2013. február 26., kedd

A macskám beszól

A macskám megállt a lépcső közepén, és mintegy 3 perc terjedelemben, betonideg arckifejezéssel, tikkelő egyik szemmel és idegesen rángatózó farokkal elnyújtott nyávogásba kezdett. Ezt néha keverte vakkantó rövidekkel és olyan murrogásokkal, mint amikor lefullad a kávédaráló. Egy helyben állt, a hátán a szőr egyesével megszámolható. A sajátos testbeszéddel kísért elképesztő nyelvén a hobbiállat, akire mértékkel, de odaadóan költök, szeretem, ápolom, etetem, nyitom-csukom bmeg az ajtót tízszer, mert elöl, bejön hátul kimegy, és persze ott áll, és követeli - nos ez az állat, aki a lakótársam, pár perce a tudomásomra hozta a következőket. 

Szabad fordításban idézem:

- Úgy gondolom, te meg én kedveljük egymást. Kölcsönösen a másik igényeit tiszteletben tartva élünk együtt. Szimpatikus ember vagy, mert nem bántasz, adsz enni, és megsimogatsz, amikor azt akarom, hogy megsimogass. Megjegyezném, én cserébe csendesen viselkedem, amíg alszol, és magától értetődően tiszta és rendezett állat vagyok. Jellemzően csendes és nyugodt életet élek, mérsékelten igénylem a közeledésedet, de elégedett és boldog vagyok veled. A nagylelkűségedért cserébe kivételesen lehetőséget biztosítok a számodra, hogy 5, azaz öt percen belül lemenj ezen a lépcsőn, és az általános higiéniai sztenderdek figyelembe vételével a felháborítóról minimum az elfogadhatóra módosítsd az almom és környékének állapotát. Nem részletezem, hogy ez mindkettőnk érdeke, és azt sem, mennyire mélységesen rangomon alulinak találom nem hogy a jelenlegi viszonyokat, de már azt a tényt is, hogy arra kényszerítesz, hogy erről önmagában beszélni legyek kénytelen. Méltóságomat nyilvánvalóan sértő, arcpirító szemtelenség, amit tettél, és a legnagyobb önuralom tanúsítása mellett kérlek arra, hogy felszámold ezt a kritikán aluli helyzetet. Az együttműködésedet természetesen az elszomorító körülmények ellenére is nagyon köszönöm. Engedelmeddel most lepihennék.


**

Lementem megnézni. Kurvára igaza volt. 




2013. február 12., kedd

Gondolatok a trancsírozós és anyagos gyerekműsorokról

A gyerekeknek szánt és készített műsorokról lehetetlen elfogultság nélkül beszélni. Ennek két, borzasztóan egyszerű oka van. Vagy van gyereked, és azért, vagy nincs, és akkor a gyerekkorodban látottakhoz hasonlítod, és akkor azért. Lényeg, hogy valószínű lesz róla véleményed, különösen, ha a most futó garnitúráról van szó. No, hát nekem is van róla sajátom megdöbbentő módon :), és most nagy tisztelettel meg is osztom.

Elöljáróban le kell szögezni, hogyha egy tisztes családapát képzelsz magad elé, egy amolyan konzervatív fickót, aki mindig becsukja a szemét, amikor bólint, és mindig tudja, mi a helyes - nos, akkor nem engem látsz magad előtt. Úgy értem, kérdezés nélkül leveszem az egyik karját annak, aki szerint ne volnék tökéletesen megfelelő apuka, meg nyilván úgy gondolom, hogy a manapság sokszor látott lazaság, humor és a karót nyelt faszságok hátrahagyása egyáltalán nem jelenti, hogy kevésbé lennél vagy én kevésbé lennék jó apa - mégis azzal kell kezdeni, hogy aki időnként félmeztelenül énekel egy színpadon, attól talán másképpen fogadunk el egy mi-a-jó-a-gyereknek gondolatmenetet, mint egy ún. normális embertől.

Amit viszont a gyerekeknek vetítenek, meg számukra vizuális-szellemi (nabaz..) táplálékként ma nyújt a mainstream televízió, az azért meredek. Mármint ha Dundikánál valamelyest cizelláltabb szellemi kapacitást várunk el majdan felnövő csemeténkről, és úgy érezzük, hogy van annál ambíciózusabb életcél, hogy a keresztneve elé gyermekünk megszerezze a hőn áhított VV előtagot, akkor feltétlenül érdemes homlokot (tarkót, segget, ízlés szerint ugyebár) vakarni kissé azon, amit látunk.

Az m2 ezirányú ambícióiban még nem mélyültem el kellőképpen, ez talán épp arra elég, hogy ez a poszt is mentes legyen a napi politikától - félek, ellenkező esetben ez nem menne. A Minimax-Disney-Cartoon Network szentháromságot nem csatornánként, hanem mesetípusonként tartom érdemesnek a végiggondolásra.

