2017. február 8., szerda

Búcsú a filmkölcsönzőtől



Ezt a cikket 2016. december 31-én, az utolsó napon kezdtem el írni, de nem volt lelkem befejezni mostanáig...

Azt hiszem, 1995-ben történt, hogy a Hollán Ernő utcai, akkor még egyetlen Odeon kölcsönzőben a Lajos, a magyarországi filmkölcsönzés és forgalmazás egyik ikonikus alakja azt találta mondani nekem, hogy az Angyalszív Robert de Niroval az sajnos nincs meg, viszont ha átmegyek a Király utcába a James Deanbe az Istvánhoz, neki állítólag megvan. Mert csak kis példányszámban adták ki, de az a csávó a világon minden jó filmet megvesz, még olyasmit is, ami nekik az Odeonban sincs. Ez utóbbi pedig (mármint hogy az Odeonban valami nincs) ez nagyjából a kizárt és a lehetetlen között volt félúton.

Megköszöntem, átmentem, aztán egy laza 20 évet maradtam is. Erről a 20 évről szeretnék ma írni. A filmekről, az élményről, az ajándékról, az útravalóról, amit az egyetlen olyan hely jelentett nekem Budapesten, amelyik kategorikusan nem videotéka, hanem filmkölcsönző volt. És amelyik a mai nappal sajnos végleg bezár.

A Dean nem csak azért filmkölcsönző, mert fent említett István, a tulaj ezt huszonéven át fáradhatatlanul kikérte magának. Nem csak azért, mert itt az aktuális lövős-robbanós-majdnemmeghalós-világmegmentős filmek nem a választékot jelentették, hanem annak legalját, a szélét, a muszájt. Itt megtaláltad Fritz Langot 1928-ból, itt megtaláltad a filmgyártás 100 évének túlzás nélkül összes fontos, jelentős, emlékezetes alkotását. Nem csak azért volt filmkölcsönző, mert itt emlékeztek rád, az ízlésedre, az érdeklődési körödre. Ez a hely azért nem videotéka, mert ez a hely az Istváné. Azé a palié, akinek a tudása olyan a filmekről, a filmekkel, és a filmek világával kapcsolatban, hogy megállsz a pultnál, és megköszönöd, hogy megoszt belőle veled is. Megtisztelő és lenyűgöző, hogy ő nem eladni akarja neked a filmeket a polcon, ő meg szeretné szerettetni veled a filmeket. Nekem 20 éves koromban hatalmas étvágyam volt a filmekre, hatalmas kíváncsiságom volt mindent megnézni, de 5000 film közül lehetetlen kivenni kettőt. István 6-8 éven (!!) keresztül adogatta nekem a filmeket. Beszélgetett velem, és amit ő gondolt, hogy engem érdekelni fog, azt odaadta. És aztán kiderült, hogy egy koncepció mentén adta nekem a filmeket, korszakok, stílusok, rendezők szerint. Sosem untam meg. Egy filmes tanácsadó, aki folyamatosan bővítette a látókörömet, az érdeklődési körömet, a világképemet. Aki hozzáadott a hétvégéimhez, az estéimhez, a személyiségemhez, a műveltségemhez, a kulturális világlátásomhoz. Eredetileg is szerettem a filmet, de ő adott hozzá nekem kulcsot, tudást, folyamatos néznivalót. Megfizethetetlen, megköszönhetetlen élmény. És ahogy 20 év alatt érzékeltem, figyeltem, közel sem én voltam az egyetlen, sőt. Az üzletben egy folyamatosan jelen lévő közösség jött létre. Már egymást is ismertük, köszöntünk egymásnak, sőt a vendégek, a kölcsönzők, a tagok megálltak az üzletben, és kvázi ismeretlenül, egymásnak ajánlottunk filmeket. Soha, sehol máshol hasonlót sem tapasztaltam. Minden tékában unott pultos álldogál, aki láthatóan fogalmatlan a filmekről, aztán a vállát vonogatja. Itt pedig volt egy oázis, ami közösséggé tudta formálni a látogatóit.

A Dean jelentősége nem merült ki abban, hogy tele volt olyan filmekkel, amiket sehol máshol nem találtál. A Dean jelentősége abban állt, hogy nagy mennyiségű ember életében a kultúrát, a gondolkodást, a világlátást gazdagította. És ez a poszt ennek szeretne emléket állítani. Tisztelegni szeretne egy olyan ember előtt, aki talán nem, de biztosan nem mindig volt (és talán a mai napig nincs) teljesen tisztában azzal, amit ő valójában adott az embereknek. Hogy ő nem csak filmeket adott nekünk. Ő az a fajta vizuális könyvtáros volt, aki a szépségre, a tehetségre, a közhelyre és a mocsokra egyaránt felhívta a figyelmedet. Aki hitelesen tudott neked értékekről beszélni, mert maga is úgy él. Aki meg tudta indokolni, hogy miért nincs autója, de miért van drága fényképezőgépe. Mert van stílusa. Aki el tudott vonatkoztatni a mainstream olcsó mocskától, de tudta a határt a csodálatos tehetség és a semmitmondó öncélú művészkedés között. Aki a globalizált és felfújt sztárok közül is kiemelte, megmutatta és megindokolta neked, melyik színésznő ér aranyat és melyik üresfejű idióta. Aki türelmes volt veled és érdekelték a szempontjaid, mert nem sietett, mindig úgy érezte az ember, hogy neki mintha nem lenne a boltban rajtad kívül dolga (...pedig...), mert téged várt, és örömmel várt téged. Aki sosem volt tolakodó, és pontosan tudta, melyik vendéghez kell 3 szót szólni, és melyikhez kell kijönni a pultból. Ismerte az embereit, ahogy ismerte a filmjeit is. Intézmény volt, és én azért nyilvánosan tisztelgek előtte és köszönöm meg neki ezt a 20 évet, mert ő egy nyilvános intézmény volt, és aki nem járt nála, sajnálhatja, mert a filmeken túl egy élményt hagyott ki.

Vérzik a szívem, mert minden jóért, ami elmúlik, vérzik a szívünk. István nem tudja, de sokat gondolkoztam itthon, hogy vajon milyen formában tudná ő a technikai fejlődést a maga javára fordítani, hogyan tudná elkerülni az elkerülhetetlent a James Dean  - de nem tudtam rájönni. Arra viszont rájöttem, hogy neki nyilván iszonyú teher volt cipelni a boltot az utolsó időkben, és ilyen értelemben jó dolog, hogy ezt a terhet többet nem kell vinni.

Nem voltam még 20, amikor találkoztunk, most nemsokára 41 leszek. Az eddigi életem felében jelen volt a kölcsönző. Sokezer órányi öröm és könnyek, élmény és letaglózva, odaszögezve, levegő-visszafojtva végigélt filmkocka köt a Király utca 77-be. Megköszönhetetlen mennyiségű csodálatos film, felmérhetetlen minőségű érték és útravaló, ami beépült, ami belém épült. Utálok búcsúzni, de nem vagyok már gyerek, és tudom, hogy olyan már sohasem lesz, mert eddig mindig tudtam, hol talállak. Nem a szívedet akarom facsarni, csak minden képességemmel, és szerintem egy kicsit mindenki nevében szeretném megköszönni azt a hatalmas mennyiségű és minőségű ajándékot, amit tőled és nálad kaptam, kaptunk.

Gábor

1 megjegyzés: