Szaladtok mind. Itt állok a mozi előtt, hihetetlenül ideillő zene a fülemen és nézlek Benneteket. Az ötöde néz vissza egyáltalán, a többinek idegen maradok. Húzod a hároméves kislányod, mert időre mész. Nem állhat meg a szobor előtt ámulva. A másik bezzeg megállhat. Annak álldogálnak és dumálnak a szülei. A húszéves szerelmesek meg úgy mennek kézenfogva, hogy be nem áll közben a szájuk. Persze mindegy miről beszélnek, mert közben ragyognak, és más nem is számít.Világítanak. Lassan elgurul egy biciklis gyorsan. Az első hideg szél van. Fújja a kendőtöket. Persze aki a kerekesszéket tolja, az visszamosolyog. A többi soha. Tizennégy éves kislányok nevetgélnek a mozi lépcsőjén ülve. Mellettük egy bazi nagy könyvet olvas egy lány, állva. Vár valakit. Fújja a szoknyáját és a haját, de csak áll. Apja nyakában lengeti kezét-lábát az a kisfiú. A bohóckodás a láthatóan hullafáradt apa hajába kapaszkodva maga a világ, nem kell más. Ő pedig biztosan sietve gyűrte be azt a gyönyörű vörös copfot a sapka alá. Ennyire volt idő. Persze tudta, hogy ezzel az arcformával nagy baj nem lesz. A szél csinál majd pirospozsgát, az meg majd megy a kilógó tincsekhez, a buszmegállóban meg ennél nem kell több.
Sokan vagytok, mégis ha egy percre becsukom a szemem, kicserélődtök majdnem mind. Mindenki másfelé megy, mégis van egy hullámzó rendje a mozgásnak. Gyönyörűen hozzátok a nagyvárosi szerepeket. Mindig az apró, öntudatlan mozdulatokat kell nézni, mert az arcotok elszomorító. Kőből van, mert így védekeztek, érthető. Meg itt sincs, mert az agyatok tolja a feladatlistákat, időpontokat, telefonszámokat, vizsgatételeket, meeting memokat, idióta főnökök és még hülyébb beosztottak utolsó mondatait, kifogásait, védekezéseit, fenyegetéseit. Van, akinek még a szája is mozog, amikor felidézi, de a szeme a legtöbbjét elárulja. Katatón módon megy a mozgás, egyenes vonalú egyenes, leszámítva az oszlopokat, szemeteseket, kutyákat és babakocsikat. A pici mozdulatok ennél fogva felértékelődnek. Azok mesélnek el Benneteket igazán. Ahogy lesimítod a szoknyádat, látom hogy utálod a tested. Zavarodott, ideges mozdulat. Az a másik bezzeg úgy néz vissza a válla fölött a tejivóból kilépve a pasijára, hogy ott nem kérdés az este programja. Neki legkevésbé sincsen gondja magával, legalábbis ami a külsejét illeti. Milyen megrázó lenne mindkettőtökkel közölni, hogy pont fordítva kellene lennie... Hogy kijönnek az automatizmusok egy mindennapi rutin-jelenetben. Milyen elképesztő ilyen nagy mennyiségben látni, ahogy a hajatokba túrtok, a táskában matattok, vagy a szél-könny-szemfesték aggódás menetrendet csináljátok. Mintha ezt is mindenki ugyanúgy csinálná. A másik oldalon meg az orrukat túrják-törlik, a zsebükbe próbálják gyömöszölni a kezüket vagy a telefont, és ahogy mennek. Édes istenem, nem tud menni egyik sem. A férfiak valami egészen hajmeresztő testtartással húzzák magukat előre, mintha egy egyezményes görbe lenne a jelük. A nők tartása valamelyest jobb, hiszen többet baszkurálták őket, vagy alkatilag / érvényesülésileg látom az egyenes hát indokát az arcon, de menni - azt 5%-a tud normálisan az embereknek. A többi elhordja a testét A-ból B-be. Kiragyog az a néhány sportoló alkat, az a néhány test-tudatos arc, az a nyilvánvalóan táncos lány például, meg az a széles vállú gyerek is. Önkéntelenül is rájuk néz a legtöbb ember. Pedig biztosan közöttük is gazdagon van sekélyes, felszínes, gonosz és idióta. De valahogy a séta közben is összegömbölyödő, létezésükben is folyton eltűnő többiekről meg az az érzése az embernek, hogy úgy vannak jelen az egész életükben, hogy nincsenek ott. Egy élmény ebben a masszában az a kevés jókedvű ember, aki visszamosolyog és aki egymással is nevet. Persze aljas vagyok, az első szeles őszi estén 7-kor egy csomópontban mi az anyámat várok mégis? Nem is csalódott vagyok, inkább csak konstatálom, hogy elmúlt a nyár az arcokon, eltűntek a mosolyok, felgyorsultak a léptek, behúzódtak a nyakak, eltűntek a kézfejek, és a papucsok. Megszűnt a szar-minden-de-legalább-meleg-van. Mondjuk a másik oldalon viszont kétségtelen előnye a jelenetnek is, az évszaknak is, hogy ami látszik, az sokkal nagyobb arányban igazi. Ott abba a hatalmas kendőbe igazi tarkón futó borzongás miatt bújik az a nem szép, de legalább frankón élettel teli lány. Ott pedig ugyan eltelt 10 perc, mire az elsőt látom, de egy faszi tud azzal a tekintettel ajtót nyitni egy idegen nőnek, amire az másnap is emlékezni fog. Alig mer ránézni, amikor megköszöni. Az udvariasság mára tényleg annyira ritka lett, hogy már flörtnek számít. Ja, a hihetetlenül odailllő zene a fülemen ez volt... Hogy aztán a nagyon is elgondolkodtató, tökéletesen hétköznapi, egyszerű, és a láthatatlan apróságaitól mégis szép utcakép után stílszerűen az Alien-re üljek be...
