gúnyolsz, fúrsz, vagy hatalmaskodsz felettük, te magad egyáltalán nem vagy közben boldog, nem is látszol annak, és ilyen attitűddel soha, semmilyen körülmények között nem is válhatsz azzá, ez ugyanis fogalmilag kizárt.. Te, aki indokolatlanul hangosan beszélsz a telefonban, aki lekezelően viselkedsz minden csinos nővel, és nálad alacsonyabb beosztású és/vagy magasabb férfival, aki drága (vagy általad annak tartott) használati tárgyakat mutogatsz és csörgetsz a kezedben, aki a fejtámlád mögé applikált kisfogasra akasztod a zakódat, aki minden alkalommal körbenézel, mielőtt leülsz, aki átnézel rám a pirosnál és akkor is, ha egymás mellett pisálunk egy plázában, aki felsőbbrendűséget akarsz mutatni egy 8 éves gyerekkel szemben is (mert amúgy egy idióta vagy), és aki lefelé beszélsz bárkivel, aki bármilyen pult túloldalán van - te nem vagy elégedett soha. Egyrészt, mert az egész létezésed alapja és kiindulópontja a keserű, nyomorult, hisztérikus rettegés és változatos dolgok feletti szorongás egyvelege, a folyamatos irigység, a tomboló vágy a kitörésre - csak már nem tudod, honnan. Nem tudod, mitől menekülsz, mert magadnak is hazudsz ezer éve, ezért sem elmenekülni nem tudsz előle, sem megérkezni nem tudsz soha sehova, ahol nyugalom várna, ahol boldogságot találnál. Másrészt azért sem, mert az egész személyes motivációd, a húzóerőd egy szánalmas álomvilág felépítése, hogy se te saját magadat, se a világ téged ne olyannak lásson, amilyennek te belül érzed magad. Mert attól rettegsz, hogyha valaki meglátja az igazi énedet, az maga a teljes összeomlás, a vég. Nagyon általános jelenség (bár furán hangzik, ezt bátorításként mondom), hogy a hozzád hasonló viselkedésű férfiak úgy egyébként nem annyira kövérek/alacsonyak/csúnyák, és nem is annyira szerencsétlenek eredendően, mint amilyennek magukat látják, azaz a nyomor egy lefelé tartó spirál közben teljesedik ki, hiszen lényegében te magad teszed nyomorulttá magad azáltal, hogy még sokkal szörnyűbbnek és szarabbnak érzed és látod magad, mint amilyen vagy. És ha a maszkodra, az álcádra, a műszemélyiséged felépítésére felhasznált energia negyedét arra használnád, hogy helyrehozd magad, megerősítsd önmagadat, a saját magadba vetett hitedet, az önbizalmadat, akkor ez persze át tudna fordulni egy önmagát erősítő spirálba, egy felfelé, a boldogság felé tartó irányba, és hidd el, az neked is, és a téged körülvevő világnak is sokkal jobb volna. De ez sajnos a legritkább esetben történik meg, ugyanis a dolog sajátosságából adódóan a hozzád hasonló csávók a világon senkire, még saját magukra sem szoktak hallgatni, kizárólag a rettegés parancsa az, amit magadhoz engedsz, és minden viselkedésed, minden mozdulatod ebből származik, ebből indul, innen ered. Emiatt vannak például a merevedési problémáid is, hm?

Pedig léteznek kurvára harmonikusan, egyensúlyban élő férfiak, akik tudják magukról, hogy pl van rajtuk súlyfelesleg, vagy kopaszodnak, de tudják azt is, hogy nem ez határozza meg őket, sőt.. Vagy akik valamilyen értelemben másnak látják magukat, mint amilyenek lenni szeretnének, de megtanultak ezzel együtt élni (ugyanis - bármilyen döbbenetes - nem számít, mekkora vagy, és nem varázslat megtanulni ezzel együtt élni). Van egy csomó, külső és belső elváltozásokkal élő ember, aki meg tudja találni a helyét a világban, aki ki tud békülni önmagával, meg tudja érteni és el tudja fogadni önmagát - mert ez az élet egyik célja, és a harmonikus élet egyik záloga. Sőt, igazi tragédiákkal, igazi problémákkal is meg szoktak emberek küzdeni, ez a döbbenetes hírem. Már aki nem a gyáva, és nem a hazugságokra épített életet, és a körülötte élők folyamatos büntetését választja "megoldásul".

