2017. február 16., csütörtök

BRÉKING: Üzenet Kedves Ferencnek



Kedves Kedves Ferenc,


fájdalommal vegyes megdöbbenéssel vettem tudomásul a sokkoló híreket, és bár személyesen nincs szerencsém ismerhetni Önt, nem állom meg, hogy üzenetemmel ne fejezzem ki mélységes együttérzésemet ezekben a kétségkívül embert próbáló órákban, napokban. 

Őszintén mondom, nehéz megszólalni, nehéz szavakba önteni azt az értetlenséggel, tanácstalansággal vegyes, csontig hatoló szomorúságot, amit érzek. Mi történt, hogy eshetett meg ez a dráma, Ferenc? Két ilyen nyílt szívű, őszinte ember, ilyen tiszta érzésekkel és igaz szándékkal - nem értem, alig vagyok képes elfogadni, amit olvasok, amit hallok. Egyszerre vagyok hálás Lindának, hogy sajtóközleményben értesített Bennünket, akik naponta várjuk (illetve csak vártuk, az úristenit, Ferenc, nem igaz?) a híreket Önökről, és vagyok dühös, amiért ilyen borzasztó hírekről kell tudomást szereznem. És akkor arról a kettősségről, a magam belső vívódásáról nem is szóltam, hogy ugye mindent mindig tudni akarok (akartam...:(:( ) magukról, miközben szerettem volna annyira tiszteletben tartani a csak kettejükre tartozó magánéleti szentséget és intimitást, ahogy azt tisztelték és kezelték Önök is.

Nem térek magamhoz. Igazságtalannak, elfogadhatatlannak tartom ezt az egészet. Lindának is hányadik és hányadik igaz szerelme, teljes odaadással, önfeláldozással járó, amolyan szíve-lelke kapcsolata volt ez, magának sem az első szerelme, ami teljes embert, teljes szívet, őszinte odaadást, ami két ember szellemi-érzelmi-lelki kapcsolódását jelenti, és mégis - itt áll két magányos, összetört lélek, és én magukkal zokogok, Ferenc. Én nem szégyellem, én gyászolom magukat, és magukkal a szív, a lélek, a kölcsönös tisztelet, az őszinte érzések, a feltétel nélküli totális szerelem tragédiáját gyászolom. Érthetetlen, ami történt.

És amit végképp nem értek, az az, hogy Ön, egy fiatal, csinos, elképesztően okos, a nőket tanítani valóan tisztelő kultúrember megint itt áll, és ahogy Zita és a többiek után is, kezdheti elölről a párkeresést. Én fel nem fogom, hogy valaki, aki férfi létére ennyire büszkén, bátran és nyilvánvalóan az életre szóló párkeresést tűzte ki zászlajára, hogy lehet ilyen peches, ilyen átokkal sújtott, ilyen érdemtelenül sokat szenvedő alanya a szerelemnek. Én annyira a szívemen viselem a sorsát, Ferenc, hogy én ma életemben először sajnálom, hogy heteroszexuális vagyok, mert isten látja lelkemet, én bizony felkeresném magát, hogy - ha érti - másik megvilágításból is nézzük meg az érzelmi életét, mert én már nem tudom, mit gondoljak. Hátha segítene, nem tudom, el vagyok keseredve, és a tehetetlenség, hogy nem tudok segíteni, szabályosan tönkretesz.

Kivagyok, Ferenc. Mást nem tehetek, mint hogy itt várom magát, és ha bármiben úgy érzi, a segítségére lehetek, afelől legyen egészen biztos, hogy sem rest nem leszek segíteni, sem megállni nem fogok, amíg újra boldognak nem látom.

Őszinte tisztelettel és együttérzéssel
üdvözli,

Frontember, aki össze van törve




2017. február 15., szerda

Komplexusos férfiak, szevasztok!