Tegnapelőtt este hazafelé menet megálltam enni egyet a Gozsduban, ittam egy szörpöt, és ahogy szoktam, elbámultam a népeket, a fényeket, és megfigyeltem mindent..Igaz, hallgatni nem hallgattam a zajokat, mert a nyeherészésből, kanálcsörgésből és egyszerre négyféle zenéből álló zümmögős alapzaj helyett a Dude looks like a lady-t választottam teljes hangerőn - adott is egy bájos kontrasztot, sőt egy igazán vicces némafilm lett belőle, amin aztán vigyorogtam is. Olyan volt, mintha mindenki egy absztrakt táncot járt volna séta, evés, vagy üldögélés közben az én zenémre anélkül, hogy azt hallotta volna. És hogy miért is olyan jó ez a környék? Nekem ezért: 1. Egyáltalán nincsenek kopaszok. Nálam azért ez az első, mert lehet egy hely kifinomultan megépített, lehet benne penge a kaja, patent a zene, és süppedős a fotel, mindannyian ismerjük Budapesten azt a kínzó érzést, hogy ide bazmeg nem jövök soha többet, mert ez a sok ijesztő, mély hangon höhhögő szarházi paraszt a holdjárókon billegő műhajú, agyalágyult libáival annyira kellemetlen látvány, illat, és közeg, hogy képtelenség szabadulni a gondolattól, hogy az egyik rotring szemöldökű nekem fordul a strandlabdáival, a vádlitetkós hímje meg két mivangeci között megszúr, még mielőtt megformázom szájjal, hogy bocs nem akartam. Üdítő és csodálatos látvány az egész Gozsdu-Kazinczy negyedben, hogy az 5%-os ingerküszöböt sem éri el az arányuk. Alapvetően olyan biztonságérzetet ad a komplett hiányuk, amilyet Budapesten szórakozóhelyeken nagyon-nagyon régen lehetett csak tapasztalni. 2. Könnyen oda lehet menni, le lehet parkolni. Igen, tömeg van. De próbálj meg bármelyik európai nagyváros bulinegyedének 5 kilométeres körzetébe bejutni kocsival. Én autón járok, és meg tudok állni a szomszéd utcában. Imádom. Itt kivételesen nem bánom a máshol egyre pofátlanabbra hígult bringás mű-ökopopulációt, sőt. Igazából itt a helyük. De nincs dzsippes bőgetés, szépen taxival járnak a srácok, meg besétálnak, meg idebiciklizik - szeretem, hogy kényelmesen meg tudom közelíteni ezt az egészet. Ja, és ezerszer, keresztbe-kasul áthajtottam már itt kocsival, és a legnagyobb buli közepén sem kell órákat várnom, mert a gyalogosok hömpölygő tömege is veszi az adást. Elég ingerültté tudok válni a városi közlekedés idiótáin sajnos - itt valamiért toleránsabbak a népek. Mintha nem felejtenék el, hogy ide nyugizni jönnek. 3. Árak, ár/érték, kínálat. Jobbnál jobb helyek tömkelege, minden jelleg, fajta, íz és illat. Ezer cikket írtak róla, nem is kell részletezni. Gyakorlatilag minden sarkon minden kis zugba érdemes beülni. Egyik se pofátlanul drága, és majdnem mindegyik tényleg finom. Persze a közönségben szoktam látni olykor hatalmas szakértőket, dehát ők a pesti kajaforradalom része, kvázi következménye. Más kérdés, hogy engem vendéglátósként erősen megmosolyogtatnak ezek a társaságok, ahol a fiúkon sosincs zokni, akik két éve még rizseshúsnak ejtették a rizottót, és
azt gondolták, a macaron az az, amit a knorr milánói alappal szoktak enni. Ma meg úgy rendelnek erdeigombás noccsit, hogy a pincérnek el kell fordulni, és köhögésnek álcázni a nevetést. (Ami a gordon
blue és a satobrian a '90-es években, az a noccsi és a milföj a '10-es
években). A kaja ettől még príma ezen a környéken, ami ma már alap, de néhány éve még hol voltunk attól, hogy ennyi finom étel legyen egymás hegyén-hátán, normális áron.. Nem is kell ennél feljebb pozícionálni az egészet, isten őrizzen..