Veled az a baj, hogy te nem is akarod ezt igazán megoldani. Te falakat akarsz építeni, mert téged a rettegés, a gyűlölet, a bosszúvágy, és a saját vélt (vagy felnagyított valós) hibáid által folyamatosan magadban életben tartott harag visz előre. Ez vagy te. Egy dühösködő, élhetetlen, békétlen fasz, aki haragszik a világra, és aki cserébe már azt is elfogadja rá irányuló figyelemként, ha mások is haragszanak rá, vagy gyűlölik őt, vagy legalább félnek tőle. Szörnyű bazmeg. Belőled lesz a hatalmaskodó, igazságtalan, mindenkinek beszóló és mindenkit mindig megalázó főnök, a kiközösített, piszkálódó, érthetetlenül lángoló haraggal élő elfogadhatatlan idióta osztálytárs, a párkapcsolatát terrorizáló kőagyú tuskó, az éjszakában emberkedő és kötözködő paraszt. Gőgös győztes és nyomorult vesztes vagy, és a mérhetetlen, feneketlen dühödet nem szünteti meg semmi. Látjuk a tévében a példaképeidet, de a világ leghatalmasabb vezetőiként, leggazdagabb embereiként is ugyanolyan frusztrált pöcsök maradtok sajnos mind. Mert nincs megoldása annak a képletnek, hogy te magadat nyomorultnak látod, de a világtól azt követeled, hogy győztes császárként ünnepeljen - hiszen láthatjuk, ha ünnepelnek titeket, pont ugyanolyan szánalmas, hisztis kölykök maradtok, mint voltatok.

És mondok én neked valamit, kedves komplexusos férfi. Megérdemled. A folyamatos, magad által örökre konzervált dühöt, a nyomorultság érzését, a megszüntethetetlen elégedetlenséget, a maró gyűlöletet, a levetkőzhetetlen és megoldhatatlan boldogtalanságot, és azt a mindent elborító pánik-érzést, hogy alkalmatlan vagy, hogy kevés vagy. Az is vagy. És azt a szorongást, hogy mindez egyszer kiderül. Megérdemled. Annyira megérdemled, hogy így éld le az egész szaros életedet, hogy ennél csodálatosabb büntetést magam sem találhattam volna ki a számodra, mint egy önmagad által épített börtönt, amiből te magad nem engeded ki magadat soha, mert ostoba, lusta és gyáva vagy ahhoz, hogy nekiláss legyőzni magadat és a korlátaidat annak ellenére, hogy millió és millió csodálatos példa áll előtted a világban. Ez a poszt távolról sem azért született, hogy lebeszéljelek téged arról, amit csinálsz.

Ez a poszt azért született, hogy hagyd békén a többieket. Keresd meg és keress rá a magadfajtára, akivel majd kölcsönösen basztatjátok, átbasszátok, megalázzátok, kinyírjátok, gyűlölitek, megvetitek egymást, akikkel féltek egymástól és akikkel kijátsszátok egymást. Azt ne hidd, hogy ez nem lehetséges. Komplett politikai pártok, mindenféle zászló alatt gyülekező habzó szájú balfaszoknak alapított szervezetek állnak rendelkezésedre itthon és külföldön, on-, és offline. Ott várnak téged a magadfajták. Lehet együtt szorongani, gyávának lenni, mindenféle legalja hazugságokat vetíteni magatokról egymásnak. Tessék kölcsönösen lebeszélni egymást arról, hogy az önbizalom, az önismeret, az egyensúly, a béke, a szeretet és a nyugalom, a nevetés, a felszabadultság hasznos, kívánatos, vágyott dolgok és érzések. Tessék csak velejéig keserű, remegő szájú, boldogtalan baromnak maradni - egymással.

Az úgy totálisan vállalható képlet volna mindannyiunk számára. Jó mulatást, faszfej.



2017. február 8., szerda

Búcsú a filmkölcsönzőtől



Ezt a cikket 2016. december 31-én, az utolsó napon kezdtem el írni, de nem volt lelkem befejezni mostanáig...

Azt hiszem, 1995-ben történt, hogy a Hollán Ernő utcai, akkor még egyetlen Odeon kölcsönzőben a Lajos, a magyarországi filmkölcsönzés és forgalmazás egyik ikonikus alakja azt találta mondani nekem, hogy az Angyalszív Robert de Niroval az sajnos nincs meg, viszont ha átmegyek a Király utcába a James Deanbe az Istvánhoz, neki állítólag megvan. Mert csak kis példányszámban adták ki, de az a csávó a világon minden jó filmet megvesz, még olyasmit is, ami nekik az Odeonban sincs. Ez utóbbi pedig (mármint hogy az Odeonban valami nincs) ez nagyjából a kizárt és a lehetetlen között volt félúton.