Sajnos ismét itt az idő, hogy férfitársaim egy részéhez szóljak, mert úgy látom, lassan mindent elborít a kisebbségi komplexusokra és merevedési problémákra, mint "szilárd alapokra" épített keserűség, gyűlölet, stressz és nyomor. Kötelességemnek érzem, hogy szóljak, mert olykor sajnálatos elszenvedője is vagyok az ilyen drámaian agyalágyult férfiak viselkedésének (mint ahogy szerintem lassan mindannyian áldozatai vagyunk néha/gyakran nekik), de azért is kötelességem szólni, mert minél többen jelezzük a problémát, talán annál többen veszik a bátorságot, hogy visszaszóljanak az ilyeneknek, és ha csak egy is megváltozik, avagy visszavesz az arcából, akkor máris békésebben, nagyobb nyugalomban élhetünk mind.

Kezdeném talán azzal, hogy senki se érezze felbátorítva magát a komplexusokból adódó torz viselkedésminták gyakorlására amiatt, hogy a világ vezető politikusai, vagy kis hazánk világszínvonalú politikai elitje körében ez mind gyakoribb jelenség, és egyre több látványos példán keresztül láthatjuk a kisebbségi komplexusokra és személyes nyomorra épített férfiszemélyiségeket működés közben. Én értem, hogy aki maga is irigységre, gátlástalanságra, egy folyamatosan ordítva követelőző belső hangra, a vélt vagy valós hiányosságaira, továbbá a csillapíthatatlan szorongásra építi a mindennapjait, a karrierjét, vagy az egész életét, az boldogan lát visszaigazolást Donald Trumpban és társaiban, de sietnék jelezni, hogy ettől ez még nyomorúságos létforma, apukám, ha néha sikeres is.

Első és legfontosabb oka a nyomorúságnak az, hogy te, miközben ilyen vagy, miközben másokat basztatsz, ugráltatsz, gúnyolsz, fúrsz, vagy hatalmaskodsz felettük, te magad egyáltalán nem vagy közben boldog, nem is látszol annak, és ilyen attitűddel soha, semmilyen körülmények között nem is válhatsz azzá, ez ugyanis fogalmilag kizárt.. Te, aki indokolatlanul hangosan beszélsz a telefonban, aki lekezelően viselkedsz minden csinos nővel, és nálad alacsonyabb beosztású és/vagy magasabb férfival, aki drága (vagy általad annak tartott) használati tárgyakat mutogatsz és csörgetsz a kezedben, aki a fejtámlád mögé applikált kisfogasra akasztod a zakódat, aki minden alkalommal körbenézel, mielőtt leülsz, aki átnézel rám a pirosnál és akkor is, ha egymás mellett pisálunk egy plázában, aki felsőbbrendűséget akarsz mutatni egy 8 éves gyerekkel szemben is (mert amúgy egy idióta vagy), és aki lefelé beszélsz bárkivel, aki bármilyen pult túloldalán van - te nem vagy elégedett soha. Egyrészt, mert az egész létezésed alapja és kiindulópontja a keserű, nyomorult, hisztérikus rettegés és változatos dolgok feletti szorongás egyvelege, a folyamatos irigység, a tomboló vágy a kitörésre - csak már nem tudod, honnan. Nem tudod, mitől menekülsz, mert magadnak is hazudsz ezer éve, ezért sem elmenekülni nem tudsz előle, sem megérkezni nem tudsz soha sehova, ahol nyugalom várna, ahol boldogságot találnál. Másrészt azért sem, mert az egész személyes motivációd, a húzóerőd egy szánalmas álomvilág felépítése, hogy se te saját magadat, se a világ téged ne olyannak lásson, amilyennek te belül érzed magad. Mert attól rettegsz, hogyha valaki meglátja az igazi énedet, az maga a teljes összeomlás, a vég. Nagyon általános jelenség (bár furán hangzik, ezt bátorításként mondom), hogy a hozzád hasonló viselkedésű férfiak úgy egyébként nem annyira kövérek/alacsonyak/csúnyák, és nem is annyira szerencsétlenek eredendően, mint amilyennek magukat látják, azaz a nyomor egy lefelé tartó spirál közben teljesedik ki, hiszen lényegében te magad teszed nyomorulttá magad azáltal, hogy még sokkal szörnyűbbnek és szarabbnak érzed és látod magad, mint amilyen vagy. És ha a maszkodra, az álcádra, a műszemélyiséged felépítésére felhasznált energia negyedét arra használnád, hogy helyrehozd magad, megerősítsd önmagadat, a saját magadba vetett hitedet, az önbizalmadat, akkor ez persze át tudna fordulni egy önmagát erősítő spirálba, egy felfelé, a boldogság felé tartó irányba, és hidd el, az neked is, és a téged körülvevő világnak is sokkal jobb volna. De ez sajnos a legritkább esetben történik meg, ugyanis a dolog sajátosságából adódóan a hozzád hasonló csávók a világon senkire, még saját magukra sem szoktak hallgatni, kizárólag a rettegés parancsa az, amit magadhoz engedsz, és minden viselkedésed, minden mozdulatod ebből származik, ebből indul, innen ered. Emiatt vannak például a merevedési problémáid is, hm?