4. Van hely. Pedig tömeg van állandóan, zsong és pezseg az egész. De ha nem úgy megyünk le, hogy csak egy meghatározott hely meghatározott teraszrészének meghatározott 3 asztala közül az egyik jó nekünk, akkor érdekes módon perceken belül le tudunk ülni. Merthogy a másik, ami engem speciel fixen megőrjít bármilyen bulinegyedben: az a szobrozás és a sorban állás. Biztos az a kettősség lehet az oka, hogy egyrészt több, mint 20 év alatt álltam már annyit sorban, hogy nincs már olyan buli, amire szívesen várnék. Másrészt ezek itt nem exkluzív éttermek. Van az a környezet és van olyan séf, akinek várnék a pultnál az ételére, de ez itt nem az. Itt elvárom, hogy legyen asztal, vagy átmegyek a másik helyre. De ez így is van kitalálva, és nagyon szeretem, hogy alapvetően helyére van belőve az egész környék. A szórakozóhelyek előtti sorbanállást pedig már az alacsony sorszámú Dokkos plasztikkártyák uralkodásának idején is nevetségesnek tartottam, pedig az annyira régen volt, hogy a mai Soho közönségének túlnyomó többsége akkor még maréknyi kavicsot gurított a kanyarcsúszdán.
5. Bazi nagy az egész negyed, és csak nő és nő. Ebben meg az a pláne, hogy a komplett Ryanair-Wizzair-féle angol melós közönség könnyűszerrel kikerülhető. Mert ha van igazi negatívum, nyilvánvalóan ez az. Persze makrogazdaságilag, meg a kollégák miatt örülök is nekik, de felhasználóként azért ez a banda kissé mennyünkinnen. Oké, nem sűrűn vagyok itt hajnali háromkor, és nem számítok életem péntek estéjére egyik héten sem, plusz velük ellentétben nekem nem az az ambícióm, hogy még hányás előtt a köldökömnél érjen össze a két afrika-térkép az eszeveszett tánctól, így könnyebb a dolgom is, amikor el akarom kerülni ezeket az arcokat. És az is igaz, hogy hajnalban már közel sem olyan vonzó az egész környék, mint este 10-kor. De legyünk őszinték, nekem hajnalban már pokoli nehéz vonzóvá tenni bármilyen környéket, vagy pláne helyet. Nem kenyerem ez a folyamatos hú-de-öreg-vagyokozás, de a korlátaim világosak. A saját, 20 éve stabil, kurva hülye társaságom, egy véletlenül odacsöppenős spontán buli, vagy Mick Jagger jelenléte - ezek hiányában egyre nagyobb csoda kell, hogy jelenlétemmel zavarjam a negyedben hajnal négykor tétován közlekedő szétizzadt, humanoid meztelencsigákat. 6. Van egy hangulata az egésznek. Méghozzá vonzóbb, emberibb és jobb, mint a Liszt Ferenc térnek volt 15 éve, mert kevésbé posh, többféle benne az ember, sokkal több benne a nagyon fiatal arc, mert többnek van pénze (és kedve) egy fröccsre ma, mint egy lattéra akkor. Nyilván segít, hogy más kort élünk, és ma már kevésbé idegesítően sok a devergo és replay felirat. Még szokom persze, hogy áprilistól a kötelezően felírt rövidnadrágot hordja a zsiráftól a galambig mindegyik, de ettől még hangulatos a hely, és ez elvitathatatlan. Lazább, és ami nagyon fontos, érezhetően kevesebb az egymás bámulása, mint régen, és sokkal több az egymással foglalkozó, nevetgélő társaság. Látványosan kevesebb pl. a máneken-mánáger duó, és a többi üveges tekintetű műsenki. Több a nagy röhögés és a spontán hülyéskedni látszó ember. Valahogy több az emberi megnyilvánulás. Nagyon jó látni. Remélem így is marad. Versenyezzenek csak egymással a helyek, legyenek továbbra is olyan arcok a pincérek mindenhol, mintha csak a szomszéd asztaltól álltak volna fel 5 perce (miközben ha nem is hibátlanul, de egyre jobban értik ám a dolgukat, szakmai szemmel is). Szóljon a zene, legyen 400 féle konyha, mosolyogva kérjenek továbbra is tüzet a kiscsávók. Ennél sose legyen több smink a csajokon, sose legyen kevesebb a papucs és több a férfiékszer. És legfőképp hagyják békén ezt az egész környéket működni.