Megköszöntem, átmentem, aztán egy laza 20 évet maradtam is. Erről a 20 évről szeretnék ma írni. A filmekről, az élményről, az ajándékról, az útravalóról, amit az egyetlen olyan hely jelentett nekem Budapesten, amelyik kategorikusan nem videotéka, hanem filmkölcsönző volt. És amelyik a mai nappal sajnos végleg bezár.

A Dean nem csak azért filmkölcsönző, mert fent említett István, a tulaj ezt huszonéven át fáradhatatlanul kikérte magának. Nem csak azért, mert itt az aktuális lövős-robbanós-majdnemmeghalós-világmegmentős filmek nem a választékot jelentették, hanem annak legalját, a szélét, a muszájt. Itt megtaláltad Fritz Langot 1928-ból, itt megtaláltad a filmgyártás 100 évének túlzás nélkül összes fontos, jelentős, emlékezetes alkotását. Nem csak azért volt filmkölcsönző, mert itt emlékeztek rád, az ízlésedre, az érdeklődési körödre. Ez a hely azért nem videotéka, mert ez a hely az Istváné. Azé a palié, akinek a tudása olyan a filmekről, a filmekkel, és a filmek világával kapcsolatban, hogy megállsz a pultnál, és megköszönöd, hogy megoszt belőle veled is. Megtisztelő és lenyűgöző, hogy ő nem eladni akarja neked a filmeket a polcon, ő meg szeretné szerettetni veled a filmeket. Nekem 20 éves koromban hatalmas étvágyam volt a filmekre, hatalmas kíváncsiságom volt mindent megnézni, de 5000 film közül lehetetlen kivenni kettőt. István 6-8 éven (!!) keresztül adogatta nekem a filmeket. Beszélgetett velem, és amit ő gondolt, hogy engem érdekelni fog, azt odaadta. És aztán kiderült, hogy egy koncepció mentén adta nekem a filmeket, korszakok, stílusok, rendezők szerint. Sosem untam meg. Egy filmes tanácsadó, aki folyamatosan bővítette a látókörömet, az érdeklődési körömet, a világképemet. Aki hozzáadott a hétvégéimhez, az estéimhez, a személyiségemhez, a műveltségemhez, a kulturális világlátásomhoz. Eredetileg is szerettem a filmet, de ő adott hozzá nekem kulcsot, tudást, folyamatos néznivalót. Megfizethetetlen, megköszönhetetlen élmény. És ahogy 20 év alatt érzékeltem, figyeltem, közel sem én voltam az egyetlen, sőt. Az üzletben egy folyamatosan jelen lévő közösség jött létre. Már egymást is ismertük, köszöntünk egymásnak, sőt a vendégek, a kölcsönzők, a tagok megálltak az üzletben, és kvázi ismeretlenül, egymásnak ajánlottunk filmeket. Soha, sehol máshol hasonlót sem tapasztaltam. Minden tékában unott pultos álldogál, aki láthatóan fogalmatlan a filmekről, aztán a vállát vonogatja. Itt pedig volt egy oázis, ami közösséggé tudta formálni a látogatóit.

A Dean jelentősége nem merült ki abban, hogy tele volt olyan filmekkel, amiket sehol máshol nem találtál. A Dean jelentősége abban állt, hogy nagy mennyiségű ember életében a kultúrát, a gondolkodást, a világlátást gazdagította. És ez a poszt ennek szeretne emléket állítani. Tisztelegni szeretne egy olyan ember előtt, aki talán nem, de biztosan nem mindig volt (és talán a mai napig nincs) teljesen tisztában azzal, amit ő valójában adott az embereknek. Hogy ő nem csak filmeket adott nekünk. Ő az a fajta vizuális könyvtáros volt, aki a szépségre, a tehetségre, a közhelyre és a mocsokra egyaránt felhívta a figyelmedet. Aki hitelesen tudott neked értékekről beszélni, mert maga is úgy él. Aki meg tudta indokolni, hogy miért nincs autója, de miért van drága fényképezőgépe. Mert van stílusa. Aki el tudott vonatkoztatni a mainstream olcsó mocskától, de tudta a határt a csodálatos tehetség és a semmitmondó öncélú művészkedés között. Aki a globalizált és felfújt sztárok közül is kiemelte, megmutatta és megindokolta neked, melyik színésznő ér aranyat és melyik üresfejű idióta. Aki türelmes volt veled és érdekelték a szempontjaid, mert nem sietett, mindig úgy érezte az ember, hogy neki mintha nem lenne a boltban rajtad kívül dolga (...pedig...), mert téged várt, és örömmel várt téged. Aki sosem volt tolakodó, és pontosan tudta, melyik vendéghez kell 3 szót szólni, és melyikhez kell kijönni a pultból. Ismerte az embereit, ahogy ismerte a filmjeit is. Intézmény volt, és én azért nyilvánosan tisztelgek előtte és köszönöm meg neki ezt a 20 évet, mert ő egy nyilvános intézmény volt, és aki nem járt nála, sajnálhatja, mert a filmeken túl egy élményt hagyott ki.