Pedig léteznek kurvára harmonikusan, egyensúlyban élő férfiak, akik tudják magukról, hogy pl van rajtuk súlyfelesleg, vagy kopaszodnak, de tudják azt is, hogy nem ez határozza meg őket, sőt.. Vagy akik valamilyen értelemben másnak látják magukat, mint amilyenek lenni szeretnének, de megtanultak ezzel együtt élni (ugyanis - bármilyen döbbenetes - nem számít, mekkora vagy, és nem varázslat megtanulni ezzel együtt élni). Van egy csomó, külső és belső elváltozásokkal élő ember, aki meg tudja találni a helyét a világban, aki ki tud békülni önmagával, meg tudja érteni és el tudja fogadni önmagát - mert ez az élet egyik célja, és a harmonikus élet egyik záloga. Sőt, igazi tragédiákkal, igazi problémákkal is meg szoktak emberek küzdeni, ez a döbbenetes hírem. Már aki nem a gyáva, és nem a hazugságokra épített életet, és a körülötte élők folyamatos büntetését választja "megoldásul".

Veled az a baj, hogy te nem is akarod ezt igazán megoldani. Te falakat akarsz építeni, mert téged a rettegés, a gyűlölet, a bosszúvágy, és a saját vélt (vagy felnagyított valós) hibáid által folyamatosan magadban életben tartott harag visz előre. Ez vagy te. Egy dühösködő, élhetetlen, békétlen fasz, aki haragszik a világra, és aki cserébe már azt is elfogadja rá irányuló figyelemként, ha mások is haragszanak rá, vagy gyűlölik őt, vagy legalább félnek tőle. Szörnyű bazmeg. Belőled lesz a hatalmaskodó, igazságtalan, mindenkinek beszóló és mindenkit mindig megalázó főnök, a kiközösített, piszkálódó, érthetetlenül lángoló haraggal élő elfogadhatatlan idióta osztálytárs, a párkapcsolatát terrorizáló kőagyú tuskó, az éjszakában emberkedő és kötözködő paraszt. Gőgös győztes és nyomorult vesztes vagy, és a mérhetetlen, feneketlen dühödet nem szünteti meg semmi. Látjuk a tévében a példaképeidet, de a világ leghatalmasabb vezetőiként, leggazdagabb embereiként is ugyanolyan frusztrált pöcsök maradtok sajnos mind. Mert nincs megoldása annak a képletnek, hogy te magadat nyomorultnak látod, de a világtól azt követeled, hogy győztes császárként ünnepeljen - hiszen láthatjuk, ha ünnepelnek titeket, pont ugyanolyan szánalmas, hisztis kölykök maradtok, mint voltatok.