Először is hamar tisztáznám, hogy amiben emberi testrészeket szúró-, és vágófegyverekkel csonkolnak, az attól még nem mese, hogy animációs a film. Ilyesmit nem nézünk. Lehet, hogy durván maradi baromnak tűnök, de ismétlőfegyverekkel egymáson halálos sebeket ejtő szereplők, felnőttként is megdöbbentően ocsmány szörnyek halálhörgése, a páni félelemtől sikoltozó főhősök érthetetlen módon nem tartoznak azok közé a motívumok közé, amit a gyermekem érzelmi fejlődése szempontjából elengedhetetlennek tartok. Lányom van, így mázlim is van ezen a téren, mert előbb nézzük meg ötvenszer, ahogy valamelyik párját ritkítóan ostoba Barbie - karakter hozzámegy egy sajtszagúnak kinéző, de cserébe mulya herceghez, mint egy fénykard-párbajt, de legyünk őszinték, talán a barbie-esküvő kevesebb agressziót termel a kölök fejében, nem? Még akkor is, ha többször eszembe jutott ezeket elnézve, hogy amíg ez tart, addig azzal ütöm el az időt esetleg, hogy meggyújtom magam a teraszon.

Másfelől az is világos, hogy a fiús szülőknek nem kell pl. Eperke és barátait nézni, amit viszont nyilvánvalóan valamilyen súlyosan szintetikus és/vagy hallucinogén szer hatása alatt álló csapat készít. Azt ugyanis nekem senki se adja be, hogy józanul rajzolnak olyat, hogy nyalókamező, meg csokifolyó, meg robbanós cukorka vulkán, meg a tököm. És azok a "sztorik".... :)))) Ártalmatlan kis baromság, én értem, de mivan?! Arról a meséről már nem is beszélve, ami egy kisfiúról, meg a folyton (és iszonyú idegesítően) átváltozó békájáról szól, akik mennek a folyóparton, és egyszer csak 3 lila hal-lány kiemelkedik a vízből és balalajkázva énekelni kezd, miközben rózsaszín teknős, meg türkizkék madár vokálozik...hagyjuk már. Nincsenek illúzióim, és nem akarok nagyképűsködni sem, megnéztem újra néhány rész Frakkot, és felnőtt szemmel Károly bácsi durván szociopata, Irma néni egyértelműen Xanaxon van, Lukrécia pedig LSD-n, de ez még nem mentség ezekre a mostaniakra...

Azt is meg kell adni, hogy van közte néhány kurva vicces kisfilm. A Phineas és Ferb nővér karaktere pl olyan, hogy sírni tudnék a röhögéstől minden alkalommal, de az egész rajzfilm szenzációsan találja el a hülyeség / báj arányt. Nem hal és sérül meg senki, hülyeségeket beszélnek, csinálnak, de okosan kitalált az egész, imádom. Néha egyedül is nézem.... Egyébként még a Disney a legelviselhetőbb az összes közül, mert ugye az amerikai recept a polkorrektség / szerethető karakterek és sztorik / mérhetetlen bugyutaság bermuda háromszög, amit rendre hoz is a csatorna minden filmje. Felnőttként nyilvánvalóan minden egyes sorozatban van legalább 1-2-3 szereplő, akiket szívesen elütnél a kocsifeljárón hússzal, de a gyerek szereti őket, és egyszerűbb kivárni, míg kinövi 1-1 karakter vagy mese imádatát, mint tragikusan szar fej szülőnek lenni és leülni elmagyarázni, hogy de az élet kis cicám nem ám ilyen, mint a varázslók a waverly helyben. Rájön magától is. És ameddig az a legnagyobb szopás benne, hogy a szombat reggeleid időnként agybaszó műcsicsergéssel a háttérben zajlanak, és számodra megmagyarázhatatlanul botrányos küllemű tolltartókat, csecsebecséket és "kiegészítőket" (ahogy kioktatott ez ügyben egy nagyjából 13 évesnek kinéző eladó valamelyik biszbasz boltban) kell venni néha, végül is cserébe nem kell azt játszanod, hogy súlyos sérülések közepette meghalsz egy párbajban, és azt sem kell elmagyaráznod kis szerencsével, hogy ha a kurva nagy gonosz szörny letépi a fejed és a tested elég a lézersugárban, akkor meghalsz-e.