Vérzik a szívem, mert minden jóért, ami elmúlik, vérzik a szívünk. István nem tudja, de sokat gondolkoztam itthon, hogy vajon milyen formában tudná ő a technikai fejlődést a maga javára fordítani, hogyan tudná elkerülni az elkerülhetetlent a James Dean  - de nem tudtam rájönni. Arra viszont rájöttem, hogy neki nyilván iszonyú teher volt cipelni a boltot az utolsó időkben, és ilyen értelemben jó dolog, hogy ezt a terhet többet nem kell vinni.

Nem voltam még 20, amikor találkoztunk, most nemsokára 41 leszek. Az eddigi életem felében jelen volt a kölcsönző. Sokezer órányi öröm és könnyek, élmény és letaglózva, odaszögezve, levegő-visszafojtva végigélt filmkocka köt a Király utca 77-be. Megköszönhetetlen mennyiségű csodálatos film, felmérhetetlen minőségű érték és útravaló, ami beépült, ami belém épült. Utálok búcsúzni, de nem vagyok már gyerek, és tudom, hogy olyan már sohasem lesz, mert eddig mindig tudtam, hol talállak. Nem a szívedet akarom facsarni, csak minden képességemmel, és szerintem egy kicsit mindenki nevében szeretném megköszönni azt a hatalmas mennyiségű és minőségű ajándékot, amit tőled és nálad kaptam, kaptunk.

Gábor

2017. február 5., vasárnap

Válasz Puzsér Róbertnek a veronai busztragédiával kapcsolatban írt "Gyászlicit" című cikkére




Kedves Robi,

Nagyra tartom a belemenős stílusodat, nagy hiány van a magyar közéletben és a gyáva, megvásárolt újságírói világban arra a megközelítésre és látásmódra, amit képviselsz  - ezzel együtt a  Gyászlicit című cikked szerintem az eddigi pályafutásod egyik mélypontja. Egyrészt en general ilyen otromba és érzéketlen módon szerintem nem lehet hozzányúlni ennyire érzékeny témához. Másrészt bármennyire is igazad van a lájkvadász görényekkel kapcsolatban, azt ennyire önkritika nélkül nem írhatod le. Azért nem, mert a/ egyébként magad is épp ebben a témában írsz cikket, B/ aki többek között azzal tett szert országos ismertségre, hogy Hajdu Péter visszataszító személye ellen indított látványos (de nem önzetlen) médiaháborút, attól ennél precízebb megfogalmazást várok abban a tekintetben, hogy ki vadászik milyen lájkra.

De nem ezért írom ezt a levelet. Két oka van, amiért levelet írok neked, és mindkét ok számomra teljesen elfogadhatatlan, és érthetetlen ebben a cikkedben. Az első, hogy a politikusokkal, közéleti személyiségekkel kapcsolatban ugyan részben igazad van, de eltúlzod. Ez annyira súlyos tragédia, hogy még az amúgy hernyó közéleti szereplők közül is sokan magukat megrázva emberi reakciókat mutattak. Ha fröcsögsz, Robi, akkor ezt is észre kellene venni. Ha előveszed ezt a témát, akkor oda kell írni, hogy ez azért volt ennyire szörnyű, mert itt gyerekek haltak meg. És emiatt a tragédia hullámai minimum kétszer csapták meg a kultúrembert. Először, amikor meghallottuk. Másodszor, amikor a gyerek hazajött a suliból, mi meg rájöttünk, hogy mindenkinek a sulijába jár olyan, akinek a tesója, tesójának a csapattársa, volt osztálytársa, annak tesója, stb Szinyeis volt. És ez a dráma a gyerekeken keresztül terjedve ütött igazán nagyot. Akkor ütött nagyot, Robi, amikor le kellett ülni otthon a rémült arcú gyerekkel, és megfogni a kezét. Emiatt kivételesen megbocsátóbbak vagyunk és voltunk a népszerűséget hajhászó aljadékokkal szemben is, mert ez az ügy feljebb van náluk. Nagyobb és fontosabb náluk. Ez az ügy annyira szörnyű, hogy nem álltunk le baszogatni egymást, a nyilvánvalóan kirívó eseteket kivéve.