És mondok én neked valamit, kedves komplexusos férfi. Megérdemled. A folyamatos, magad által örökre konzervált dühöt, a nyomorultság érzését, a megszüntethetetlen elégedetlenséget, a maró gyűlöletet, a levetkőzhetetlen és megoldhatatlan boldogtalanságot, és azt a mindent elborító pánik-érzést, hogy alkalmatlan vagy, hogy kevés vagy. Az is vagy. És azt a szorongást, hogy mindez egyszer kiderül. Megérdemled. Annyira megérdemled, hogy így éld le az egész szaros életedet, hogy ennél csodálatosabb büntetést magam sem találhattam volna ki a számodra, mint egy önmagad által épített börtönt, amiből te magad nem engeded ki magadat soha, mert ostoba, lusta és gyáva vagy ahhoz, hogy nekiláss legyőzni magadat és a korlátaidat annak ellenére, hogy millió és millió csodálatos példa áll előtted a világban. Ez a poszt távolról sem azért született, hogy lebeszéljelek téged arról, amit csinálsz.

Ez a poszt azért született, hogy hagyd békén a többieket. Keresd meg és keress rá a magadfajtára, akivel majd kölcsönösen basztatjátok, átbasszátok, megalázzátok, kinyírjátok, gyűlölitek, megvetitek egymást, akikkel féltek egymástól és akikkel kijátsszátok egymást. Azt ne hidd, hogy ez nem lehetséges. Komplett politikai pártok, mindenféle zászló alatt gyülekező habzó szájú balfaszoknak alapított szervezetek állnak rendelkezésedre itthon és külföldön, on-, és offline. Ott várnak téged a magadfajták. Lehet együtt szorongani, gyávának lenni, mindenféle legalja hazugságokat vetíteni magatokról egymásnak. Tessék kölcsönösen lebeszélni egymást arról, hogy az önbizalom, az önismeret, az egyensúly, a béke, a szeretet és a nyugalom, a nevetés, a felszabadultság hasznos, kívánatos, vágyott dolgok és érzések. Tessék csak velejéig keserű, remegő szájú, boldogtalan baromnak maradni - egymással.

Az úgy totálisan vállalható képlet volna mindannyiunk számára. Jó mulatást, faszfej.



2017. február 8., szerda

Búcsú a filmkölcsönzőtől



Ezt a cikket 2016. december 31-én, az utolsó napon kezdtem el írni, de nem volt lelkem befejezni mostanáig...

Azt hiszem, 1995-ben történt, hogy a Hollán Ernő utcai, akkor még egyetlen Odeon kölcsönzőben a Lajos, a magyarországi filmkölcsönzés és forgalmazás egyik ikonikus alakja azt találta mondani nekem, hogy az Angyalszív Robert de Niroval az sajnos nincs meg, viszont ha átmegyek a Király utcába a James Deanbe az Istvánhoz, neki állítólag megvan. Mert csak kis példányszámban adták ki, de az a csávó a világon minden jó filmet megvesz, még olyasmit is, ami nekik az Odeonban sincs. Ez utóbbi pedig (mármint hogy az Odeonban valami nincs) ez nagyjából a kizárt és a lehetetlen között volt félúton.

Megköszöntem, átmentem, aztán egy laza 20 évet maradtam is. Erről a 20 évről szeretnék ma írni. A filmekről, az élményről, az ajándékról, az útravalóról, amit az egyetlen olyan hely jelentett nekem Budapesten, amelyik kategorikusan nem videotéka, hanem filmkölcsönző volt. És amelyik a mai nappal sajnos végleg bezár.