Romantikával gondolok vissza a Varjúdombi mesékre, ahol minden szereplő igazságosan és egyaránt picsaronda volt, az egésznek semmi értelme nem volt, és utáltam is, mert a Mesék Mátyás királyról meg a Pityke őrmester volt a menő. Nem is vagyok igazságos a mai terméssel szemben, mert teljes joggal kérdezhetné bárki, hogy akkor milyen anyagon volt, aki a Pom-pomot (!!!!), A kockásfülű nyulat, Pampalinit, vagy Sebaj Tóbiást megrajzolta/elkészítette. Túl sok mélylélektani konklúziót azok se tartalmaztak, és mindenki a saját generációjára esküszik, de azért mégis úgy gondolom, hogy ami most megy, az azért hardcore a javából. Meg persze azért ne feledkezzünk meg arról sem, hogy Vuk - Macskafogó - Ludas Matyi - Szaffi, és Mézga család - Vizipók - stb-stb-stb.... A kibelezéses/vérivós "mesék" szerintem minden határon túlmennek még egy olyan világban is, ahol a 10 évesek 80%-a vámpír akar lenni felnőtt korában (jó oké, mi meg jedik akartunk lenni mind. Sőt azok is voltunk. Aki szerint nem, az nem focizhat. És dagadt is).

Nincs igazság, és nincs megoldás. Javasolni is csak azt tudom, hogy mivel ez már nem az a korszak, ahol napi 1 mese van azután, hogy a Maci leköpte a kis piros szeretőjét fogkrémmel, nézzetek utána, mi elé ültetitek le a gyereket. Főleg azért, mert nem csak a távirányítót tudják vérprofin kezelni, hanem a youtube-ot is, amit viszont telefonon, tableten, valamint trapézon és lovon (a'la Rejtő) is megtalálnak basszus...

2013. február 7., csütörtök

Egy hétköznapi pillanat tökéletes szépsége

Voltál már úgy, hogy elbambultál kifelé a kocsidból, vagy a buszról, álltál egy liftben, vagy sodródtál a tömegben, és egyszer csak megakadt rajta a szemed. Volt, hogy szinte érezted előre a pillanatot, hogy most valami történni fog, és adódott, hogy a tökéletes semmiből jelent meg előtted. Voltál dühös és vidám, nyitott és nyakig felgombolva bezárkózott, voltál laza és voltál már stresszes is, amikor megtörtént. Ha előjellel, ha váratlanul jött, néhány dolgot mindig magával hozott. Szinte sokkolt a tökéletessége, az oda nem illő harmóniája, vagy éppen csak elmosolyodtál, mert egy parkban ültél egy padon, amikor megtörtént, és minden úgyis olyan békés volt, szinte kívánta a jelenet, hogy bekövetkezzen.

Van, hogy csak két percig emlékezünk rá, és van, hogy évekig, vagy örökre. Mindenképpen megégetnek minket, mert a rohanás, a sablonos, robotszerűen elvégzett napirendünk, és a kilátástalan mennyiségű feladatunk közepette olyan nagyon ki vagyunk éhezve egy ilyen csodálatosan szép 10 másodpercre, vagy ameddig csak tart...

Hogy mi ez a pillanat? A vicc az, hogy bármi lehet az. Egy édes kölyök nevetése melletted, egy kedves gesztus két idegentől egymás felé, egy biccentés a buszvezetőtől, vagy ahogy lassítva látod a raszta biciklist, aki megáll csak azért, hogy felsegítsen a járdán egy idős nénit. 

Nincs belőlük sok, ez a lényegük sajnos. Meg így élünk sajnos, hogy nincs belőlük sok. De pont ezért okoznak olyan nagy örömöt, amikor beléjük botlunk, és megállítják a napunkat, a fejünkben a gondolatot, a lábunkban a fájdalmat, a pénztárcánkban a hiányt, a hideget vagy meleget - ott és akkor csak az a látvány, íz, illat, hang, vagy ezek együttese él, és milyen jól teszi.

Nekem ez a videó okozta most ezt, valahogy nem is tudom. A remegő kamerájával, a hétköznapi helyzettel, az okkal, amiért az a zongora ott van (háddekomolyan...), a színeivel, a fényeivel, az egészen átlagos, és éppen ezért átlagon felüli arcaival és sziluettjeivel a sötétben, én nem is tudom, mikor volt rám utoljára ilyen hatással egy közönséges 3 perces youtube cucc. A sziréna a közepén, a gyakorlatilag már giccses eső hangja, az ismeretlen lány, az az esernyő, alatta a sötét alakkal...

Ez most talán nem a szokásos cinizmussal teli odamondós lazulgatás. De talán nem is mindig annak van itt az ideje. Néha jólesik félreállni az életemből 3 percre és elmerengeni egy tökéletesen hétköznapi, tökéletesen átlagos pillanat szépségén, ami éppen a szokványos körülményei miatt ennyire döbbenetes erejű. 

Az adja a különlegességét, hogy érdek nélkül szép, és az, hogy minden ember, eszköz, sarok és forma ismerős benne. Ezek mi vagyunk. Ott állunk és hallgatjuk. És csodálatos. És pont. Aztán vége van. Mi pedig talán fel tudjuk idézni 4 nap múlva egy postai közös télikabátos sorban együtt gőzölgés közben, hogy nahát..

Hallgassátok meg....
Piano under the bridge