Amikor a tévécsatorna a lángoló buszt mutatja, amikor a facebook-ra a barom állat ezt posztolja, ott bizony szólni kell. Milyen kár, hogy a cikked nem pengeélesen nekik, róluk, a kollégáidról, a média képviselőiről és nekik szól. Milyen kár, hogy nem őket, és az egyszerű facebookozót akarod nevelni a normális viselkedésre ahelyett, hogy megint celebeket és közéleti személyiségeket cincálsz szét, akik közül - meg merem kockáztatni - a nagyobb rész ezúttal tényleg megrendült. És ha választani kell, mi volt ocsmányabb, akkor a lángoló busz posztolása nálam biztosan kategóriákkal lejjebb van, mintha bármelyik Rubint Réka könnyes posztot rak ki.

A másik elfogadhatatlan eleme a cikkednek a flancos franciaországi síelés felemlegetése. Hogy miért nem Szlovákiába járnak síelni. Ennyire döbbenetesen pimasz "árukapcsolást" talán nem is emlékszem, hogy magyar médiában az utóbbi időben láttam volna. Te a gyerekek tömegszerencsétlenségébe komolyan bele tudod keverni azt a meglátásodat, hogy nekik mi dolguk van az olasz sztrádán? Hogy jut eszedbe, Robi? Azzal kezdeném, hogy egyáltalán van róla fogalmad, hogy egy franciaországi síelés nem az osztrák duplája, hanem mondjuk 10%-kal drágább? De egy buszos csoportos túra simán azonos árban van? És ha a duplája is lenne, mi ez a hisztis kisnyugdíjas jellegű szörnyen egyoldalú gondolatmenet arról, hogy te megmondod, hova menjen síelni? Ha Aspenbe mentek volna, és lezuhantak volna magángéppel, akkor is ocsmány lenne tőled, de legalább logikailag érteném. De Franciaországba, Robi?! Ez annyira drámaian ostoba gondolatmenet, mintha nem is te írtad volna. Ha arról írsz, hogy az Áldás utcai suliba mennyi gyereket hordanak luxusdzsippeken, és arról hallani, hogy aki nem tengerentúlon nyaral és nincsenek drága márkás cuccai, az gúnyolódás áldozata, azt jobban megérteném. De a Szinyei, Robi, egy francia síeléssel? Nem hogy mellélőttél, hanem az ország legérzékenyebb hírével kapcsolatban, a sokkos állapotban lévő családokon rúgtál egy feleslegesen nagyot, kvázi azt üzented nekik, hogy kellett nektek Franciaországba küldeni a gyereket, ha Szlovákiába mentetek volna, még életben lenne a gyerek?!

És te lamentálsz azon, hogy a celeb paraszt adja meg a tiszteletet, és tisztuljon a tragédia által sújtott családok közeléből? Saját magad heréled ki a cikked fő mondanivalóját, és viselkedsz embertelenebb módon, mint bármilyen celeb, aki lájkokért könnyes szelfiket posztolt. Nyilván volt ilyen. De egyik sem osztotta ki a gyászoló családokat azzal kapcsolatban, hogy a fogyasztói társadalom túlzásainak csapdájába estek, és ezért haltak meg a gyerekeik. Sok cikkedet olvasom, sok műsorodat láttam, ennél érzéketlenebb módon még soha nem viselkedtél, pedig baromira tisztelem a konfrontatív, kegyetlen stílusodat, de most egy olyan csoportnak csúsztál be nyújtott páros lábbal, amelyik 2 hete dolgozik azon, hogy valaha még újra járni tudjon.

Hatalmas bocsánatkéréssel tartozol feléjük, és minden józan, együttérző embertől, aki lájkvadászat helyett egyszerűen csak tényleg megrendült attól, ami történt.

Üdvözlettel,

Doffek Gábor