A Dean nem csak azért filmkölcsönző, mert fent említett István, a tulaj ezt huszonéven át fáradhatatlanul kikérte magának. Nem csak azért, mert itt az aktuális lövős-robbanós-majdnemmeghalós-világmegmentős filmek nem a választékot jelentették, hanem annak legalját, a szélét, a muszájt. Itt megtaláltad Fritz Langot 1928-ból, itt megtaláltad a filmgyártás 100 évének túlzás nélkül összes fontos, jelentős, emlékezetes alkotását. Nem csak azért volt filmkölcsönző, mert itt emlékeztek rád, az ízlésedre, az érdeklődési körödre. Ez a hely azért nem videotéka, mert ez a hely az Istváné. Azé a palié, akinek a tudása olyan a filmekről, a filmekkel, és a filmek világával kapcsolatban, hogy megállsz a pultnál, és megköszönöd, hogy megoszt belőle veled is. Megtisztelő és lenyűgöző, hogy ő nem eladni akarja neked a filmeket a polcon, ő meg szeretné szerettetni veled a filmeket. Nekem 20 éves koromban hatalmas étvágyam volt a filmekre, hatalmas kíváncsiságom volt mindent megnézni, de 5000 film közül lehetetlen kivenni kettőt. István 6-8 éven (!!) keresztül adogatta nekem a filmeket. Beszélgetett velem, és amit ő gondolt, hogy engem érdekelni fog, azt odaadta. És aztán kiderült, hogy egy koncepció mentén adta nekem a filmeket, korszakok, stílusok, rendezők szerint. Sosem untam meg. Egy filmes tanácsadó, aki folyamatosan bővítette a látókörömet, az érdeklődési körömet, a világképemet. Aki hozzáadott a hétvégéimhez, az estéimhez, a személyiségemhez, a műveltségemhez, a kulturális világlátásomhoz. Eredetileg is szerettem a filmet, de ő adott hozzá nekem kulcsot, tudást, folyamatos néznivalót. Megfizethetetlen, megköszönhetetlen élmény. És ahogy 20 év alatt érzékeltem, figyeltem, közel sem én voltam az egyetlen, sőt. Az üzletben egy folyamatosan jelen lévő közösség jött létre. Már egymást is ismertük, köszöntünk egymásnak, sőt a vendégek, a kölcsönzők, a tagok megálltak az üzletben, és kvázi ismeretlenül, egymásnak ajánlottunk filmeket. Soha, sehol máshol hasonlót sem tapasztaltam. Minden tékában unott pultos álldogál, aki láthatóan fogalmatlan a filmekről, aztán a vállát vonogatja. Itt pedig volt egy oázis, ami közösséggé tudta formálni a látogatóit.

A Dean jelentősége nem merült ki abban, hogy tele volt olyan filmekkel, amiket sehol máshol nem találtál. A Dean jelentősége abban állt, hogy nagy mennyiségű ember életében a kultúrát, a gondolkodást, a világlátást gazdagította. És ez a poszt ennek szeretne emléket állítani. Tisztelegni szeretne egy olyan ember előtt, aki talán nem, de biztosan nem mindig volt (és talán a mai napig nincs) teljesen tisztában azzal, amit ő valójában adott az embereknek. Hogy ő nem csak filmeket adott nekünk. Ő az a fajta vizuális könyvtáros volt, aki a szépségre, a tehetségre, a közhelyre és a mocsokra egyaránt felhívta a figyelmedet. Aki hitelesen tudott neked értékekről beszélni, mert maga is úgy él. Aki meg tudta indokolni, hogy miért nincs autója, de miért van drága fényképezőgépe. Mert van stílusa. Aki el tudott vonatkoztatni a mainstream olcsó mocskától, de tudta a határt a csodálatos tehetség és a semmitmondó öncélú művészkedés között. Aki a globalizált és felfújt sztárok közül is kiemelte, megmutatta és megindokolta neked, melyik színésznő ér aranyat és melyik üresfejű idióta. Aki türelmes volt veled és érdekelték a szempontjaid, mert nem sietett, mindig úgy érezte az ember, hogy neki mintha nem lenne a boltban rajtad kívül dolga (...pedig...), mert téged várt, és örömmel várt téged. Aki sosem volt tolakodó, és pontosan tudta, melyik vendéghez kell 3 szót szólni, és melyikhez kell kijönni a pultból. Ismerte az embereit, ahogy ismerte a filmjeit is. Intézmény volt, és én azért nyilvánosan tisztelgek előtte és köszönöm meg neki ezt a 20 évet, mert ő egy nyilvános intézmény volt, és aki nem járt nála, sajnálhatja, mert a filmeken túl egy élményt hagyott ki.

Vérzik a szívem, mert minden jóért, ami elmúlik, vérzik a szívünk. István nem tudja, de sokat gondolkoztam itthon, hogy vajon milyen formában tudná ő a technikai fejlődést a maga javára fordítani, hogyan tudná elkerülni az elkerülhetetlent a James Dean  - de nem tudtam rájönni. Arra viszont rájöttem, hogy neki nyilván iszonyú teher volt cipelni a boltot az utolsó időkben, és ilyen értelemben jó dolog, hogy ezt a terhet többet nem kell vinni.

Nem voltam még 20, amikor találkoztunk, most nemsokára 41 leszek. Az eddigi életem felében jelen volt a kölcsönző. Sokezer órányi öröm és könnyek, élmény és letaglózva, odaszögezve, levegő-visszafojtva végigélt filmkocka köt a Király utca 77-be. Megköszönhetetlen mennyiségű csodálatos film, felmérhetetlen minőségű érték és útravaló, ami beépült, ami belém épült. Utálok búcsúzni, de nem vagyok már gyerek, és tudom, hogy olyan már sohasem lesz, mert eddig mindig tudtam, hol talállak. Nem a szívedet akarom facsarni, csak minden képességemmel, és szerintem egy kicsit mindenki nevében szeretném megköszönni azt a hatalmas mennyiségű és minőségű ajándékot, amit tőled és nálad kaptam, kaptunk.

Gábor

2017. február 5., vasárnap

Válasz Puzsér Róbertnek a veronai busztragédiával kapcsolatban írt "Gyászlicit" című cikkére




Kedves Robi,

Nagyra tartom a belemenős stílusodat, nagy hiány van a magyar közéletben és a gyáva, megvásárolt újságírói világban arra a megközelítésre és látásmódra, amit képviselsz  - ezzel együtt a  Gyászlicit című cikked szerintem az eddigi pályafutásod egyik mélypontja. Egyrészt en general ilyen otromba és érzéketlen módon szerintem nem lehet hozzányúlni ennyire érzékeny témához. Másrészt bármennyire is igazad van a lájkvadász görényekkel kapcsolatban, azt ennyire önkritika nélkül nem írhatod le. Azért nem, mert a/ egyébként magad is épp ebben a témában írsz cikket, B/ aki többek között azzal tett szert országos ismertségre, hogy Hajdu Péter visszataszító személye ellen indított látványos (de nem önzetlen) médiaháborút, attól ennél precízebb megfogalmazást várok abban a tekintetben, hogy ki vadászik milyen lájkra.

De nem ezért írom ezt a levelet. Két oka van, amiért levelet írok neked, és mindkét ok számomra teljesen elfogadhatatlan, és érthetetlen ebben a cikkedben. Az első, hogy a politikusokkal, közéleti személyiségekkel kapcsolatban ugyan részben igazad van, de eltúlzod. Ez annyira súlyos tragédia, hogy még az amúgy hernyó közéleti szereplők közül is sokan magukat megrázva emberi reakciókat mutattak. Ha fröcsögsz, Robi, akkor ezt is észre kellene venni. Ha előveszed ezt a témát, akkor oda kell írni, hogy ez azért volt ennyire szörnyű, mert itt gyerekek haltak meg. És emiatt a tragédia hullámai minimum kétszer csapták meg a kultúrembert. Először, amikor meghallottuk. Másodszor, amikor a gyerek hazajött a suliból, mi meg rájöttünk, hogy mindenkinek a sulijába jár olyan, akinek a tesója, tesójának a csapattársa, volt osztálytársa, annak tesója, stb Szinyeis volt. És ez a dráma a gyerekeken keresztül terjedve ütött igazán nagyot. Akkor ütött nagyot, Robi, amikor le kellett ülni otthon a rémült arcú gyerekkel, és megfogni a kezét. Emiatt kivételesen megbocsátóbbak vagyunk és voltunk a népszerűséget hajhászó aljadékokkal szemben is, mert ez az ügy feljebb van náluk. Nagyobb és fontosabb náluk. Ez az ügy annyira szörnyű, hogy nem álltunk le baszogatni egymást, a nyilvánvalóan kirívó eseteket kivéve.

Amikor a tévécsatorna a lángoló buszt mutatja, amikor a facebook-ra a barom állat ezt posztolja, ott bizony szólni kell. Milyen kár, hogy a cikked nem pengeélesen nekik, róluk, a kollégáidról, a média képviselőiről és nekik szól. Milyen kár, hogy nem őket, és az egyszerű facebookozót akarod nevelni a normális viselkedésre ahelyett, hogy megint celebeket és közéleti személyiségeket cincálsz szét, akik közül - meg merem kockáztatni - a nagyobb rész ezúttal tényleg megrendült. És ha választani kell, mi volt ocsmányabb, akkor a lángoló busz posztolása nálam biztosan kategóriákkal lejjebb van, mintha bármelyik Rubint Réka könnyes posztot rak ki.

A másik elfogadhatatlan eleme a cikkednek a flancos franciaországi síelés felemlegetése. Hogy miért nem Szlovákiába járnak síelni. Ennyire döbbenetesen pimasz "árukapcsolást" talán nem is emlékszem, hogy magyar médiában az utóbbi időben láttam volna. Te a gyerekek tömegszerencsétlenségébe komolyan bele tudod keverni azt a meglátásodat, hogy nekik mi dolguk van az olasz sztrádán? Hogy jut eszedbe, Robi? Azzal kezdeném, hogy egyáltalán van róla fogalmad, hogy egy franciaországi síelés nem az osztrák duplája, hanem mondjuk 10%-kal drágább? De egy buszos csoportos túra simán azonos árban van? És ha a duplája is lenne, mi ez a hisztis kisnyugdíjas jellegű szörnyen egyoldalú gondolatmenet arról, hogy te megmondod, hova menjen síelni? Ha Aspenbe mentek volna, és lezuhantak volna magángéppel, akkor is ocsmány lenne tőled, de legalább logikailag érteném. De Franciaországba, Robi?! Ez annyira drámaian ostoba gondolatmenet, mintha nem is te írtad volna. Ha arról írsz, hogy az Áldás utcai suliba mennyi gyereket hordanak luxusdzsippeken, és arról hallani, hogy aki nem tengerentúlon nyaral és nincsenek drága márkás cuccai, az gúnyolódás áldozata, azt jobban megérteném. De a Szinyei, Robi, egy francia síeléssel? Nem hogy mellélőttél, hanem az ország legérzékenyebb hírével kapcsolatban, a sokkos állapotban lévő családokon rúgtál egy feleslegesen nagyot, kvázi azt üzented nekik, hogy kellett nektek Franciaországba küldeni a gyereket, ha Szlovákiába mentetek volna, még életben lenne a gyerek?!

És te lamentálsz azon, hogy a celeb paraszt adja meg a tiszteletet, és tisztuljon a tragédia által sújtott családok közeléből? Saját magad heréled ki a cikked fő mondanivalóját, és viselkedsz embertelenebb módon, mint bármilyen celeb, aki lájkokért könnyes szelfiket posztolt. Nyilván volt ilyen. De egyik sem osztotta ki a gyászoló családokat azzal kapcsolatban, hogy a fogyasztói társadalom túlzásainak csapdájába estek, és ezért haltak meg a gyerekeik. Sok cikkedet olvasom, sok műsorodat láttam, ennél érzéketlenebb módon még soha nem viselkedtél, pedig baromira tisztelem a konfrontatív, kegyetlen stílusodat, de most egy olyan csoportnak csúsztál be nyújtott páros lábbal, amelyik 2 hete dolgozik azon, hogy valaha még újra járni tudjon.

Hatalmas bocsánatkéréssel tartozol feléjük, és minden józan, együttérző embertől, aki lájkvadászat helyett egyszerűen csak tényleg megrendült attól, ami történt.

Üdvözlettel,

Doffek Gábor